Emandorie ^^)

Hát ez a nap is elérkezett, pedig nem is mertem hinni. Az első elutasítás után természetesen nem adtam fel, ugyan már, kérem szépen, minek néz maga engem? Hogy majd én a légiónál pont megfutamodok egy ilyen kis semmiségtől, hogy nyelvtudás? És tessék, a mai nap mégis megérkeztem a katonai felszerelésben, zöldes terepruhában, bakancsban, puttonynak álcázott hátizsákkal, aminek a tartalma akár fél évig is elég lenne a zsugorító bűbájnak hála. Nos, eleinte a falakon lévő feliratok kínaiul hatottak, de lassan belelendültem és a saját házamat is megtaláltam. Ott már volt kellő segítség a szobámba találni, levágni a cumót és bedőlni..beájulni az ágyba - ez a rész mondjuk már ment magamtól is. A vacsora idő után jócskán tértem magamhoz és amolyan megszokott módon egy fehér trikóban, a hosszú nadrágban meg az acélbetétesben nekiindultam keresni valmai helyet, ahol magamba tömhetek egy.. teszem azt, egy antilopot. A nyakamban lévő behívókártyám még mindig ott lifegett a nevemmel meg az egyéb ehhez szükséges adatokkal és eleinte olyan simán kértem útbaigazítást spanyolul, hogy azt öröm lehetett nézni. Páran megpróbálták elmakogni, hogy merre találok valami ehető dolgot aztán végül - ki hitte volna - egy portré adta meg a pontos leírást franciául. A velem szembejövő diákság nagy része gülü szemekkel pislogott rám, amit eleinte csak a katonai cuccnak tudtam be, később lassan realizáltam azonban, hogy se talár, se kitűző, se semmi, ami bárkinek is a tudtára adná, hogy nem tanárként rovom a folyosókat öles léptekkel. Vállam megvonva tettem magamsról az emberkékre és háromszoros eltévedést követően megleltem a nagytermet (el sem hiszem!). Wow! Tudtam én, hogy minden ilyenféle terem egyforma, de az esti .. naplementés égboltozat egészen ledöbbentett. Olyan varázslatosan szép a pillanat, amikor a távoli horizonton a vöröslő Nap alábukik és halvány rózsaszín vagy égő vörös árnyalattal színezve a felhőket végül teljesen nyugovóra tér a számunkra, csakhogy máshol folytathassa a munkáját. Hát elámulva léptem beljebb és körbepillantva pár hasonló kései denevért észrevéve végül bal lábbal beléptem az egyik pad mögé, letettem a hátsóm és magam elé vettem egy tál valami zselét. Ezer éve nem ettem..

Emandorie ^^)

Hát ez a nap is elérkezett, pedig nem is mertem hinni. Az első elutasítás után természetesen nem adtam fel, ugyan már, kérem szépen, minek néz maga engem? Hogy majd én a légiónál pont megfutamodok egy ilyen kis semmiségtől, hogy nyelvtudás? És tessék, a mai nap mégis megérkeztem a katonai felszerelésben, zöldes terepruhában, bakancsban, puttonynak álcázott hátizsákkal, aminek a tartalma akár fél évig is elég lenne a zsugorító bűbájnak hála. Nos, eleinte a falakon lévő feliratok kínaiul hatottak, de lassan belelendültem és a saját házamat is megtaláltam. Ott már volt kellő segítség a szobámba találni, levágni a cumót és bedőlni..beájulni az ágyba - ez a rész mondjuk már ment magamtól is. A vacsora idő után jócskán tértem magamhoz és amolyan megszokott módon egy fehér trikóban, a hosszú nadrágban meg az acélbetétesben nekiindultam keresni valmai helyet, ahol magamba tömhetek egy.. teszem azt, egy antilopot. A nyakamban lévő behívókártyám még mindig ott lifegett a nevemmel meg az egyéb ehhez szükséges adatokkal és eleinte olyan simán kértem útbaigazítást spanyolul, hogy azt öröm lehetett nézni. Páran megpróbálták elmakogni, hogy merre találok valami ehető dolgot aztán végül - ki hitte volna - egy portré adta meg a pontos leírást franciául. A velem szembejövő diákság nagy része gülü szemekkel pislogott rám, amit eleinte csak a katonai cuccnak tudtam be, később lassan realizáltam azonban, hogy se talár, se kitűző, se semmi, ami bárkinek is a tudtára adná, hogy nem tanárként rovom a folyosókat öles léptekkel. Vállam megvonva tettem magamsról az emberkékre és háromszoros eltévedést követően megleltem a nagytermet (el sem hiszem!). Wow! Tudtam én, hogy minden ilyenféle terem egyforma, de az esti .. naplementés égboltozat egészen ledöbbentett. Olyan varázslatosan szép a pillanat, amikor a távoli horizonton a vöröslő Nap alábukik és halvány rózsaszín vagy égő vörös árnyalattal színezve a felhőket végül teljesen nyugovóra tér a számunkra, csakhogy máshol folytathassa a munkáját. Hát elámulva léptem beljebb és körbepillantva pár hasonló kései denevért észrevéve végül bal lábbal beléptem az egyik pad mögé, letettem a hátsóm és magam elé vettem egy tál valami zselét. Ezer éve nem ettem..

Rui

Emandorie


 Már igencsak belemelegedve lapátoltam a zselét, mikor egy magyar lány elkezdett beszélni. Két mondata között tekintetem ráemelve jobb kezemmel magamra mutattam, hogy egyáltalán hozzám beszélt-e, de igen, kétség sem férhetett hozzá. A hátam mögül hangzott, így lábaim nem épp elegáns mozdulattal kivetettem az asztal alól és ezzel kipördültem. Egy darabig értetlen pofával meredhettem rá, mert kellett némi idő ahhoz, hogy agyam feldolgozza és lefordítsa a megkapott információt.
- Hat szem nem lenni rossz. -
 Nyilvánvalóan rosszul mondtam, de azért csak meg tudja érteni szegény. Amúgy..olyan furcsa vonásai vannak. Mintha ismerősek lennének, ami nyilván nevetséges, de akkor is. Egy kicsit visszafordultam a saját asztalomhoz és a remegő zselémhez, ami valóban, elég morbid dologként festett most már. Vállat vontam, felálltam de csak annyira, hogy a lány mellé áttelepedjek, aki az Eridon asztalánál foglalt helyet. Igen, azt már sikerült megjegyeznem, hogy mely szín melyik házat takarja, talán idővel már menni fog több is.
- Hát akkor mit enni? -
 El tudom képzelni, hogy mennyire festhetett orbitálisan ostobán a francia meg spanyol akcentussal a magyar próbálkozásom, de oda se neki, majd lesz jobb is. Remélhetőleg, amennyiben az órákat is meg fogom érteni. Igazság szerint szerintem mindent megértenék, szóval nem ezzel a résszel lenne a gond, hanem a másikkal. A kommunikációval. Mindegy is. Újfent vállat vontam, jobb kezem az asztalra támasztottam és a lány felé fordultam teljes testtel - mivel jobb lábam bent, a bal lábam kint volt a padhoz és az asztalhoz képest. A fene vigye el, annyira ismerősek a vonásai, csak tudnám, honnan..

Rui

Only Doire XD

 Nem vártam ilyen gyors leszólítást, de az anyja mindenit neki, legalább egy jól kinéző egyén intézte hozzám először a szavait. Valóban, igaza is volt, nem lenne rossz dolog hat szemmel császkálni bevetéseken, biztos nem tudnának hátbatámadni, de az Alfa-Kentauri lakói hozzám képest nudlik lennének.
 Láttam rajta a vacillálást, amit eleinte nem tudtam be semminek. Illetve annak, hogy 1. nem tudja, mit ajánljon, 2. annyira üvölt rólam az outsider mivoltam, hogy az már gáz. No nem mintha érdekelne, ezen a részen már egy jó ideje túlestem, de akkor is. A nagyteremben csak egy-egy eltévelyedt lélek volt fellelhető, a legjava kettesben volt vagy egyedül falatozott így nem kellett attól tartanunk, még véletlenül sem, hogy majd nem fogjuk érteni egymás szavát. Kezeit követtem mindkét tekintetemmel és milyen igaza volt, az a szépen roskadásig megrakott tál hús igencsak nyálcsorgatóan nézett ki. Rendkívül hálás lettem volna valami halnak, mondjuk bacalhaunak esetleg gyümölcsnek.. maracuja vagy bármi. De mit is akarok, legyek hálás, hogy a sült csirkés vacsorámhoz ilyen kellemes társaságom akadt. Már majdnem el is kezdtem enni a tányéromba kiszedett adagot a tálból, amit kisebb nyújtózkodást követően elértem, mikor szemeim felcsillanva irányultak a lányra. Spanyol. Ilyen szerencsém nem lehet.
- Seriamente? - mosolyodtam el a barnás leányzóra, majd az egyébként tiszta kezemet beletöröltem a hosszú nadrágom felső szárába és udvariasan a lány felé nyújtottam, a merőlegeshez képest kissé inkább vízszintesen, tenyérrel felfelé.
- Estoy Rui. - Pillantottam a szemeibe és egész fellelkesülve vártam az ő nevét is.