'Pereg a film, s vele száll az idő, vissza a múlt sosem kérhető' sálállá. A pesti Anna ódákat zeng erről a levelében, hogy ő aztán mennyire oda és vissza van tőle, nekem meg egészen Pestig kell majd utaznom, hogy meghallgassam. Majd hétvégén, addig csak ezt az egy sort dúdolom magamban, főleg, hogy valamit dúdolgassak, amikor olyan dolgokat teszek, amire ezer éve nem volt példa. A bál felé tartok. Igen, ez engem is ugyanígy sokkolt, ahogy sokkolja a festményeket az iskola falain, s suttogva - suttogva? - összesúgnak - súgnak? -, hogy éppen a nagyterembe tartok. Rég találkoztam már szellemmel is, azt hiszem, kezdek túl hétköznapi lenni. Talán ezért döntöttem úgy - döntöttem? -, hogy lenézek egy kicsit ünnepelni. Gondolom étel és ital van, akkor rossz már nem lehet ez az egész. Egyszer voltam még csak ilyen helyen itt, három éve lassan azt hiszem, azóta se, s gondoltam nem is fogok, hogy nem vesznek rá még egyszer ilyen badarságra, de jól szembeköptem magam azzal, hogy saját magamat vettem rá, hogy 'na fiam, Bálint, lemész a bálba, kiiszod a vezetőséget a vagyonukból, s még jól is fogod magad érezni! Oké, de csak egy darab vicodin szabad, világos? Túl józannak kell maradnod az eseményekhez, hogy aztán másnap mindent megbánj. Öltözz és menj, nincs ellenvetés! Mondom, nincs!' Ilyen és hasonló módon zajlott a meggyőzés a mestertanonci szobába, ahol csak én voltam és Dr. Nádori Pál, bár ő most nem is beszélt, tehát én voltam önmagammal, a legjobb társaság, de tényleg. Nem vagyok őrült. Egy kicsit sem, oké, talán egy kicsit, de aki nem az, az kikészít a túlságosan nagy normalizálásával. Az ember azért ember, hogy őrült módjára szaladgáljon, hiszen ha nem ezt tenné, mi oka lenne arra, hogy a majmokhoz hasonlítsa önön magát? Majmok az őseink, a muglik néha nagyon gyerekesek tudnak lenni, csak mert látták a Tarzant. Ugyan már, kérem, s ha én víziló akarok lenni, akkor az már nem is lehet a hősöm-ősöm? Oké Bálint, remekül kezdenek menni már megint a szóviccek, ideje lesz, hogy megállj. S megállok a nagyterem ajtaja előtt, a lépcsőnél, körbelesek olyan semmilyen tekintettel, noquestion c'est moi, mert várom a rellonost. Azért olyan elvetemült nem vagyok, hogy egyedül lépjek be azon az ajtón itt szembe, persze még csak az kéne, aztán lehet ez is olyan, mint a Kívánságok terme s akkor rám zúdulna az, ami a fejembe van, visszatérne minden, vagy lehet épp a pokolbugyrába sétálnék bele, hogy boszorkány módjára tüzes fadarabokkal dobáljanak meg, de az is lehet, hogy ufók közé kerülnék, akik mindenáron azt akarnák, hogy énekeljem el egy szál rózsaszín tütüben a hello kittyt. Na nem, én aztán nem teszek próbát, ezért is mondtam Blaskovitsnak, hogy siessen szépen ide a nagyterem elé. Hogy miért pont ő? Hogy miért pont vele? Egyszerű és mindent elsöprő tény: ő se a legjobb haverja Kittynek, csupán a goodbyenak. Én már így választok. Választok? Ez elég...egyszerű heteroként hangzott; kezdek hétköznapi lenni és tipikus hímpéldája a világnak, így elkezdem szórni a pénzt, amint belépek az ajtón, és hangosan flörtölök majd minden nőneművel csak azért hogy, és azt fogom sugallni, hogy ki-ha-én-nem.
Oké, kezdek unatkozni, jó lenne, ha Blaskovits befutna már.

Igazából, mókás ez a helyzet. Itt állok, oké, ülök a lépcsőn, nézem a nagyterem zárt ajtaját, s már-már olyan emlékképek jönnek elém, mintha csak álmodnám őket. Az eszem tudja, a logika is tudja, hogy megtörténtek, mégis...mégis olyan hihetetlen felfogni mindazt, amit a tudat alattim, az emlékezetemben lévő egyik kulcsra zárt fiókja most elém tesz, mint valami svédasztal. Csupán az a baj, hogy itt nincsen pálinka, se tequila, se vicodin, se sütemények, se zsíros kenyér vöröshagymával. Elfelejtettem a mai adagomat bevenni. Megesik az emberfiával ilyen; velem akár többször is, mint az átlaggal, talán ez egy jel arra, hogy el kéne kezdenem egy józanabb életet. Egy józanabb, tisztább, szociálisabb életet. Ugyan fiam, hiszen képes lenne rá! Csak nézzen magára, és a környezetére. Valamilyen megmagyarázhatatlan okoktól eltekintve, az emberek első találkozás után már bíznak önben. Ki kéne használnia, hogy van kisugárzása. Nem kéne bezárkóznia az önön lévő cinizmusába, egoizmusába, kemény hidegségébe csak azért, mert rosszul végződött a családi élete. Valami hasonlót mondott nekem ott és akkor, az irodájában, Dr. Nádori Pál. Harsányan kinevettem. Most, ahogy eszembe jut, miközben egy múltban történő emlék játssza le magát a szemeim előtt, nem teszek semmit. Kívülről csupán azt látni, hogy ülők, nézem az ajtót és az erre járókat; tipikus mintapéldánya annak, hogy. Hirtelen megjelenik egy árnyék előttem, fölém tornyosulva, aztán megszólal, én pedig a fejemmel felnézek, a szememmel pedig a másikéba.
- Nos, te nem Blaskovits vagy - jelentem ki a szokásos mély, színtelen, érzelemmentes baritonon a nyilvánvaló tényt. Ő nem az, aki Bécsben is ott volt, és akivel inni lehet, nem is keveset. Nem, ő a nagymenőlány, aki cigarettázik, és bármilyen meglepően ecsetelte szabadságom végét azzal, hogy nem az üvegházban gyújtottam rá, hanem kisétáltam a levegőre, ő is kisétált a levegőre. Nem bírom a szélsőséget, mert én is az vagyok. S amíg itt kimondtam a nyilvánvaló tényt, miközben a ruháját - ruha? - vettem szemügyre kerek egy másodpercre, mert jó, divattervező lennék én, de ez aztán már nagyon feltűnő és kittys ruhadarab, ami rajta van, valaki nagyon készülhetett a ma estére, meg kell hagyni. Ezt sem bírom. Tehát amíg meg volt a saját dolgom, ő valahogyan bevitt a nagyterembe, hogy a nagyterem közepén térjek magamhoz. Azta kutya mákos Istenit, lehet, hogy mégis csak eszetlen dolog volt elfelejteni a vicodint.
- És? Nem vagyok végzős - jelentem ki teljesen magától értetődően, gondolkodás nélkül, Philips kisasszonyra sem nézve, míg kiszabadulok karjaiból, kezeimet a nadrágom zsebeibe téve, s nagy lazán megállva körbenézve a feldíszített, túl csicsázott teremben. Minek ekkora cécó? S a célozgatásokat mindig is rühelltem. Nem fordulok vissza az ajtó felé, nem is izgulok, mert minek? Blaskovits okos, képes arra, hogy bejöjjön, ha nem éppen kint talál meg. Ilyenkor kéne mondjuk egy mobiltelefon, mint anno a pesti egyetemen, hogyha valami gáz van, csak írjunk a másiknak egy sms-t, hogy jó-jó, szép is az öltözködés, de siessen. Ebbe az egy mondatba több volt a mugli életem bemutatása, mint ahogy az illendő lett volna. Amúgy meg, egyszer táncoltam ilyen bálon, pont ebben a helyiségben, pont ilyenkor; egyszer és utoljára. Van elég emlékem, nem kell több, köszönöm szépen. Erre a belső mondatomra, mintha csak biccentenék magamban annyival, hogy most a leányzó felé fordulok hirtelen, s vigyorogva, mégis színtelenül mélyen kérdezem meg az ebben a percben a legelvárhatóbb kérdést.
- Kér puncsot ön is? - aztán az asztalok felé sétálok. Túl józan vagyok ehhez a helyhez. Még.