Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

Megint nem sikerült kialudnom magam rendesen, pedig mostanság nem volt gondom a az alvással. Néhány emberrel álmodtam, akik közül kettőt még életemben nem láttam, a többieket legalább diákként ismertem. Egész jó arány volt, hogy mindenkinek pozitív előrejelzést "adtam", viszont az egyikük nem járt túl jól. Elég érdekes figura volt, azt meg kellett hagyni, ugyanis egyáltalán nem tartozott az átlagos emberek közé. Mindig rossz érzéssel töltött el, ha negatív álomképem volt valakivel, de tudatában voltam annak, hogy egy a millióhoz annak a valószínűsége, hogy összefussunk. Legalábbis azzal, akit nem ismertem biztosan. A vizsgák is eléggé megterhelőek voltak számomra, minél feljebb léptem az adott évfolyamban, annál nehezebbnek tűntek. A nagy részüket már letudtam ugyan, de még volt jó pár, amelyeket meg kellett írnom, ráadásul az eredményeimmel sem voltam tisztában. Eldöntöttem, hogy nem rágódom tovább a dolgokon, teszek egy sétát a kastélyban. Felvettem egy kényelmesebb öltözetet, majd megetettem a macskámat, aki tulajdonságait tekintve nem sokat változott az évek során, ugyanolyan lusta és cuki volt, mint fiatalabb korában. Ahogy sétálgattam, észrevételeztem, hogy a kastély eléggé kihalt, úgy tűnt, hogy mindenki pihen vagy a további vizsgáira készül. Mendegéltem egy ideig, végül a Nagyteremben kötöttem ki. Távolról megláttam valakit, nem tudtam megállapítani, ki lehet az, így arra az elhatározásra jutottam, hogy odamegyek hozzá. Végül is egy kis társaság sosem árt, egyébként is untam magam. Ahogy egyre közeledtem az alak felé, fura érzés kerített hatalmába. Mintha már találkoztunk volna, pedig valahogy egyáltalán nem volt ismerős számomra. Aztán, mikor már látótávolságon belülre kerültem, hirtelen lecövekelt a lábam....
- Te jó ég! - kaptam a kezem a szám elé ijedtemben, mikor megállapítottam, hogy az új ismerősömet bizony már láttam álmomban... ráadásul pont ő volt az, aki pórul járt... Már bizonyára így is furán nézhetett rám a reakcióm alapján, nem tudtam, hogy hogyan kéne közölnöm vele a dolgot vagy akár megakadályozni. Sokan őrültnek tartottak, mikor gondolkodás nélkül közöltem velük a dolgokat, páran viszont még meg is köszönték, hogy előre szóltam nekik. Végül úgy döntöttem, hogy óvatos leszek az irányába, és nem fogom lerohanni.
- Szia! Széplaki Alíz vagyok. Eltévedtél vagy keresel valakit? - kérdeztem tőle bátortalanul.
~ Ez aztán elég béna szöveg, jobbat is kitalálhattam volna... ~ - gondoltam magamban, miközben tekintetemet a fiúra emeltem. Bár végül is mi rossz történhet? Maximum elküld a fenébe, én csupán segíteni jöttem, még ha akaratlanul is idevezetett hozzá az utam, ez azért mégiscsak jelent valamit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=769968#post769968][b]Széplaki Alíz - 2019.08.30. 17:12[/b][/url]

Megint nem sikerült kialudnom magam rendesen, pedig mostanság nem volt gondom a az alvással. Néhány emberrel álmodtam, akik közül kettőt még életemben nem láttam, a többieket legalább diákként ismertem. Egész jó arány volt, hogy mindenkinek pozitív előrejelzést "adtam", viszont az egyikük nem járt túl jól. Elég érdekes figura volt, azt meg kellett hagyni, ugyanis egyáltalán nem tartozott az átlagos emberek közé. Mindig rossz érzéssel töltött el, ha negatív álomképem volt valakivel, de tudatában voltam annak, hogy egy a millióhoz annak a valószínűsége, hogy összefussunk. Legalábbis azzal, akit nem ismertem biztosan. A vizsgák is eléggé megterhelőek voltak számomra, minél feljebb léptem az adott évfolyamban, annál nehezebbnek tűntek. A nagy részüket már letudtam ugyan, de még volt jó pár, amelyeket meg kellett írnom, ráadásul az eredményeimmel sem voltam tisztában. Eldöntöttem, hogy nem rágódom tovább a dolgokon, teszek egy sétát a kastélyban. Felvettem egy kényelmesebb öltözetet, majd megetettem a macskámat, aki tulajdonságait tekintve nem sokat változott az évek során, ugyanolyan lusta és cuki volt, mint fiatalabb korában. Ahogy sétálgattam, észrevételeztem, hogy a kastély eléggé kihalt, úgy tűnt, hogy mindenki pihen vagy a további vizsgáira készül. Mendegéltem egy ideig, végül a Nagyteremben kötöttem ki. Távolról megláttam valakit, nem tudtam megállapítani, ki lehet az, így arra az elhatározásra jutottam, hogy odamegyek hozzá. Végül is egy kis társaság sosem árt, egyébként is untam magam. Ahogy egyre közeledtem az alak felé, fura érzés kerített hatalmába. Mintha már találkoztunk volna, pedig valahogy egyáltalán nem volt ismerős számomra. Aztán, mikor már látótávolságon belülre kerültem, hirtelen lecövekelt a lábam....
- Te jó ég! - kaptam a kezem a szám elé ijedtemben, mikor megállapítottam, hogy az új ismerősömet bizony már láttam álmomban... ráadásul pont ő volt az, aki pórul járt... Már bizonyára így is furán nézhetett rám a reakcióm alapján, nem tudtam, hogy hogyan kéne közölnöm vele a dolgot vagy akár megakadályozni. Sokan őrültnek tartottak, mikor gondolkodás nélkül közöltem velük a dolgokat, páran viszont még meg is köszönték, hogy előre szóltam nekik. Végül úgy döntöttem, hogy óvatos leszek az irányába, és nem fogom lerohanni.
- Szia! Széplaki Alíz vagyok. Eltévedtél vagy keresel valakit? - kérdeztem tőle bátortalanul.
~ Ez aztán elég béna szöveg, jobbat is kitalálhattam volna... ~ - gondoltam magamban, miközben tekintetemet a fiúra emeltem. Bár végül is mi rossz történhet? Maximum elküld a fenébe, én csupán segíteni jöttem, még ha akaratlanul is idevezetett hozzá az utam, ez azért mégiscsak jelent valamit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=769987#post769987][b]Bárány Farkas - 2019.08.30. 17:52[/b][/url]

Nehezebben sikerült a beilleszkedés a kastélyban, mint azt eredetileg terveztem. Úgy emlékeztem, hogy élettel telibb, szórakoztatóbb, barátságosabb a hely, de ezek közül most valahogy egyiket sem éreztem. Az emberek nagy része a maga kialakult társaságával mozgott együtt, el voltak foglalva a maguk ügyes-bajos dolgaival, nem különösebben érdeklődtek az olyan arcok iránt, melyeket nem ismertek.
Ez rendben van így. Legalább nem kellett azon stresszelnem, beillek-e ide, hogy vajon megtalálom-e majd a helyemet. A magány, mint olyan, évek óta ismeretlen fogalom volt a számomra, egy-két túlvilági és Boldi fixen mellettem rótták az utakat.
Éppen a nagyteremben olvastam egy mugli kötetet, ami valami kalapos Indián Jánosról szólt, egészen szórakoztató volt. Csak ne hallanám a mellettem álló, nyurga, bongyor fiú állandó szájalását!
- Boldizsár nehezedre befogni a szádat... csak öt percre?!
Kissé megszeppenten meresztette rám a nagy, szürke szemeit, mielőtt nagy sóhajjal le nem dobta magát a földre a pad mellett.
A lány lépteinek zaját elfedte valami. Vagy a saját gondolataim, vagy a szellem neszezése, de egészen biztosan nem a környező zajok, kevés volt belőlük. Talán egy egészen kicsit meg is rémültem. Meg lesokkoltam. ~Hozzám szólt. ~
- Szia... Öh... nem igazán? - A hangom bizonytalan, még a szemöldököm is magamra kúszott, ahogy kicsit odébb csúsztam. - De ha gondolod, ülj le. Az öcsémen állsz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=769996#post769996][b]Széplaki Alíz - 2019.08.30. 18:27[/b][/url]

- Ó, hát persze... - feleltem neki kissé megilletődötten. Nem akartam tovább rontani a cikis helyzetemet. Mondhattam volna neki, hogy "ó, hát persze, hogy nem, hiszen most vettem észre, hogy olvas... egy olvasó ember mégis hogyan tévedhetett volna el vagy keresné más társaságát. Inkább a könyvbéli világot éli át, a műnek szenteli az idejét. A hangjából ítélve, ő is ugyanolyan bizonytalannak tűnt, mint én, úgyhogy küldtem felé egy bátorító mosolyt, mikor újra megszólalt.
~ Az öccsén állok? Jaj, szegény pára! ~
Iszonyat gyorsan elléptem, na jó, szinte elugrottam, onnan, ahol épp álltam, majd gyorsan leültem a fiúval szembe lévő székre.
- Bocsánat! - néztem oda boci szemekkel, ahol épp az imént tartózkodtam. A világ minden pénzéért sem akartam, hogy zabos legyen rám az öcsike. Nem tudom, hogy a másik szemében ez mennyire volt fura reakció tőlem, hiszen a legtöbben nem biztos, hogy százasnak nézték volna őt ezen beszólás után. Érdekes módon az álmom is erről szólt, vagyis nem pont rólunk, hanem egy hasonló szituációról, ami nem éppen vált a srác javára. Most bizonyára arra kéne rákérdeznem, mit olvas, de szerintem már túl vagyunk az alapvető formaiságokon. Neki természetes, hogy a külvilággal is tudatja, itt van vele az öccse szelleme, de nem ismertem a reakcióit az álmomból, úgyhogy akár titkolhatta is volna.
- Remélem, nem mérges rám - néztem a fiúra komoran. Tényleg nem akartam szegényre ráállni, de nem láthattam, hogy épp ott tartózkodik, ahol lecövekeltem.
- Szóval Alíz vagyok, egyenes leszek veled és nem köntörfalazok - néztem a szemébe a zöldemmel, majd vettem egy nagy levegőt, és folytattam:
- Az a képességem, hogy képes vagyok megálmodni más emberek jövőjét. Ez az egész random történik, szóval nem én választom meg, kivel fogok álmodni, és nemrégiben veled álmodtam.
~ Vele álmodtam? Jaj, mi ütött belém? Legszívesebben itt helyben elsüllyednék... ~
- Vagyis a jövőddel kapcsolatosan - köszörültem meg a torkom és javítottam ki magamat határozottan. Ezután kihúztam magam a széken, eltoltam egy tincset az arcomból, aztán kissé aggódó arccal folytattam a mondandómat:
- Az a helyzet, hogy hamarosan bajba kerülsz. Ha szeretnéd, elmondhatom, miről van szó, aztán mérlegelsz, hogy mégis hagyod megtörténni a dolgokat vagy aznapra más elfoglaltságot választasz.
Miután ezt elmondtam neki, kissé megkönnyebbültem, hiszen immár az övé a választási lehetőség. Ha komolyan vette, amit mondtam neki, reméltem, hogy nem a büszkeségét fogja az előtérbe helyezni, hanem végiggondolja az esetleges következményeket.
- Persze, ha szeretnéd, elmegyek, nem szeretnélek zavarni! - emeltem rá újra a tekintetemet, majd lassan felálltam a székről, aztán majd elválik mi lesz. Ha szeretné, hogy maradjak, visszatart. Ha nem kíváncsi a mondandómra vagy nem vesz komolyan, akkor hagyom, hagy történjenek meg a dolgok maguktól. Én mindenesetre megpróbáltam...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=785081#post785081][b]Bárány Farkas - 2019.12.23. 01:24[/b][/url]

Láttam, ahogy megugrott, mint egy kőszáli kecske, kissé fel is vontam a szemöldökömet, mert ez azért nem volt indokolt a részéről.
- Öm... nem gond, mármint nem láttad, meg nem is érzi... Ne nézzél így, semmit nem érzel! - förmedtem rá az éppen nagy lelkesen tiltakozó Boldizsárra, aki azzal érvelt, hogy igenis létezik és vannak érzései és én azokat semmibe veszem nap nap után. Ebben nem tévedt, tényleg nem érdekeltek többnyire az érzései. - Csak azért szólok, mert hidegrázást, szédülést és zsibbadást okozhat, elszívja az energiát.
Mert a szellemek természete már csak ilyen volt, hogy a hozzájuk érést - bennük állást -, rendes felhívásnak vették rá, hogy gyere, megosztozunk ketten az én cuccomon, jó anyag, szívj egy kicsit.
- Az életre mérges, ne vedd magadra - legyintettem, berakva a könyvjelzőt az olvasmányomba, hogy ténylegesen a szőkére figyelhessek. Mert annak ellenére, hogy egyik-másik diák nem kedves dolgokat terjeszt, itt volt szóval gondolom, hogy valamire szüksége van... vagy ilyesmi.
- Hát ez... kedves? Bizarr? Furcsa? Mind egyszerre? Van ilyen? - morfondíroztam, de egyszerre éreztem bóknak és zaklatónak a dolgot. Mit keresek mások álmaiban? Már, ha nem vesszük, hogy éppen most mesélte, hogy csak úgy megtörténik, nincsen rá kihatással. Mert hogy ez történt. Le is ült és elkezdte mondani, mire oldalra biccentettem a fejemet, a göndör tincseimbe túrtam párszor, majd elhúztam a számat.
- Hm... hát... Inkább tudni akarom, azt hiszem - közöltem végül, mert ha már egyszer van ilyen lehetőség, miért ne élnék vele? Ez olyan, mintha vennék egy kaparós sorsjegyet, amiről tudom, hogy nyer, csak azt nem, mennyit.
- Nem zavarsz, igazából... kevés embert ismerek errefelé. Farkas vagyok, amúgy. Már hogy... a nevem.