A válaszra megtorpant és hatalmas, elkerekedett szemekkel pislogott rá a tanár úrra. Nem értette szavait, elvégre teljes életnagyságában állott a férfi előtt és bár lehet, hogy a lányt az égiek nem áldották meg fél méteres lábszárakkal, azért mégiscsak túlzásnak vélte láthatatlannak titulálni magát emiatt.
Már épp szabadkozni akart, hogy márpedig itt van, és amíg itt van, nem késhet, mert miért is késhetne valaki, miközben megérkezett már, mikor kérdés nélkül is megkapta a választ.
Kezdje újra? Hitetlenkedve nézett az ajtóra, ami azóta sem csukta be magát a lány után, nem értette, mi kifogásolnivaló volt abban, ahogy bejött, elvégre bejönni bejött, a helyiségben volt, mi mást várt volna el tőle a tisztelt úr, ha nem azt, hogy átlépje a küszöböt. Talán egy kicsit erősre sikerült a kinyitás, de a kastély amúgy is olyan öreg mint a világ, a falakról már ha megfújja az ember, akkor is vödörszámra hullik a vakolat, bár legtöbbször nem valakinek a süteménye közepébe.
A ruháját sem érette először, hiszen olyan csinosan öltözött fel, mint aki különórára iparkodott éppenséggel, húzott ő talárt, meg inget, szoknyát is, kevés gyűrődéssel és bár cipő valóban nem volt a lábán, úgy rémlett Lanettának, hogy néhány pillanata még a kezei között szorongatta azt az új pár őszi mokaszinját, amit a városban vásárolt a nyár végén.
De a keze üres volt, a gombolás félre csúszott, a talár varrása mindenhol az egekbe nyújtózkodott és a bélése is kifelé volt.
Bizonytalanul kezdett hátrálni, mikor Várkonyi feléje indult lassú léptekkel, de még mindig csak hitetlenkedve meredt a férfira.
- N...na de tanár úr... - ajkai szóra nyíltak, kérdőre szándékozták vonni parancsolójukat, de egy hitetlenkedő, nyúzott félmondatnál többre nem futotta.
- E..ezt nem mondhatja komolyan...Szobám a kastély másik végében van... m-mire visszamennék oda és aztán újra lemásznék a konyháig egy bő tíz, sőt tizenhárom percbe is beletelik majd. - hebegett, habogott, a szavakat alig találta a leány.
Talán csak a megszeppenés számlájára volt róható, hogy nem kezdett morogni mindaddig, míg orra előtt nem csattant az ajtó. Néhány pillanatig csak állt odakinn, hatalmasokat pislogott és csupán szép lassan tért magához, mintha hosszú álomból keltegetné éppen a hajnal.
Összehúzta szemöldökét, hangosan fújt egyet, dobbantott lábával és kiöltötte nyelvét a konyhaajtóra, mintha azzal a gesztussal minimálisan visszaadhatta volna, az őt érő sértést.
De nem volt mit tennie, csak visszasétált a szobájába, ahol megtalálta lábbeliét, megigazította inge gombjait és talárját is visszafordította. Egyedül nyakkendőjével nem tett semmit, gondolva, hogy azért mégiscsak van egy határa a dolgoknak.
Lefelé aztán már nem futott, sietős léptekkel szelte át a távot, de határozottan nem rohant annyira, mint legelső alkalommal. Várjon csak, ha ilyen csúnyán visszaküldte őt, csak mert nem volt rajta cipő.
Az ajtónál megállva kihúzta magát, határozottan koppintott hármat, mielőtt lenyomta volna a kilincset és belibbent volna a résen, bájos mosollyal üdvözölve a benn váró Várkonyit.
- Kellemes estét a tanerőnek - csiripelte, miközben egy apró pukedlit is megengedett magának, inkább csipkelődésből, mint valódi tiszteletből. Azt előbb ki kellett vívni nála.

No hát harci dísze immáron teljesen, vagy legalábbis nagy részben kifogásolhatatlan állapotban volt és belépője is olyan pazarra sikeredett, hogy a tanár úr még meg is tapsolta.
A gúnyt nem vette magára, kaján vigyorral vont vállat és lehunyt szemmel kezdett affektálni, incselkedni a férfival.
- Ami azt illeti, akár kézen is állok önnek, ha ragaszkodik hozzá és ráadást szeretne, de tudok táncolni, énekelni sőt, zongora tehetségem is kiemelkedő, amennyiben a boci boci tarkát kell eljátsza.... - mikor kitárta pilláit és maga előtt látta a fölé tornyosuló Várkonyit elállt a lélegzete, még csak nem is hallotta, hogy felállt volna a székéből, a következő pillanatban pedig már csak arra lett figyelmes, hogy hullámos, arany tincsei beterítik vállát és játékosan hullámoznak karjai és dereka körül. -ni. - ennyi jött ki torkán, ez is halkan, elhalóan.
A büntetést elkerekedett szemekkel, bambán hallgatja végig. Száját eltátva, álla majdhogynem a hideg csempéken koppant.
- nem... - nyögött fel, csendesen, hogy talán még a tanár úrnak is hegyeznie kellett a fülét ahhoz, hogy kivegye a csendben az ellenkezést.
- Nem! - az férfi és a kijárat közé állt, hátát szorosan hozzápréselve a szálkás fához. -Nem! Ezt nem fogadom el! - felemelte a hangját, de inkább kétségbeesetten csengett mintsem direkt sértésnek vagy támadásnak Várkonyi felé. - Emlékszik mit mondott mikor kizavart?  "Közben gondolkozzon el azon, miért rendeltem büntetőmunkára, aztán, ha mindezzel megvan (...) álljon elő nekem a válasszal!" Meg se hallgatott, pedig itt vagyok, maga előtt, a válaszommal - megremegett a hangja, így fél pillanatra ajkába harapott, mielőtt folytatta volna, mindvégig a férfira meredve, csillogó, szenvedélyesen izzó kék szempárral.
- Hogy miért vagyok itt? Mert ×××× Május 13-án 23:35 perckor Ardai Kolost, egy rellonos, negyedikes diákot bezártam a Bagolyházba. De azt nem kérdezte meg miért tettem. Pedig volt indokom, igenis volt!
Kolost szerettem! Nem most, még gyermek voltam, kislány és ő volt életem első, nagy szerelme, aztán csak úgy eltűnt. Sem szót, sem írást nem hagyott maga után. Azt hittem baja esett, hogy megsebesült vagy meghalt... - megállt, végighúzva arcán felkarját. Nem sírt, csak a szemén át izzadt és azt sem látványosan, inkább kipirult arca volt feltűnő, mintsem az a pár cseppecske.
- Sok időbe telt, mire felfogtam, hogy csak lelépett...összetörte a szívem, aztán volt bátorsága idetolni a képét és még csak bocsánatot sem kért. A képembe vigyorgott és közben elfelejtette arcom és nevem és lényem és mindent! - kiegyenesedett, felszegte állát, büszkén és halványan elmosolyodott.
- Nem arról van szó, hogy sajnáltatni akarom magam, kérem ne vegye annak, de állítom, mindent, amit tettem azzal a kölyökkel megérdemelt, mint régóta törlesztésre váró kölcsönt. A felelősséget pedig, amit ezért a tettemért kapni fogok természetesen vállalom. Nem vagyok becstelen sem gyáva, hogy elfussak előle, vagy hisztis gyermek módjára megpróbáljak mézes-mázas szavakkal kibújni alóla. Csakhogy lábam abba az átkozott helyiségbe még egyszer nem teszem be. Rójon rám más feladatot, adjon durvábbat, hosszabbat, kegyetlenebbet vagy csináljon velem amit csak akar, de nem megyek oda. - remegett egész testében, ahogy a hevesség lassan kezdett távozni csontjaiból és lüktető ereiből. A kirohanása nem ellenség volt, hanem kérelem vagy rimánkodás, megalázkodott könyörgés.

Dermedten hallgatta a büntetés valódi okát, megszokta, hogy szemtelen és, hogy ezt általában elnézték neki, így most hatalmas meglepetésként érte, amiért viselkedése miatt annyi mindent ellökött magától és a férfi keménységét is maga vívta ki saját feje ellen. Elvörösödött a felismeréstől, de túl büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen érte. Nem tehetett róla, hogy ekkora egy bohóc volt, ha éppen úgy hozta a sors, az eridonosok nem komoly lények, pörögnek, hiperaktívak és hatalmas szájuk van, még nagyobb, fecsegést, csacsogást és butaságokat tökéletesen kielégítő szókinccsel.
- A szabályokat csak a levitások tartják be! És mint nem kék, ez nagy ígéret! - tájékoztatta a lány felháborodottan a Tanár urat, hiszen mindenki lépten-nyomon áthágta és a semmibe tiporta azokat a nyenyere korlátokat, amiket az iskola vezetősége felállított. Mindenki ment a saját feje után, csak néhányan úgy tűnt jobban el tudták tusolni ügyeiket, mint az itt ácsorgó főnix.
A hirtelen közeledéstől megszeppenve húzza kissé hátra nyakát, máris nem volt olyan bátor mint néhány pillanata, bár valószínű visszatért volna buzgó kitartása az elhalasztani kívánt feladat iránt, ha nem realizálta volna szinte azonnal, hogy saját magát csalta csapdába. Tátogva próbált valamit reagálni rá, de a szavak nem hagyták el ajkai szélét, még csak nyelvére sem akartak felmászni, megtelepedtek torkában, hatalmas gombócba sűrűsödve, lassacskán fojtogatva őt.
Azzal, hogy valószínűleg egész éjszaka nem fog aludni a feladat miatt, meg tudott birkózni, második szerelme Dai után az ágya volt ugyan, és valószínűleg sokat fog csuklani Várkonyi az este folyamán, de a munka az asztalon lesz az idő lejárta előtt, ebben egészen biztos volt. Csakhogy a célzás nem csupán erre az egyre volt érvényes, ezt mindketten tudták, kimondatlanul is.
Különösebben nem rémült meg a burkolt fenyegetéstől, sőt, talán más körülmények között makacs és kihívó tekintet lett volna a válasz egy ilyen beszédre, elvégre mit számított neki, hogy a valóságban vagy a képzeletében érezte magát a Bagolyház markaiban, mindkettő egyaránt borzalmasnak tűnt, és pontosan ez volt az az indok, amiért nem akarta tekintetével kihívni maga ellen a tanerőt. Nem akarta tovább ingerelni, hergelni, mert valahogy az ilyen intézményekben mindig a diákok jártak rosszul és nem fordítva.
Mire észhez tért már csak a férfi után maradt felkavart levegő simogatta arcát és libbentette meg szőke tincseit.
- Ne! Tanár úr! Kérem! Sajnálom! Bocsásson meg! - kétségbeesetten iramodott utána, úgy érezte mérgező köd vette körül, emlékek tüdőt törő mérge. Meg kellett akadályoznia, hogy visszakényszerítsék oda, ki kellett törnie a fátyolos sötétségből.
Csakhogy valami az útját állta, méghozzá a muglik legnagyobb és legádázabb ellensége, az ajtóküszöb. Lanetta nem lépett elég nagyot és a másodperc tört része alatt elnyúlt a padlón, miközben az egész folyosót kísértetként bejárta egy rosszul hangzó reccsenés zöreje.

Inkább elengedte a következő csipkelődő megjegyzést is a füle mellett, mert ha hangosan kimondta volna, amit abban a pillanatban gondolt, talán mászhatott volna fel maga a gyengélkedőre, amihez sem kedve, sem ereje nem lett volna elég, így csak csendesen de annál csúnyábban nézte a tanerőt, jelezve, hogy a megjegyzés egyáltalán nem volt vicces vagy szórakoztató.
Csakhogy ebből a kemény nagylányból hamar nyöszörgő, megszeppent gyermekké fordult át, mikor Várkonyi hozzáért a jobb lábához, ami minden baj forrásának bizonyult. Izgett-mozgott, sehogy sem akart egy helyben maradni, fel-felszisszent, olyan helyeken is, melyek igazából nem is fájtak. A
férfi végül - nagy sokára - csak kijelentette, hogy mi történhetett a lánnyal és Lanetta hatalmas örömére azt is hozzátette, hogy a törés gyógyítható.
- Akkor nem fogok belehalni ugye? - megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, bár a tudat, hogy még sokáig fogja boldogítani a földi népet azon nem változtatott, hogy mennyire fájt a törés.
A fájdalomcsillapító varázslatért igazán hálás volt, bár a borzalmas és majdhogynem elviselhető érzés így sem szűnt meg teljesen, csupán enyhült annyira, hogy ne akarja magát a lány minden pillanatban elbőgni.
A kérdésre lassan biccentett és hagyta, hogy felvegyék és elinduljanak vele az emelet irányába. Minden lépésre picit elhúzta a száját, hiába tartotta a tanár úr biztos kezekkel, lába mégis meg-megmoccant a mozgás közepette és fájdalomcsillapító ide vagy oda, azért mégsem volt annyira kellemes.
A lány óvatosan a nagy mellkasra hajtotta homlokát, hogy ne is lássa mennyire meredek és mennyire sok lépcső vár még rájuk a megmentésig és a végleges ellátásig.
- Ugye azért majd néha meglátogat a Bagolyházban - cincogta egy kevés idő után, még épp a lépcsők előtt, ki sem dugva orrát a biztonságosnak megítélt helyről. Tudta jól, hogy kérdésével elismerte a másik győzelmét még ha nem is teljesen nyíltan és beletörődött, hogy újra vissza kell majd dugnia az orrát arra a helyre, amelyet legszívesebben soha viszont nem látott volna többé.

A válasz hallatán a leány megállt, hatalmas, elkerekedett szemeiből döbbenet és méreg elegye vetült a fiúra.
- Fogalmad sincs? - nagyokat pislogott, mindvégig abban a kellemes tudatban követte a másikat, hogy az tudott valamit az útról és mikor kiderült, hogy mindketten csak vaksötétben tapogatóztak, félkézzel... Ereje sem maradt leteremteni társát, nem is volt oka rá, nem tartotta magát hárpiának, aki a szívességek közepette is fennhangon kritizálja az önként vállalkozót.
- Azt hiszem, ha vacsorára visszaérünk, azt már sikerként könyvelhetjük el - sóhajtott fel Lanetta, ajka szélén mégis minden baljós és szomorú hangocska ellenére is halvány mosoly ücsörgött. Tekintve, hogy ebédtájban indultak el, egyértelmű volt, hogy a megjegyzést csak egy kósza viccnek szánhatta a lány, hisz vacsoráig még több, mázsás óra nehezedett a kis bagázsra, melyet - akármennyire is hatalmasnak bizonyult a kastély - csak nagyon nehezen lehetett volna egyetlen, kis helyiség felkutatásával tölteni.
- Mert te voltál hozzám a legközelebb és azt hittem, tisztában vagy vele, merre kell menni - mosolyodott el, ujjait végighúzva a fal göröngyös felületén. Szerette azt a halk, suttogó neszt, ami ilyenkor szakadt a levegőbe, s most, hogy rajtuk kívül senki más nem mászkált a folyosón, még hangosabbá vált a moraj. Mint valami harmadik társ esetlen lépéseinek visszhangja.
- Különben is, úgy nézek én ki, mint akit Lillának hívnak? - kuncogta el magát, újra fejét a fiú felé fordítva. Kezeit visszacsúsztatta háta mögé, kedve lett volna dudorászni és a mosolyt sem tudta letörölni képéről. Nem érezte úgy, hogy pánikba kellene esnie, esetleg bosszúsnak lennie, amiért éppen idegen, neve nincs utakon flangáltak, talán rossz irányt, hamis ösvényt követve.
Ahogy egy újabb sarkon fordultak be, hirtelen Lanetta orrát megcsapta valami íncsiklandó illat, ami az egész folyosót belengte. Orrát feljebb emelte, szemeit lehunyta és nagy levegőket véve izgatottan felgyorsított, már szinte rohant.
- Érzed ezt? Jaj, mennyei! - hüledezett egy pillanatra megtorpanva és válla felett a valószínűleg több lépésre lemaradt fiúra lesve.
- Ez a konyhából jön, biztos vagyok benne, hogy megtaláltuk amit kerestünk! - diadalittasan állt meg egy ajtónál, ahol az émelyítő illatok még intenzívebben voltak jelen a levegőben és lenyomva a kilincset óvatosan belesett.
Odabenn csakugyan egy nagyobb konyha berendezéseit lelte meg, manókkal, gőzölgő edényekkel, pattogó tűzzel és csörömpölő edényekkel. Csak nem voltak annyira ügyetlenek, hogy elvesszenek.