Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

Lustaságom határtalan, így mostanság egyre többször előfordul, hogy nem jelenek meg reggelinél. Inkább alszom még pluszban pár percet, aztán a fél délelőttöt átszenvedem, amiért pocakom egyre morózusabban panaszkodik a táplálékhiány miatt. A mai nap kivételes, ilyen szempontból. Túlzás lenne azt állítanom, hogy frissen és kipihenve szökdécselek be a nagyterembe, hogy csatlakozhassam diáktársaimhoz… Sokkal inkább hasonlítok egy kócos, sánta lajhárra, résnyire szűkült szemekkel és hangosan korgó gyomorral.
Úgy kapok a kávé után, szinte kitépem egy alsóbb éves kezéből, aki nem átall emiatt mogorván a fejemhez vágni valamit, de le se tojom. Az életem múlik ezen a löttyön. Hát mi szüksége egy fiatal kis szervezetnek a koffeinre, nézz rá, kicsattan az életerőtől! És akkor most nézz rám. Tudom, hogy még ilyen nyúzottan is hihetetlenül szexi vagyok, de az ember nem dicsekszik a kőkemény hajnali nyolc órás kelés utáni ábrázatával, no. Pedig megtehetném.
Amint képesnek érzem magam arra, hogy tudatosan felfogjam a történéseket, körülnézek. És vajon kit szúrok ki kapásból? Shayleent. Tökre meglepő, nem?
Fogom a kis bögrémet, és átcaplatok az unikornisok asztalához, és nem igazán zavartatva magam bármiért is, lehuppanok mellé. Őszintén… az sem érdekel, ha épp valami érdekfeszítő csevej kellős közepébe csöppenek, és otromba módon megzavarom azt, már csak rettentően félelmetes jelenlétemmel is.
- Hali. Mizu? – szerintem még sohasem kezdtem így egy beszélgetést a lánnyal, de nem vagyok képes többre jelen pillanatban. Pár perc. Pár perc, ígérem, és hatni fog az az átkozott lötty, amit úgy vedelek, mint valami függő, aki ezer éve nem jutott az adagjához. Ja, amúgy tökre ez a helyzet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=505907#post505907][b]Aiden Ward - 2015.08.16. 11:34[/b][/url]

Lustaságom határtalan, így mostanság egyre többször előfordul, hogy nem jelenek meg reggelinél. Inkább alszom még pluszban pár percet, aztán a fél délelőttöt átszenvedem, amiért pocakom egyre morózusabban panaszkodik a táplálékhiány miatt. A mai nap kivételes, ilyen szempontból. Túlzás lenne azt állítanom, hogy frissen és kipihenve szökdécselek be a nagyterembe, hogy csatlakozhassam diáktársaimhoz… Sokkal inkább hasonlítok egy kócos, sánta lajhárra, résnyire szűkült szemekkel és hangosan korgó gyomorral.
Úgy kapok a kávé után, szinte kitépem egy alsóbb éves kezéből, aki nem átall emiatt mogorván a fejemhez vágni valamit, de le se tojom. Az életem múlik ezen a löttyön. Hát mi szüksége egy fiatal kis szervezetnek a koffeinre, nézz rá, kicsattan az életerőtől! És akkor most nézz rám. Tudom, hogy még ilyen nyúzottan is hihetetlenül szexi vagyok, de az ember nem dicsekszik a kőkemény hajnali nyolc órás kelés utáni ábrázatával, no. Pedig megtehetném.
Amint képesnek érzem magam arra, hogy tudatosan felfogjam a történéseket, körülnézek. És vajon kit szúrok ki kapásból? Shayleent. Tökre meglepő, nem?
Fogom a kis bögrémet, és átcaplatok az unikornisok asztalához, és nem igazán zavartatva magam bármiért is, lehuppanok mellé. Őszintén… az sem érdekel, ha épp valami érdekfeszítő csevej kellős közepébe csöppenek, és otromba módon megzavarom azt, már csak rettentően félelmetes jelenlétemmel is.
- Hali. Mizu? – szerintem még sohasem kezdtem így egy beszélgetést a lánnyal, de nem vagyok képes többre jelen pillanatban. Pár perc. Pár perc, ígérem, és hatni fog az az átkozott lötty, amit úgy vedelek, mint valami függő, aki ezer éve nem jutott az adagjához. Ja, amúgy tökre ez a helyzet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=507492#post507492][b]Catherine Shayleen Black - 2015.08.21. 10:47[/b][/url]

Eléggé reggel van és hosszú idő óta először hajlandó kimerészkedni szobatársaival együtt a kis odújából, hogy a Nagyteremben étkezzen. Vagy valami hasonlót csináljon. Körülötte mindenki túl elevennek és túl kommunikatívnak hat, így Shayleen amolyan szürke pöttyként járkál közöttük. Az egész úton ott sétál a csajokkal, de nem nagyon szólal meg, ha kérdezik is csak rövid válaszokat ad. Foghatnánk ezt a betegségére, de igazából csak fáradt: ezt teszi az alvászavar. Az éjszakái jobb esetben telnek csak félálomban, rosszabb napjain még abba sem. Így szokott rá a kávéra, feketén. Nem tesz túl jót amúgy is meggyötört szervezetének.
Az asztalnál ülve ugyan egy falatot sem eszik, de végre beszáll a diskurzusba. Mi több, még mosolyt is csalnak arcára a többiek hihetetlen ötletei és néhol igen vicces megszólalásai. Túl sok hírrel nem szolgálhat, de láthatóan mindenki örül, hogy végre kezd feloldódni. Egyik fiú háztársa épp nagy sztoriban van, mikor Aiden levágja magát mellé. Csak úgy, hívatlanul. Nem zavarja, csak furcsállja, végtére is mi dolga egy rellonosnak a navinések asztalánál?
- Jó reggelt - arcára jóleső reggeli, álmos mosoly ül ki és a fiú felé fordul, elnézést kérve a többiektől, akik sokat sejtető mosollyal bólintanak. Mit tudnak ők, amit a lányunk nem? Mindegy is. - Kóma van, de látom nálad is. Tudod, mikor mondtál nekem olyat, hogy "mizu"? Soha - azzal végre elterül egy hatalmas vigyor az arcán. Nos, valóban. Eddig sosem sikerült normális körülmények között találkozniuk, a mai az első. Mindig volt valami extra. Szalmonella, másnaposság, végzős keringő... Végre egyszer nyugi van. Egyelőre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=519097#post519097][b]Aiden Ward - 2015.09.16. 01:12[/b][/url]

Úgy vágódok le az unikornisok közé, mintha ez lenne természetes lelőhelyem, pedig rendesen lerí rólam, hogy a legkevésbé sem vagyok odavaló. A mellettem, illetve, hogy teljesen pontos legyek, mögöttem ülő srácot egy kicsit arrébb is tolom, és rá se hederítek, amikor az hangot ad ebbéli bunkóságomnak. Nem hozzá jöttem, hanem Shayleen-hez, akivel így most teljes mértékben szemben helyezkedem, csak fél lábamat átvetve a padon, az asztalra könyökölve. Álmosan körbetekintek az összegyűlt bandán, mintha bárkit is ismernék közülük, végül úgy döntök, marad a megszokott: tapló leszek, nem köszönök. Semmiféle komoly interakcióra nem vagyok képes, amíg nem üt be a szer, így inkább nem is erőlködöm. Szerintem tökre érthető. Hogy néznék már ki, ha kérdeznek, oszt csak bambán bámulok, kis híján még a nyálamat is csorgatom, mint egy holdkóros troll, he? Na, ugye.
A lány mosolya ragadós, bár okát nem tudom, minek rakoncátlankodik kora reggel a szám széle, különösebb okot nem adtam rá neki. Biztos az elvonási tünetek! Ráébredve, hogy már egyetlen korty sincs a bögrémbe, és mégis igyekszem szürcsölni a nagy semmit, az enyhe pániktól kikerekedett szemekkel töltöm után az éltető nedűt.
- Vésd az emlékezetedbe, mert nem is egyhamar fogod újra hallani – mondom nagy komolyan, mintha valami rendkívül rendhagyó dolgot nyögtem volna ki kezdésként. Közben a Shay tányérján lévő érintetlen pirítós felé nyúlok, és kisajátítom, mintha minden jogom meglenne rá. És őszintén? Vegye ki a számból, ha annyira kell neki. Valahol a tudatom legmélye persze benyomja a vészcsengőt, igyekszik emlékeztetni arra, hogy kényes terepre értünk, bár talán… még segítek is rajta, hogy elpusztítom a kajáját. Az majdnem olyan, mintha megette volna. Tökre.
- Szóval nem történt semmi érdekes? Látod-látod, nem vagyok a közeledben, és máris halál unalom az élet… - most már azért elmosolyodom, és sokadszor is emlékeztetem magam, hogy nem a szobám falai közt vagyok, ahol –szinte– bármit megtehetek, és hagyjak szünetet az ivás, evés és beszéd között.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=519228#post519228][b]Catherine Shayleen Black - 2015.09.16. 19:14[/b][/url]

A kora reggel mindig megviseli az embert, főleg akkor, ha amúgy sem él aktív életet. Persze ez is abszolút szubjektív dolog: mi számít aktívnak? Shayleen például hosszú idő óta először megy a többiekkel reggelizni, ez tőle szokatlan. Mások viszont állandóan jönnek, tehát nekik normális. Ahány ember, annyi variáció egy témára. Épp egyik férfi nemű háztársát hallgatja, mikor egyszer csak Aiden megjelenik és levágja magát az asztalukhoz. Nem mondhatnánk, hogy a navinés nem lepődik meg, de arcáról nem igazán lehet leolvasni semmit. Legfőképpen érzéseket. A lányok somolyogva fordulnak el, mintha csak jelezni akarnának valamit. Én tudom, mit, de a kis salátatündéremnek dunsztja sincs róla és talán addig jó.
- Hát ez igazán kedves tőled – unottan pislog a fiúra és lazán hagyja, hogy lenyúlja előle a pirítóst. Amúgy sem ette volna meg, így még a dolgát is megkönnyíti a srác. Talán nem is baj, hogy idejött, legalább valami hasznosat is csinál azon kívül, hogy elvonja a figyelmét. Vagy inkább magáénak követeli. Ez mellesleg igen gyakran előfordul, tekintve, hogy a fiú mindenhol ott van, de tényleg. Most például mint derült égből Aiden csöppent ide és éppen akadályozza a nagy nehezen megkezdett szocializációs folyamatot. Ha ez nem volna elég, az egoizmusa szépen lassan megrepeszti a nagyterem plafonját és Merlinre mondom, nem akar itt lenni senki, mikor az leszakad.
- Haha, humoros vagy. De képzeld, valahogy csak elfoglalom magam nélküled is – egy kedves mosoly ül ki arcára, de hangjából csak úgy süt az él. Nem akarja ám bántani a rellonost, valószínűleg nem is nagyon tudná, csak nem szereti, ha valaki istenségnek képzeli magát. Akkor sem, ha az illető külső tulajdonságai okot adnak erre. – Minek köszönhetem a látogatásodat?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=519274#post519274][b]Aiden Ward - 2015.09.16. 20:22[/b][/url]

Laposan pislogok körbe az egybegyűlteken, akik érkezésem pillanatában gyanús hallgatásba merülnek, és csak egy fél perc elteltével folytatják nyilvánvalóan rendkívül jelentőségteljes beszélgetésüket, ahol abbahagyták. Most mégis mi olyan nagy szám abban, hogy egy másik ház diákja a legyőzhetetlen késztetésnek engedve idecsapódott hozzájuk, he? Bizonyára a történelem során még nem esett meg hasonló. Úgy forgatom a szemeimet, mintha valóban erről volna szó, és nem csak én kanyarítanék indokolatlan sztorikat mindenhez, ami egyébként teljes mértékben lényegtelen tényező. Majd csak kinyitják a szájukat, és közlik, ha van bármi mondandójuk. Bár nagy eséllyel körülbelül annyira érdekelne, mint a mögöttem óbégató mitugrász.
Ezen a közömbös, semmitmondó arckifejezésen kis híján meg is sértődöm, csak… ezután villantja meg a mosolyát, amivel egyébként kora reggel nem igazán tudok mit kezdeni, mármint totál össze vagyok zavarva, de hát… nők. Sosem fogom megérteni őket, és a taktikáikat. Mert persze minden lépés egy alaposan kiszámított, ördögi terv része.
- Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy hajnalok hajnalán ilyen cukiságokkal örvendeztetem, igazán vághatnál hozzá jobb képet – morgok kissé durcásan, körülbelül, mint egy ötéves gyerek, amikor a szülők letudják annyival a hatalmas homokvárat, hogy ’szép’. A lopott pirítós rögtön elfeledteti morcosságom okát, és ahogy a gyomrom helyén lévő feketelyuk aktivizálódik, illetve a rohamos tempóban fogyasztott kávé lassan eléri a várt hatást, sokkal kisimultabbnak érzem magam.
- Mondtam egy szóval is, hogy nem így van? Csak hát… sokkal érdekesebb, ha megtisztelem jelenlétemmel a… azt, bármi is legyen az. – Semmi sem árulkodik arról, hogy ne gondolnám komolyan. Mindig van valami eksön, ahol épp rontom a levegőt. Homlokráncolok, ahogy ujjaim az üres tányért matatják csak, aztán az előttem lévő tányérra pakolok még egy kisebb halom kaját.
- Talán zavarok? – kérdezek vissza lazán. Most mégsem nyöghetem be, hogy unatkoztam, erős ellentétben állna azzal a szövegeléssel, amit az előbb lenyomtam. A hangom nem támadó, egyszerűen csak érdeklődő, még egy pimasz félmosoly is játszik az arcomon, miközben rágok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=531223#post531223][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.14. 21:58[/b][/url]

Ösztönösen fintorodik el. Hát, ha cukiság az, hogy lenyúlják az ember kajáját - és most tekintsünk el attól a ténytől, hogy Shayleen ezt valóban nagyra értékeli -, ráadásul úgy csinálnak, mintha ők szellentették volna a passzát szelet... Nos, nem. Egészen másképpen értelmezik a szavakat, ezt pedig nem először kell megfigyelnie. Talán néha egyeztethetnének is. De tényleg, csak néha. Egyébiránt nincs baja a fiúval, hiszen volt már vele normális is, keringőztek, meg minden isten haragja. Szóval jah, nem rossz arc.
- Nincs nálam kés, majd legközelebb - kiölti nyelvét, hiszen éljenek a szóviccek! Most persze szívesen fordulna vissza eddigi asztaltársaságához felszegett állal és diadalittas mosollyal, de leköti a figyelmét a rellonos. Nagyon jó barátok, a maga fura módján, de navinésünk bízik benne, ami igen ritka adomány. Még egy ember érdemelte ezt ki, de ő nincs a jelenlévők között, így nem említem a nevét. Nem, nem Voldemortra célzok, odáig nem süllyedt a lányom.
- Bizony megtisztelsz, egyenesen le vagyok nyűgözve, nem látszik? - szinte ijedten hőköl hátra, mintha a feltételezés is kiborítaná. Pedig, ha tudnánk, mennyire megjátssza magát. Kár, hogy nem tart néha "savazzuk Aident" napot, tök jó kikapcsolódás lenne. A bibi ott lenne kialakulóban, hogy kedveli a fiút, talán jobban, mint azt piciny és sötét lelke bevallani engedné, tehát a cél adott: minél messzebbre kerülni tőle. Ismeri a mocskos kis titkát, hogy nem eszik, hogy már gyógyulni sem akar, hogy neki ennyi volt. Tudja, mert elmondta, maga mondta el. Fegyver van a másik kezében. Ebből az elmélkedésből ocsúdik fel lassanként és pislog egyet.
- Én... - megakad, ahogy az a pimasz félmosoly elterül a rellonos arcán. Pedig olyan nagyot akart mondani, de végül csak felsóhajt és megcsóválja a fejét. - Ne mondd, hogy én vagyok itt az egyetlen, akit boldogítani tudsz. Mi a helyzet a nőiddel? - felvonja fél szemöldökét és pimasz módon most ő húzza sunyi mosolyra ajkát. Lehet, hogy most beletapint a dolgok lényegébe. Lehet...