A csirke omlós, az elvarázsolt mennyezet pedig felhőtlen és tiszta, akárcsak a kastély falain kívül uralkodó időjárás. Mégis, unottan turkálom a tányéromon a kiszedett étket. Nincs ma étvágyam ez pedig nagy szó, mivel mindennél jobban imádom a hasamat, ráadásul a grillcsirke az egyik kedvenc eledelem. Engedem hát, hogy a mellettem ülő rellonos nebuló elvigye a meghagyott étket, majd undorodva nézem végig, ahogy az szinte egy harapásra bekapja az egészet. Mivel elég nagy falatot akart egyben lenyelni, ezért nem telik bele sok, hogy rövidesen fuldokolni kezdjen a felgyülemlett ételpempőtől. Baráti társasága azon nyomban ütögetni kezdi a hátát, vizet ad neki, egy szóval elkövetnek mindent, hogy kedves alanyunk ne az asztalnál lelje halálát. Az köhög egy párat, majd könnybe lábadt szemekkel suttog el valami köszönöm félét. Nagyot sóhajtok, hisz a shownak vége. Visszafordulok immár üresen tátongó tányérom felé, hogy legalább az ott maradt krumpliból egyek néhány falatot. Nem kívánom, minden egyes falat nehezen csúszik le száraz torkomon. Elnyúlok a serlegemig, majd nagyot kortyolok a benne nyugvó italból, mikor szárnycsapkodásra leszek figyelmes. Felpillantok ivóalkalmatosságomtól; megjött a napi posta. Nem várok semmilyen levelet, hisz a szüleim úgysem írnak sosem, plusz én is tökre leszarom őket, az egyetlen, aki esetleg bagollyal dobna meg, az a nagyapám, de róla még hallani sem akarok. Nincs semmi bajom az öreggel, de szeretnék inkább független lenni, mintsem hogy a ráncos orrát mindenbe beledugja.
Nézem, ahogy társaim mind megkapják a nekik járó csomagot, valamelyik örömmel néhányan pedig fintorogva nyúlnak érte és tépik fel a csomagolást. Visszanézek az én asztalrészemhez, mire meglepve konstatálom, hogy nekem is jött valami. Szokásomhoz híven fújok egyet, majd kezembe veszem a kis borítékot. Egy csomó krikszkraksz van a papíron, melyből egy szót sem értek. Úgy vélem, valaki már megint szívatni akar a Charlotte kis AIDS-es pletykája miatt, így feldühödve dobom el az asztal másik végébe.
- Hisz ez koreai! – Hallom a lánytól, akinél a levél kikötött. – Theon, miért kapsz te Koreából baglyot? – Kérdezi, szemei elkerekednek a meglepetéstől, még a keze is megáll a küldeménnyel. Én megrázom a fejem, felhúzom vállaimat, hogy jelezzem: fogalmam sincs.
- Moon Jun Seo… Ő nem a kis kék prefektus srác? – Nyújtja nekem vissza az üzenetet, majd tanácsot is ad, miszerint jobb lenne, ha visszaadnám neki. Valószínűleg eltévedt a szárnyas, aki szállította. Nagyot mordulok köszönés képen, majd felkapom a papírtömeget és elindulok a kékek irányába. Hallom, ahogy a diákok a pletykáról sutyorognak és nevetgélnek, de inkább figyelmen kívül hagyom őket. Visszaszólni értelmetlen lenne, verekedni pedig fizikumommal nem igazán tudnék.  
- Azt hiszem, ez a tiéd – kocogtatom meg a fiú vállát, ezzel kizökkentve a háztársával folytatott beszélgetésből. Ahogy a mellette ülő lány rám néz, látom íriszeiben a megvetés és undor kombinációját, így gyorsan el is köszön Juntól, majd felkapja az asztalra kiterített tankönyveit, dob egy puszit barátnőinek, majd elviharzik a helyszínről. Ahogy elsétál mellettem, hallom,  ahogy válogatott szitokszavak hagyják el ajkait. Köszönöm Charlotte, jól megcsináltad! Tönkretetted legalább az elkövetkező három évemet. Bár ahogy szokás mondani, minden csoda csak három napig él. Talán ez a pletyka is rövid élettartalmú lesz.

A csirke omlós, az elvarázsolt mennyezet pedig felhőtlen és tiszta, akárcsak a kastély falain kívül uralkodó időjárás. Mégis, unottan turkálom a tányéromon a kiszedett étket. Nincs ma étvágyam ez pedig nagy szó, mivel mindennél jobban imádom a hasamat, ráadásul a grillcsirke az egyik kedvenc eledelem. Engedem hát, hogy a mellettem ülő rellonos nebuló elvigye a meghagyott étket, majd undorodva nézem végig, ahogy az szinte egy harapásra bekapja az egészet. Mivel elég nagy falatot akart egyben lenyelni, ezért nem telik bele sok, hogy rövidesen fuldokolni kezdjen a felgyülemlett ételpempőtől. Baráti társasága azon nyomban ütögetni kezdi a hátát, vizet ad neki, egy szóval elkövetnek mindent, hogy kedves alanyunk ne az asztalnál lelje halálát. Az köhög egy párat, majd könnybe lábadt szemekkel suttog el valami köszönöm félét. Nagyot sóhajtok, hisz a shownak vége. Visszafordulok immár üresen tátongó tányérom felé, hogy legalább az ott maradt krumpliból egyek néhány falatot. Nem kívánom, minden egyes falat nehezen csúszik le száraz torkomon. Elnyúlok a serlegemig, majd nagyot kortyolok a benne nyugvó italból, mikor szárnycsapkodásra leszek figyelmes. Felpillantok ivóalkalmatosságomtól; megjött a napi posta. Nem várok semmilyen levelet, hisz a szüleim úgysem írnak sosem, plusz én is tökre leszarom őket, az egyetlen, aki esetleg bagollyal dobna meg, az a nagyapám, de róla még hallani sem akarok. Nincs semmi bajom az öreggel, de szeretnék inkább független lenni, mintsem hogy a ráncos orrát mindenbe beledugja.
Nézem, ahogy társaim mind megkapják a nekik járó csomagot, valamelyik örömmel néhányan pedig fintorogva nyúlnak érte és tépik fel a csomagolást. Visszanézek az én asztalrészemhez, mire meglepve konstatálom, hogy nekem is jött valami. Szokásomhoz híven fújok egyet, majd kezembe veszem a kis borítékot. Egy csomó krikszkraksz van a papíron, melyből egy szót sem értek. Úgy vélem, valaki már megint szívatni akar a Charlotte kis AIDS-es pletykája miatt, így feldühödve dobom el az asztal másik végébe.
- Hisz ez koreai! – Hallom a lánytól, akinél a levél kikötött. – Theon, miért kapsz te Koreából baglyot? – Kérdezi, szemei elkerekednek a meglepetéstől, még a keze is megáll a küldeménnyel. Én megrázom a fejem, felhúzom vállaimat, hogy jelezzem: fogalmam sincs.
- Moon Jun Seo… Ő nem a kis kék prefektus srác? – Nyújtja nekem vissza az üzenetet, majd tanácsot is ad, miszerint jobb lenne, ha visszaadnám neki. Valószínűleg eltévedt a szárnyas, aki szállította. Nagyot mordulok köszönés képen, majd felkapom a papírtömeget és elindulok a kékek irányába. Hallom, ahogy a diákok a pletykáról sutyorognak és nevetgélnek, de inkább figyelmen kívül hagyom őket. Visszaszólni értelmetlen lenne, verekedni pedig fizikumommal nem igazán tudnék.  
- Azt hiszem, ez a tiéd – kocogtatom meg a fiú vállát, ezzel kizökkentve a háztársával folytatott beszélgetésből. Ahogy a mellette ülő lány rám néz, látom íriszeiben a megvetés és undor kombinációját, így gyorsan el is köszön Juntól, majd felkapja az asztalra kiterített tankönyveit, dob egy puszit barátnőinek, majd elviharzik a helyszínről. Ahogy elsétál mellettem, hallom,  ahogy válogatott szitokszavak hagyják el ajkait. Köszönöm Charlotte, jól megcsináltad! Tönkretetted legalább az elkövetkező három évemet. Bár ahogy szokás mondani, minden csoda csak három napig él. Talán ez a pletyka is rövid élettartalmú lesz.

Látom rajta, hogy legszívesebben elküldene melegebb éghajlatra, mégsem teszi. Jó is, mert ennél forróbb helyen nem is lehetnék. Tudom, hogy saját kapura is játszik. Nem csak az iskolában keringő pletykák és az miatt, hogy lesmároltam a minap, hanem egyszerűen csak érzem rajta. Ha mondhatom így, megérzem a fajtámat. Ő is biszex, akárcsak én. Titkolhatja addig, ameddig csak szeretné, egyszer így is, úgy is ki fog derülni.
Nem szólok semmit, csak engedem, hogy a levél kicsusszanjon kezeim közül. Végtére is az övé, neki címezték, nem pedig nekem. Akár fel is bonthattam volna, vagy elrakhattam volna, hogy aztán ezzel zsaroljam bele olyan helyzetekbe, amikbe magától úgy sem ment volna bele. Mégsem tettem. Miért? Fogalmam sincs. Itt volt a hatalmas lehetőség, hogy egy életre magam mellé láncoljam a fiút, én pedig elengedtem. Talán kezdek megbolondulni, ki tudja. Vagy a Charlotte-al való találkozásom elindított bennem valamit, ami felkavarta a múltamat és ezért viselkedem így. Tény, ami tény, eddig csak a húgom tudott róla, mit is tett velem az apám, hisz ő is majdnem ugyanezen ment keresztül. Mégis, mikor tegnap elmondtam a lánynak történetem egy kicsiny szeletét, mintha egy hatalmas kő szakadt volna le hátamról. Megkönnyebbültem. Örültem neki, hogy a titok már nem csak az én belsőmet égeti, hogy van valaki, akire számíthatok, még ha ő az ellenkezőjét is állítja. Egyetlen ember volt eddig az életem része, aki mindezeket tudta és mégsem lökött el magától. Louis a barátom, és a társam volt, mégis pofátlanul kihasznált. Annak ellenére, amit tudott, ugyanazt tette velem, amit szülőm is. Bár mondjuk én is engedtem magam, de csakis azért, mert azt ígérte, szeretni fog. Hogy nem kell többet egyedül lennem, hogy a titok már az övé is és majd együtt megbirkózunk vele. Hazudott, mint mindig.
- Igen, elég nagy baromság – mosolyodom el én is, ahogy hagyom, hogy a saját küldeményem a mancsaim közé kerüljön. Ránézek a borítékra és abban a minutumban lesápadok. Jól ismert, macskakaparásra emlékeztető betűkkel áll a csomagoláson: Louis Dubois. Leizzadok, kezeimben remegni kezd az iromány. Le kell ülnöm. Odahuppanok Jun mellé, majd nagyot fújva túrok bele hosszú barna hajamba. Meredten bámulok az üzenetet, fogalmam sincs, mit csináljak most.

Louis Dubois… Ez… ez tényleg az a Louis lenne? Nehem, biztos csak egy ugyanolyan névvel rendelkező francia eltévedt levele lehet ez. Vagy ami még előfordulhat az az, hogy a diáktársaim próbálnak megszívatni. Biztos összeültek, megírták ezt a levelet, most pedig a nagyterem valamelyik szegletéből bámulják a reakciómat. Körülnézek, de sehol egy feltűnő arc. Kivéve az előttem ácsorgó kis levitásét.
- Nagyon jó vicc, de szívass valaki mást. De be kell valljam, szép próbálkozás volt – azzal hanyagul eldobom hátam mögé a levelet. El sem hiszem, hogy ilyenre képes volt. Oké, lesmároltam meg minden, egyesek szerint még egy pofont is megérdemeltem volna, de akkor is. Senki szerelmi életével ne szórakozzon ez a taknyos.
- Hátrébb az agarakkal Hercegnő! Elért a férfi menstruáció vagy mi a f.sz bajod van? Gondoltam kedves leszek, aztán elhozom a retkes kínai leveledet, amit a kelekótya bagoly rossz helyre küldött. De ezek után legközelebb megrágom és feldugom a seggembe – nem kiabálok, csak egy kicsit hangosabban beszélek, miközben kezeimmel vadul gesztikulálok.
El sem hiszem, hogy mindezek után még neki áll feljebb. Ő volt az a szemét, aki Luois-nak adta ki magát az irományban, szóval sokkal jobban járna, ha meghúzná magát, mielőtt még be találok verni neki egyet. Nem vagyok egy testépítő, de tudom, hogy mi a férfiaknak az a pontja, ahol fájdalmat és örömet is lehet okozni. A levelet el sem olvasom, még rá is taposok, miközben tekintetemet Junon tartom és kinyújtom rá szép hosszú nyelvemet.