Ombozi Sári

Megfordult már a fejemben, hogy meg kéne vizsgáltatnom magam a gyengélkedőn, mert ez a falánkság, ami az utóbbi időben jellemzett, nem volt túl biztató. Egyelőre madárcsontozatú alkatomra ez nem volt túl nagy hatással, de az egészségemért már elkezdhettem volna aggódni. A másik aggasztó dolog a jelenségben az volt, hogy teljesen nonszensz időpontokban éreztem késztetést meglátogatni a konyhát, márpedig a manók előtt leplezni magam igencsak nehéz feladat volt. Még szerencse, hogy vékony alkatom miatt befértem egy szűkebb résbe, míg elmúlt a veszély... A kedvenc regényem olvasása közben arra lettem figyelmes, hogy ugyanazt az oldalt olvasom immár nyolcadszorra, és kivételesen nem azért, mert 'Sartre: A lét és a semmi' című kissé nehéz olvasmányát tanulmányoztam. Az elkalandozásom oka már megint a hirtelen érkező éhségem volt, ami ellen nem vehettem fel a küzdelmet. Fejembe csippant tehát, hogy meg kellene látogatni a konyhát, és nem most gondolkodtam el rajta, mit is jelenthet a ’csippan’ szó... Határozott mozdulattal összecsaptam a könyvet, felvettem a susogós papucsom, azzal is kevesebb zajt csapok, gondoltam, majd lecsoszogtam a konyhába. Olyan sunyinak tűnhettem kívülről, mint aki valami roppant elmés csínyre készül, pedig nem volt más szándékom, mint kielégíteni a bennem lakó falánk szörnyeteget.
Valami csoda folytán nagy felfordulás fogadott az újabban kedvencnek nyilvánított helységemben, így szerencsére senki nem foglalkozott velem. A konyhából gyomorforgató bűz áradt, nem éppen margaréta-illat, de ez persze az én étvágyamat nem vette el, így az asztalról felkaptam egy csokis-mandulás sütit, ami szinte integetett felém, hogy őt egyem meg. Megleskelődtem, mi okozza a felfordulást, de még mindig nem vetettek rám ügyet a manók, így a hűtőből sikeresen kicsempésztem egy sütőtöklepényt, hozzá egy kis juharszirupos palacsintát. Jártam-keltem evés közben, mire feltűnt, hogy az a bizonyos ajtó résnyire nyitva állt, épphogy észre lehetett venni, de én véletlen kiszúrtam. Mindig érdekelt, mit rejt az ajtó, de egészen idáig nem derült rá fény, hát mi sem volt jobb alkalom erre. Határozottan, de körültekintően indultam neki az ajtónak, majd megfordultam, hogy lássam, ha valaki a hátam mögött lopakodik, így vaktában kutattam a kilincs után, kilincset ugyan nem találtam, egy lány kemény hátát viszont kíméletlenül. Gyanítottam, hogy nem a herceg fehér lovon, ezért gyorsan megfordultam, mire egy ismeretlen szempár nézett velem szembe. Egy perc leforgása alatt sok váratlan fordulat következett be, az ismeretlen lány kezéből gyümölcsök potyogtak ki, a manók visszatértek, s mielőtt egy szót is szólhattam volna, a lány felém mutogatott, még hangot is adott felháborodásának, a kép pedig mindenki fejében összeállt – én fosztottam meg a helységet a gyümölcsöktől, amik bizonyára tudhattak valamit, de erre most rálegyintettem képzeletben. Rimánkodó arckifejezésem nyilván senkit nem hatott meg, így próbáltam menteni a menthetőt, mert ha emiatt büntibe kerülök és netán nem jöhetek többet a konyhába, az maga lesz a pokol nekem és a szörnyetegemnek is.
- Én... nem... ő...mi?? - mutattam én is a lányra, a hangom bemutatta a skála minden fokát, de sokra nem mentem vele. A jóhiszeműség nyilván nem egy manó legfőbb erénye, így egyelőre maradtam pácban. Azt kívántam, bárcsak itt teremne egy aranyhal, és teljesítené három kívánságomat, de ez persze nem köveztkezett be. A manók rosszallóan odébb álltak, én pedig maradtam kettesben a lánnyal, akiről csak remélni mertem, hogy nem prefektus.
- Ezt meg miért csináltad? Ki vagy egyáltalán? – fordultam felé, dühömnek most már én hangot is adva. Tuti rellonos, csak ők tennének ilyet, futott végig az agyamon.
- Kössünk egyességet! Én nem szólok senkinek a kis akciódról, ugyan, ne is áltasd magad, hogy majd valaki hisz egy manó szavának az enyém ellenében... te pedig nem hiteted el senkivel, hogy én voltam...vagy, elmondod, mit találtál odabenn, és a mi titkunk és csínyünk marad, a manókat pedig kiengeszteljük valahogy – vázoltam fel kissé terjengősen az opciókat.
– Na, ki vele, mik ezek? - Kezdtem félni, hogy nem fogja beérni ennyivel, és majd kitalál valamit, amitől továbbra is én járok rosszul, na de hol a jóhiszeműség?