Detti. Éhes. Zombi módra, kopogószellem-szemekkel vánszorgok le a toronyból a konyha felé. Hogy itt mennyi, de mennyi lépcső van! Borzasztóóóóó! És a legrosszabb az egészben, hogy hiába jöttem ide, hogy Ellával egy suliban legyek, mióta itt vagyok, csak a kviddicsmeccseken láttam. Ő engem persze akkor nem hallott, mert a tanárok nem engedtek a bemondóval szórakozni, de majd a következő idényben. Annyira elkerültük egymást, most meg a vizsgák miatt kezdek már lemondani arról, hogy valaha találkozok a lökött vörössel. Állítólag a sárgaház valahol a konyha körül nyílik, bár most nem azért csúszok a lépcsőn lefelé, akár az Átok c. horrorfilmben az a japán kiscsaj, hanem mert két napja elfelejtettem enni és most jutott el a tudatomig. Az sem zavar, hogy pár diák összesúg mikor meglát, sőt, még rá is játszok és hörgök egy kicsit, hátha valaki hoz nekem kaját. De nem, senki sem figyel rám. Lemászok a hatalmas bejárati csarnok lépcsőjén, morgok-hörgök, valaki adjon már nekem enni! Ahelyett, hogy hozzám vágnának némi étket, újabb fura pillantások öveznek. Ekkor sértődötten felállok, leporolom magam és színpadiasan felhúzom az orrom, sarkon fordulok, elvonulok a konyha irányába. Durc van. Belököm az ínycsiklandozó étkek helyét, közben azon agyalok, vajon mikor lesz a következő étkezés ideje, de aztán kénytelen vagyok rájönni, hogy nem bírom ki addig. Ha szépen nézek egy manóra és bevállalok helyette valami fusi munkát, csak csinál nekem valami finomat, elvégre én és a főzés két külön fogalom vagyunk. Jó, otthon próbált anya kioktatni mit és hogyan kell, de sose mentek az arányok, minden olyan bonyolult. Állítólag a férfiak hasán keresztül lehet a legrövidebben megközelíteni a szívüket, de szerintem az én főztöm valahol szív tájékon megakad és vagy visszajön, vagy megfullad tőle a kiszemeltem. Hát, ez az én formám. A konyha tele van cukibbnál cukibb házimanókkal, sose láttam még egy helyen ennyit, svájcban nagyon elszeparálták őket a diákoktól. A csodálkozásom nem tart sokáig, mert úgy tűnik, más is éhes volt két étkezés között és éppen valami jóféle fogás elkészítéséhez készülődik. Hátul összekulcsolom a kezem és egy-két nagyobb lépéssel "odalopakodom" a fura akcentussal rendelkező csajszihoz.
- Hali! - nagyot kordul a gyomrom, megnyalom a szám szélét és nagy szemekkel a lány előtt lévő összetevőkre nézek. - Nagyon pofátlan lennék, ha lopnék innen néhány falatot?

Szamara? Én, szamár? De kié? Jaaaa! Mire leesik, hogy így hívták a csajt a filmben, és mellesleg egy szintén muglikultis iskolatársnőt sikerült kifognom a konyhai manótóból, már a nevemen szólít, én meg csak lesek, hogy mi van. Ohhohhóóó, egy rajongó! Büszkén kihúzom magam, de gyorsan rá is vágom a szokásost.
- Hívj csak Dettinek. - ehhez nem szoktam magyarázatot fűzni, de ha valaki megkérdezi, akkor kezdhetem az elejéről, hogy a Bernadettet nem szeretem, csak simán a Dettit vagy a Grétát. Éljen soká a mágusszülők hülye "adjunk két, vagy annál több nevet a gyereknek, hiszen nem lehet neki elég" logikája, komolyan nem értem őket. Ha valaha gyerekem lesz, tutira nem adok neki huszonhatezer egyéb nevet, tök fölösleges. Hmm, tök. De ennék most egy kis sült sütőtököt. Az elkalandozott gondolatra gyomrom újabb morgásba kezd, ezúttal mintha megvetően próbálná az egész konyha tudtára adni, hogy elhanyagolom. Csak el ne akarjon válni tőlem, mert mehetek Pocakkal akkor párterápiára, és hogy nézne már az ki? Mindig csak megvetően morog, de akkor is neki lenne igaza. A számomra ismeretlen csajszi már neki is állt valami sütögetésének, nagyon otthonosan mozog az edények és eszközök között, kicsit irigylem is érte. Azért ha hagyja, néha csipegetek ezt-azt az összetevőkből, úgy mint egy kevés hagymát, egy nyalásnyi joghurtot és mint most a számban léve tudatosult bennem, egy nyers húsdarabkát. Mondjuk gondolhattam volna az állagából, hogy valami nem okés, de ennyire nem értek már hozzá. Markomba rejtem a vészes falatot és szemeimmel a kukát keresem. Vétek az ételt kidobni, de ez már csak nem kell senkinek... hacsak nem jár erre valami húsevő állatka. Az ötletre odafordulok az egyik manóhoz, nem ahhoz, aki a fura akcentusú lánnyal főzőcskézik, hanem másikhoz, hogy ne zavarjam őket.
- Bocsi, ez oda tudjátok adni valami húsevő állatnak, vagy növénynek? Nem lenne szívem kidobni, most meg hát csak nem rakjuk már bele az ételbe. - a házimanó először értetlenül pislog rám, merthát konkrétan a szemei előtt lengetem a cafatot, mint valami halat egy cica előtt, aztán mikor felfogja mit is szeretnék, megszeppenve bólint és kicsit ódzkodva elveszi azt. Hálából nyomok a homlokára egy Hófehérkés puszit, aztán visszaoldalazok a lányhoz, hátha készen van már a kaja.
- Amúúúúúúúúúgy, téged 'ogy hívjak? - igazán nem akartam kifigurázni a kiejtését, tök véletlenül csúszott ki a számon, úgyhogy úgy csinálok, mintha észre se vettem volna a nyelvbotlásom. Hmm, megint tök. Aztán nem is kell túl sok idő, az étek kész, újdonsült ismerősnőm pedig terít. Alig telik el pár másodperc, rá is vetem magam a wrapra. Gyorsan szedek, de mielőtt a tányérra érne már mohón habzsolom is be a pofimba, három-négy nyelés után pedig elégedetten elmosolyodok.
- Aztaaaaa! Ez tényleg nagyon finom lett! Köszi! Huh, nem is tudom mit csináltam volna most nélküled, konyhai analfabéta vagyok és nem bírtam volna ki a következő étkezésig. - persze mindezt félig tele szájjal mondom, de valamelyik kultúrában ez biztos annak a jele, hogy ízlik az étel és dicsérik vele a háziasszonyt.

Csak habzsolok, szokásomhoz híven, amikor kérdéseket kapok. Felmutatom az ujjam, jelezvén, hogy várja meg Zsanett, míg lenyelem a falatot, aztán megvonom a válam mosolyogva.
- Háááát az úúúgy vooolt... Nem eszem rendszeresen, csak mikor eszembe jut. Illetve, mikor már kopog a szemem, mert mindig elfelejtem. - kicsenek egy husikát a vékony tésztából és azt is megdézsmálom. Így legalább nem kell annyira az alakomra figyelnem, ez a sok véletlen koplalás intézkedik róla. Miután minden falatot alaposan leküldtem mélyebb éghajlatra, jólesően megpaskolom a pocakom.
- Á nem, köszi. Tele vagyok, és most ez egy jóideig ki is fog tartani. - mosolygok, aztán figyelem Zsani szavait és meglepődve tapasztalom, hogy nem francia ez az akcentus, hanem valami más lehet, mert a csajszi meg Norvégiába.
- Cserediák vagy? Vagy leszel? Vagy hogy van ez? - pislogok egy párat, de barna pilláimmal már mást keresek az ismeretlen terepen. Azt nem találva pedig azt a házimanót, akivel elvitettem a nyers falatomat. Gyorsan odaintem hozzánk és a fülébe súgok két csilis forrócsoki rendelést, no meg hogy holnap lejövök és helyette fogok valamit megpucolni, ha szeretné, aztán visszafordulok mosolyogva a csajszihoz.
- Amúúúúúgy hovávalósi vagy? Már persze, ha nem sértelek meg vele.