Westbrook.

Szétmegy a fejem, s elfogyott mindennemű segítségem ahhoz, hogy elmulasszam, tehát vagy szenvedek tovább a mestertanonci toronyban lévő szobámban az ágyban morogva, vagy a szenvedés mellé felpattanok és bejárom a kastély zugait. Az utóbbi mellett döntöttem, de csak a nyugati szárnyon található konyháig jutottam. Ha jól sejtem, ezer meg ezer éve nem ettem a kastélyban már, valahogy mindig a faluban kaptam be ezt meg azt, ha éppen rám jött az éhség. Talán ezért ismernek már fel a Pubban is?  Mondjuk oda nem csak a finom ételért járok, bár ez meglehetősen lényegtelen most. Hallottam olyan mendemondákat, hogy a konyhában bizony egy perc nyugta se lehet az embernek, mert állandóan körülrajongják a manók a betért vendéget, amihez igazából így kifejezetten tisztán, semmi kedvem sincs, de amíg ez eljut a tudatomig, már ki is nyílt az ajtó és már bent is vagyok a... az üres helyiségben. Sehol egy éjjeli bagoly, itt most az emberekre utalok, s sehol egy árva manó se. Fellélegzem. A nagy asztal mellett elsétálok a pulthoz, ahol a kávé van, s elkezdem magamnak összedobni a jó erős koffeint. Legalább valami legyen bennem, mert félő, hogy a fejfájás a már három napja tartó józanságom tünete, s ez nagyon nem jön be. Viszont három napja nem hallom Dr. Nádori Pált se a fejembe, ami kifejezetten nem én vagyok, szóval...
- KOFFEINT - fejezem be ordítva a magamban mondott mondatot, mire gyorsan körbenézek a tejes izével a kezemben. Pár másodperc némaság, mozdulatlanul bámulok az ajtóra. Aztán hirtelen, váratlanul megrázom göndör fürtjeimet, bár ez meglehetősen nem hangzott túl férfiasan és a következő rész sem fog, de a göndör hajam megrázódik a fejemmel együtt, s már folytatom is utána a kávé készítést. Lehet táncolni is kéne. Egy jó kis klasszikus kortárs illene az egész helyzethez, a tangót kizárt dolog, hogy ilyen... ilyen normális, emberi állapotban előadjam. A tangóhoz hallucinálás kell, magadról nem tudás, repülés! De egy kortárs, hm, az már csábító.
- yebat' - morgom magam elé, káromkodni mégis csak jobb külföldiül, természetesen leírva 'ебать', magyarul pedig b*ssz*m*g, amikor a tej magamra és a padlóra öntése hozz vissza a jelenbe. Pompás dolog éjfélkor úgy kinézni, mint egy huszonhárom éves csecsemő, aki éppen kibüfizte az anyatejet. De, mint az elvárható, ennyivel le is tudom, most csak kávé kell, szóval folytatom az ügyködésemet a dologgal kapcsolatban és igyekszem nem elbambulni, ami úgy körülbelül addig sikerül, amíg a kávé már a kezembe nem kerül jó forrón... hogy addig mi történt? Ne engem kérdezzetek, köztudottan közveszélyes vagyok a konyhában.

Westbrook.

A konyha az valamilyen labirintus; nem olyan, hogy eltévedsz benne és csak nagy nehézségek árán találsz ki, hanem agyi-labirintus. Ott állsz benne, csinálsz valamit, de hirtelen agyilag, a tudatod beleképzel egy másik helyszínre, helyzetbe téged, s onnantól kezdve el vagy veszve, egyszerűen fogalmad sem lesz, hogy mi zajlik a valóságban, a konyhában. Csinálod amit csinálsz, de agyilag nem azt látod, amit csinálsz. A konyha egy hallucinációs központ, csupán erre túl veszélyes rájönni, s ha rájönnének, bezáratnák. Akik pedig ezt hangosan ki is mondják, azok meg szép sárga csekkel, mennek is a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Bár az én apám már nem fizetne; nem mintha megengedhetnénk magunknak ezt a luxust, nem is értem akkor ez hogy sikerült, jó a nagyapám talán, de hát na, tuti bankrablás van itt a háttérben, és ha tényleg, akkor az apám hirtelen a kispontból elkezdene közepes ponttá nőni a szemembe. Jó-jó, ennek kevés esélye van, még a kevesebbnél is kevesebb, körülbelül annyi, hogy a következő öt percben besétál ezen az ajtón Marilyn Monroe és Jim Morrison kézen fogva.
- Ordibálás nélkül nincs tökéletes kávé. Különben is, az ordibálás egészséges, a koffein pedig szükséglet - jön ki a mély bariton a számon, amire én csodálkozom a legjobban, s ennek hatására felnézek az ajtó irányába és jé, egy ember, jé egy azt hiszem mestertanonc, mintha. Bár jelenleg azt sem tudom már ki diák és ki nem, annyira össze van kuszálódva itt minden; és még a házam sincsen már meg! Na jó, ezt a hozzátoldást csak szemétség lett volna kihagyni, mire most Dr. Nádori Pál azt mondaná, hogy függő kényszerbeteg, Karsa. S mint a kényszerbetegek általában, ön sem fog tudni ebből kigyógyulni, hacsak nem ás le jó mélyen önmagában. Ne legyen bőr, csak csont! S csodálkoznak az emberek, a szüleim, oké ők annyira nem is, szóval csodálkoztak valakik, hogy elszöktem erről a helyről? Az orvosok nyírnak ki téged, nem te saját magadat.
- Á, ez fehér cukor... hol lehet a barna?! - hogy mondod? Ez sem túl férfias? A francba. A bögre a pulton, én meg őrült módjára elkezdek mindent pakolgatni a barna cukor után, és nem azért iszom csak barnával, mert rasszista vagyok és csak a földön bírom a fehéreket, amúgy meg mindig színeset fogyasztok, hogy hamar elfogyjon. Ez nincs így, egyszerűen csak egészséges életmódot folytatok. Igen, egészségeset. Igen, én. S jó, akkor most valami férfiasat; eléggé macsó vagyok így a cukor után kutatva, mint valami Sherlock Pitt, akinek a beceneve csak Bruce.
- Megvan! Ez az! Mindenfajta káromkodás Jahvéja, köszönöm néked! - három napja tök átlagos vagyok, tiszta, mint a hó, amikor télen leesik az égből a földre, és ilyenkor mindent kimondok lelkesen, már-már boldogan, és kedvesen? Nem, szerencsére a mély bariton még ilyenkor sem képes kedvesnek tűnni, inkább szarkasztikusan vagy cinikusan vagy...vagy ja, hasonlóan. Visszafordulok, a kávét beleöntöm először a bögrébe, aztán a barnaság, majd már a kezembe is van. Kortyolás, kortyolás, finomnak mondható, bár igazából sose ittam cukorral a kávét.
- Az a szendvics milyen? - ezt kapd ki, beszélgetni akarok. Ez már egy súlyos betegség közepe.

Westbrook.

Eléggé mókás, ahogy már-már tudat alatt úgy viselkedem, mintha ez az egész helyzet maga lenne a normalitás. Beszélek, válaszol, megtalálom az addig alig használt cukrokat, kávézom hajnalban, és beszélek. S normálisnak gondolom az egészet. Dr.Nádori Pál most azt mondaná, hogy csak be akarja csapni magát Karsa, hogy azt hiszi normális, pedig csak önmaga jelenlegi énjétől menekül. Nem merne most egy tükörbe sem belenézni, mert retteg attól, hogy egy idegent látna maga helyett. Ahhoz képest, hogy nem hallom a hangját, a mondatai visszhangoznak a fejemben az én hangomon. Oké, a koffein tényleg tökéletes ötlet volt.
- Szerinted van itt valahol egy tükör? - s ahogy ráeszmélek, hogy kimondtam, már folytatom is, ami eléggé botrányos; folytatok valamit, hogy megmagyarázzam? Tejószagú. - Na nem megnézni akarom magamat, mekkora kúlmájerpopcsávóvagyok, hanem inkább csak a kíváncsiságom hajt valami felettébb őrültség miatt. Tudtad hogy, amikor az ember tök normálisan viselkedik, belül valami mégis azt mondja neki, hogy menekül a saját képétől is? Meglehetősen röhejes feltevés, hogy a tükörképünk megoldás lehet mindenre - a mély bariton csak szárnyal és szárnyal, a szünetekben vagy a befejezés után pedig a baritonhoz tartozó test a kávét kortyolja. Lehet kicsit... nem is tudom.
- Egy áfonyás-lekváros jöhet. Előtted a lekvár, a legfölső polcon. Mustárt kérsz hozzá? - és már a mögöttem lévő tárolóhoz is lépek, hogy elővegyem az emlegetett isteni ízt, természetesen a bögrével a kezemben, ami szerencsésen... a kezemben is maradt. A másikban pedig a mustár, hogy aztán visszafordulva letegyem az asztalra, amin a mestertanonc, nem érdekel, mától nekem már csak A Mestertanonc lesz, szóval az asztalra rakom a cuccot, amin a mestertanonc éppen nagy gonddal rakja össze a szendvicseit. Éhes lehet.
- Á! Egy spagettis-nutellás palacsinta? - csóró egyetemistaként ilyeneket ettem Pesten. Zseniális dolgok ezek, ha kilépsz a komfortzónádból.