Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

Hosszú nappalok és hihetetlenül rövid éjszakák jellemzik a vizsgaidőszakot. Nem csak a diákoknak keserves ez a ciklus; a tanárok is megszenvedik. Én pedig kifejezetten, mert ilyenkor teljesen felborulnak a hétköznapok – s ugyanígy a hétvégék is. Amit eléggé nehezen viselek. Az egyetlen dolog, ami jelenleg tartja benne a lelket az nem más, mint a meghirdetett T-Bone steak, amivel ma gazdagítják a nagyterem „étlapját”. Tűzben sült burgonyával és spárgával szeretném elfogyasztani, a lehető legnagyobb nyugalomban; ami csupán annyit jelent, hogy a diákoktól távol. Ezért is szedem hosszú lábaimat az iskola legnagyobb terme felé vezető hűs folyosón. Szabad kezemmel barna, mindig arcomba lógó tincseimet próbálom megzabolázni, s másik kezem vaskos ujjaival egy zömök, bőrkötésű számmisztika könyvet szorongatok. Vizsgáztatni voltam a másodéveseket, akik közül sajnos egyikre sem mondanám, hogy a jövő nagy numerológusa lehetne. Érdekli ezeket a kölyköket egyáltalán valami a felrúnázott mugli tárgyakon kívül? Bosszússá és elkeseredetté válok, amikor ebbe belegondolok. Harminckilenc évesen még nem kellene ennyire zsémbesnek lennem… mondjuk, már harminchárom évesen is az voltam, szóval – azt hiszem – ez nálam nem a korral áll kapcsolatban. Sokszor megkaptam már, hogy valahogy nem tudják összerakni azt, amit a külsőm sugároz elsőre, majd azt, ahogyan valójában viselkedek és vélekedek dolgokról. Felrázom magam ebből a gondolatmenetből, mielőtt még túlságosan mélyre süllyednék benne, ezért széles bal tenyerem ujjai polipkarként cuppan a hatalmas tölgyfaajtóra, hogy aztán végre a nagyterembe léphessek. Zsivaj. Zsivaj, kacagás, piszkálódás. Sebesen szedem lépteimet az asztalok között, és közben néhány ismerős arcnak zavart görbével borostáim között biccentek. Mérföldes lábaimnak köszönhetően hamarosan elérem a tanári asztalt, ahol még nem nagyon látok senkit sem. Én végeztem volna ennyire korán? Hát, ezeket a diákokat tényleg nem érdekli a számmisztika… le akarták tudni mihamarabb, és ezért megszégyenülve én lehetek az első az asztalnál. Legalább nem kések a megbeszélt ebédről. Hiszen reggel még összefutottam Nagy Sanyival, akivel megegyeztünk egy vizsgáztatás utáni ebédben. Remélem, hogy neki kellemesebb a mai egzámen utóérzete.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=843760#post843760][b]Szigethy Sándor - 2022.02.22. 09:40[/b][/url]

Hosszú nappalok és hihetetlenül rövid éjszakák jellemzik a vizsgaidőszakot. Nem csak a diákoknak keserves ez a ciklus; a tanárok is megszenvedik. Én pedig kifejezetten, mert ilyenkor teljesen felborulnak a hétköznapok – s ugyanígy a hétvégék is. Amit eléggé nehezen viselek. Az egyetlen dolog, ami jelenleg tartja benne a lelket az nem más, mint a meghirdetett T-Bone steak, amivel ma gazdagítják a nagyterem „étlapját”. Tűzben sült burgonyával és spárgával szeretném elfogyasztani, a lehető legnagyobb nyugalomban; ami csupán annyit jelent, hogy a diákoktól távol. Ezért is szedem hosszú lábaimat az iskola legnagyobb terme felé vezető hűs folyosón. Szabad kezemmel barna, mindig arcomba lógó tincseimet próbálom megzabolázni, s másik kezem vaskos ujjaival egy zömök, bőrkötésű számmisztika könyvet szorongatok. Vizsgáztatni voltam a másodéveseket, akik közül sajnos egyikre sem mondanám, hogy a jövő nagy numerológusa lehetne. Érdekli ezeket a kölyköket egyáltalán valami a felrúnázott mugli tárgyakon kívül? Bosszússá és elkeseredetté válok, amikor ebbe belegondolok. Harminckilenc évesen még nem kellene ennyire zsémbesnek lennem… mondjuk, már harminchárom évesen is az voltam, szóval – azt hiszem – ez nálam nem a korral áll kapcsolatban. Sokszor megkaptam már, hogy valahogy nem tudják összerakni azt, amit a külsőm sugároz elsőre, majd azt, ahogyan valójában viselkedek és vélekedek dolgokról. Felrázom magam ebből a gondolatmenetből, mielőtt még túlságosan mélyre süllyednék benne, ezért széles bal tenyerem ujjai polipkarként cuppan a hatalmas tölgyfaajtóra, hogy aztán végre a nagyterembe léphessek. Zsivaj. Zsivaj, kacagás, piszkálódás. Sebesen szedem lépteimet az asztalok között, és közben néhány ismerős arcnak zavart görbével borostáim között biccentek. Mérföldes lábaimnak köszönhetően hamarosan elérem a tanári asztalt, ahol még nem nagyon látok senkit sem. Én végeztem volna ennyire korán? Hát, ezeket a diákokat tényleg nem érdekli a számmisztika… le akarták tudni mihamarabb, és ezért megszégyenülve én lehetek az első az asztalnál. Legalább nem kések a megbeszélt ebédről. Hiszen reggel még összefutottam Nagy Sanyival, akivel megegyeztünk egy vizsgáztatás utáni ebédben. Remélem, hogy neki kellemesebb a mai egzámen utóérzete.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=843846#post843846][b]Nagy Sándor - 2022.02.26. 16:33[/b][/url]

Fejcsóválva, néhány könyvet a hóna alatt szorongatva idősödő, de még viszonylag fürge lépteit. Már az állásinterjún is mondta két éve, hogy ő nem tanárnak tanult, épp ezért lesz számára kihívás a dolog. Igen ám, de sokat látott szeme bizony erre azért nem számított.
Persze, persze, fiatalság bolondság. Szokták volt mondani, nem igaz? Csakhogy ő hiába próbálja megreformálni itt a dolgokat, hiába indult el nagy lendülettel a tanárrá válás útján, folyton folyvást falakba ütközik. Hol egy aláírandó papír hiányzik, hogy egy példánnyal kevesebb, hol meg azt mondják, ez elfogathatatlan ötlet.
Úgyhogy kicsit csüggedten igazgatta meg fekete talárja úját, ami inkább hasonlított egy hosszú szövetkabáthoz a gombok miatt, de ő így szerette. Még a kalapját is a teremben hagyta, annyira elcsüggedt, hogy idén sem sikerült a zseniális ötleteinek megvalósítása. Pedig ő aztán igazán próbálkozott.
Nagyot sóhajtott, és lehajolt a földre a könyveiért. Valamelyik ebédelni igyekvő kisdiák lökte ki a kezéből őket. Még csak hátra sem pillantott... Sanyi morgott is valamit a gondosan borotvált, nem létező bajsza alatt, majd egy pálcaintéssel magához rendelte a gyereket, hogy egy-két rosszalló szó után az asztalához küldje. Egyébként sem akart túl sok időt elrabolni magától. Vágyott már egy jó forró feketére az ebéd mellé. Ki tudja, mivel lepik majd meg a manók őket. Olykor lejárt hozzájuk csak úgy. Beszélgetni. Kellemes társaság egy hosszú nap után.
- Jó étvágyat, Sándor! - húzta ki a széket kollégája mellett, miközben meglapogatta a vállát köszöntésképpen. Egy hatalmas sóhajjal huppant bele a kényelmes székbe, hogy egy nagy szippantás után magához emelje az éltető feketét. Már nem is emlékezett rá, mikor szokott rá az italra. - Korán végeztél - állapította meg az első korty után, miközben az érkező tanároknak biccentett üdvözlésképp. - Ennyire jók vagy ennyire rosszak voltak?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=844229#post844229][b]Szigethy Sándor - 2022.03.09. 13:25[/b][/url]

Azt hiszem, hogy túlságosan belemerülök az önmarcangolásba. Maga a számmisztika egy nem megértett tantárgy vagy Szigethy Sándor nem tudja érdekessé tenni a diákok számára? Az egyik diákom még azt is mondta, hogy az asztrológia utánzata, egyedül ez a tudományág meg sem állná a helyét. Természetesen megvédtem szeretett tárgyamat, de egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy semmibe nézik a diákok, amit tanítok. Már megint túlpörögtem. Szemeimet erősen szorítom össze, majd nyitom fel azon nyomban, hogy a mellettem kihúzott szék cselekvőjére tekintsek. Barátságos görbe kerül megterhelt, kreolszín arcomra, hogy aztán a kívánságra magam elé nézzek, s meglepetten konstatáljam, hogy az étel már elém is került. Észre sem vettem… Érzem, ahogyan a jobb szemem alatt rángani kezd alsószemhéjam.
– Köszönöm – húzom ki magam, majd terítem ölembe az anyagszalvétát. Az étkezésnek szeretem megadni a módját, amikor alkalmam van rá, és nem a csak szárított marhahúson rágódok egyik teremből a másikba sietve. – Ebéd előtt? – mutatok villát tartom kezem mutatóujjával a kávé irányába. Biztosan meghozhatja az étvágyat, de úgy tudom, hogy inkább megmarja a gyomor falát, minthogy segítene az éhségérzeten. Okoskodni persze nem akarok, csak magamban szoktam leginkább. Ösztönös dolog ez, hiszen még első- és másodéves koromban jól megrángattak azért a többiek, hogyha kijavítottam őket, vagy ugye… „okoskodtam”.
Ekkor hallom meg a megjegyzést, majd a hozzá kapcsolódó kérdést. Éppen vágnék egy szeletet a steakbe, ám a mozdulatban megállok, és elkámpicsorodott grimasszal tekintek kollégám melegszívű tekintetébe. – A rossz nem a jó szó – csóválom meg a fejem. – Érdektelenek ezek a kölykök – folytatom karcos baritonomon. – Egyszerűen nem tudom, hogy mihez kezdjek velük…