 Lopva közelíted meg a földszint ezen környékét, hiszen a Tanárok nem szeretik, ha zargatják a manókat munka közben. Mikor eléred az ajtót, megkönnyebbülsz, hogy senkivel sem futottál össze, és hogy a portrék sem szóltak rád. Belököd az ajtót, majd belépve a szemed elé tárul egy hatalmas helyiség. Olyan, mintha valami karácsonyi műhely lenne, már csak a télapó hiányzik, és a játékok. Bizony, az ételek fantasztikus gyárába kerültél, ahol vagy ezer manó sürög-forog, mindegyik valami tálcát visz, vagy tányért pakol, esetleg a tűzhelynél áll, talán mosogat. Körülnézel a bámulatos helyiségben, melyben szembe veled a mágikus hűtőszekrényt találod. Igen ám, csakhogy mielőtt elérnéd vágyaid tárgyát, még át kell verekedned magad egy hatalmas asztalon, csakhogy az apróságok rengetegéről már ne is beszéljünk, akik jöttödre azonnal felfigyelnek, s kezüket-lábukat törve rohannak teljesíteni a kívánságodat. Kicsit hátrahőkölsz a nagy buzgóságban, ennél talán még egy tanárral, is jobban jártál volna. Az előtted álló asztalhoz vezetnek, leültetnek, és minden szavadat lesik. A helyiség jól világított, s egy lengőajtó van jobb oldaladon, ahonnan finom illatok, s újabb manók tömegei törnek elő. Mire kimondanád, mire fáj a fogad, már eléd hordtak mindenféle finomságot, így csak választanod kell. Balra találsz egy hatalmas szekrényt, melyben mindenféle evőeszköz található, továbbá poharak és tányérok. A kredenc fából készült, s színét az eredeti mahagóninak meghagyták. A falak fehérre vannak festve, hiszen a lecsapódott pára miatt, mely a főzés következtében belengi a termet, sűrűn kell a pálcáért, vagy a hengerekért nyúlni s újrameszelni. Balra a sarokban található egy ajtó, amely titokzatosságával, és egyedüliségével hívogatóan kacsint rád. Leugrassz a székről, s elindulsz felé. Az ajtógombot elfordítva egy még az előzőnél is nagyobb helyiséget látsz, amelyben ezerféle kis kamrácska tűnik fel. Egy manó áll középen, mint valami felügyelőtiszt, s apró karjaival körös-körül integet, jelezve, hogy melyikbe mit tegyenek. A kis mágikus fém dobozkák szállítják az ételt a Nagyterembe a diákoknak. Visszakanyarodsz, s észreveszel egy eddig nem látott ajtót. Remekül elrejtették a kíváncsi tekintetek elől, annyi szent. A folyosóról belépve nem láthattad, hiszen a kredencnek ezen oldalán található. Odalopakodsz, most nem igen figyelnek rád, s benyitva egy kamrát találsz, ahol bizony elég sokféle dolog található, csak kívánnod kell! Azonban a manók ezen helyet féltve őrzik, rájuk lett parancsolva, így gyorsan ki is tessékelnek onnan, mielőtt megragadhatnál valamit is.
|
|
|
Lepsényi Zalán Idegen. A hely, a kastély, az emberek, minden annyira más. Nem szeretem a változást, sokkal jobb lett volna otthon maradnom, de már nem mehetek haza. Túl kell élnem ezt az évet, majd a következőt is és az utána lévőt is. Újra normálisnak kell lennem, legalábbis anyáéknak ezt kell látniuk. A kicsi fiúk vissza ment az iskolába és minden jó lesz megint, ezt remélik. Egy kicsit én is ezt remélem, de nagyon nehéz. Mit szólnának, ha tudnák, hogy éppen az egyik mosdó ajtaját magamra zárva ülök és csak hallgatom a kinti emberzajt. De annyira sokan voltak mikor megérkeztem, mintha mindenki azért jött volna, hogy láthasson. Engemet figyeltek egy ideig, néztek, mintha egy alkotás lennék, ami még ismeretlen. Lehet az is vagyok, egy új, egy szokatlan, de nem tartottak elég egyedinek. Hamar elkezdtek mással foglalkozni, én eltűntem és egy kicsit boldog is voltam miatta. Aztán hangosabbak lettek. Mindenki elkezdett a saját dolgával foglalkozni, beszéltek, röhögtek. Megpróbálták egymást túlkiabálni, lassan olyan lett a hely, mint az őrültek háza. Én tényleg próbáltam kibírni, tényleg, de nem nagyon ment. Lilla azt mondta, hogyha nem érzem jól magamat valahol, ne maradjak ott. Így is tettem, ott hagytam azt a helyet, ahol az első évemet majd el kell töltenem. Vajon mennyit fogok abban a szobában kibírni? Most pedig itt vagyok, egy wc fülke padlóján a sarokban összekuporodva. Igazán gratulálok magamnak, hogy ilyen jól kezeltem az első napomat. Taps. Ilyenkor utálom magamat. Kint kéne lennem a többiekkel. Ismerkednem, barátkoznom kellene, ahelyett itt ülök és hallgatom, ahogyan a sok boldog ember elhalad a mosdó előtt. Éhes is vagyok, fáradt is vagyok, mégsem mozdulok, mert ha kimegyek ott lesz megint mindenki. Fel kell állnom! Nem maradhatok tovább itt, mit fog mondani Lilla, ha megtudja? Úgy sincsenek már annyian, elhalkultak, lehet már nagyon késő van. Végre felhúzom magam és kinyitom a fülke ajtaját. Senki nincsen itt és mikor kinézek a folyosóra ott sem látok embereket. Már besötétedett, de nem tudom pontosan mennyi lehet az idő. Annyira nem is számít, mert a vacsorát már biztosan lekéstem. Ebédelni sem ebédeltem, úgyhogy nagyon éhes vagyok. Valamit keresnem kellene. Igazából fogalmam sincs, hogy mi hol van, hiszen ez csak az első napom és annak nagy részét is egy sarokban összekuporodva töltöttem. Újabb taps nekem. Elindulok balra, majd lemegyek pár lépcsőn. Otthon is az étkező helyek a földszinten vannak, úgyhogy talán itt is. Befordulok egy folyosón és végre megérzem az illatokat. Nem tudom pontosan, hogy mit is érzek de valami nagyon finomat. Az más kérdés, hogy most a száraz kenyeret is meg tudnám enni. Ahogyan kinyitom az ajtót, egy hatalmas konyha tárul elém. A nagy része már üres és sötét, de az ajtóhoz közel egy kis lény még mindig dolgozik valamin. Még csak képen láttam manót, Lilla mutatta meg, hogy ne érjen emiatt akkora meglepetés. Azonnal felém fordul amikor belépek és már szalad is felém egy tányérral a kezében. Én pedig hátrálok. Csak az kéne, hogy megtámadjon, vagy rám ugorjon. Pedig Lilla azt mondta, hogy kedvesek a kastélyban élő manók. Ahogyan észreveszi a félelmet a szememben megáll és egy ideig szemezünk egymással. Lehet mégsem akar letámadni. Lassan meghajol előttem és bemutatkozik, Brúnó. Érdekes egy név. Lassan rámutat egy asztalra, amit eddig én észre sem vettem. Én erőt veszek magamon és leülök az egyik székre. Mintha ez felvillanyozta volna újra elkezd rohangálni. Lerakja elém a tányért, amiben valami tészta féleség van, majd visszafut a helyére és egy újabb étellel és itallal tér vissza. Lassan tele lesz az asztal, de én még megmozdulni sem tudtam. Félelmetes egy teremtés. Megköszörülöm a torkomat, mire Brúnó felém fordul, pedig már indult volna valamiért. Egy határozottnak szánt eléggel adom tudtára, hogy nem kérek többet. Elkezdem az evést, miközben fél szemmel Brúnót figyelem. Visszasétál az asztalhoz és engem figyel két nagy szemével. Egy kicsit idegesít, de nem szólok, mert az étel, amit lerakott elém, valami isteni.
|
|
|
Sipos Olivér
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 2
Összes hsz: 10
|
|
Írta: 2015. november 29. 13:52
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=547899#post547899][b]Sipos Olivér - 2015.11.29. 13:52[/b][/url] Lepsényi Zalán Idegen. A hely, a kastély, az emberek, minden annyira más. Nem szeretem a változást, sokkal jobb lett volna otthon maradnom, de már nem mehetek haza. Túl kell élnem ezt az évet, majd a következőt is és az utána lévőt is. Újra normálisnak kell lennem, legalábbis anyáéknak ezt kell látniuk. A kicsi fiúk vissza ment az iskolába és minden jó lesz megint, ezt remélik. Egy kicsit én is ezt remélem, de nagyon nehéz. Mit szólnának, ha tudnák, hogy éppen az egyik mosdó ajtaját magamra zárva ülök és csak hallgatom a kinti emberzajt. De annyira sokan voltak mikor megérkeztem, mintha mindenki azért jött volna, hogy láthasson. Engemet figyeltek egy ideig, néztek, mintha egy alkotás lennék, ami még ismeretlen. Lehet az is vagyok, egy új, egy szokatlan, de nem tartottak elég egyedinek. Hamar elkezdtek mással foglalkozni, én eltűntem és egy kicsit boldog is voltam miatta. Aztán hangosabbak lettek. Mindenki elkezdett a saját dolgával foglalkozni, beszéltek, röhögtek. Megpróbálták egymást túlkiabálni, lassan olyan lett a hely, mint az őrültek háza. Én tényleg próbáltam kibírni, tényleg, de nem nagyon ment. Lilla azt mondta, hogyha nem érzem jól magamat valahol, ne maradjak ott. Így is tettem, ott hagytam azt a helyet, ahol az első évemet majd el kell töltenem. Vajon mennyit fogok abban a szobában kibírni? Most pedig itt vagyok, egy wc fülke padlóján a sarokban összekuporodva. Igazán gratulálok magamnak, hogy ilyen jól kezeltem az első napomat. Taps. Ilyenkor utálom magamat. Kint kéne lennem a többiekkel. Ismerkednem, barátkoznom kellene, ahelyett itt ülök és hallgatom, ahogyan a sok boldog ember elhalad a mosdó előtt. Éhes is vagyok, fáradt is vagyok, mégsem mozdulok, mert ha kimegyek ott lesz megint mindenki. Fel kell állnom! Nem maradhatok tovább itt, mit fog mondani Lilla, ha megtudja? Úgy sincsenek már annyian, elhalkultak, lehet már nagyon késő van. Végre felhúzom magam és kinyitom a fülke ajtaját. Senki nincsen itt és mikor kinézek a folyosóra ott sem látok embereket. Már besötétedett, de nem tudom pontosan mennyi lehet az idő. Annyira nem is számít, mert a vacsorát már biztosan lekéstem. Ebédelni sem ebédeltem, úgyhogy nagyon éhes vagyok. Valamit keresnem kellene. Igazából fogalmam sincs, hogy mi hol van, hiszen ez csak az első napom és annak nagy részét is egy sarokban összekuporodva töltöttem. Újabb taps nekem. Elindulok balra, majd lemegyek pár lépcsőn. Otthon is az étkező helyek a földszinten vannak, úgyhogy talán itt is. Befordulok egy folyosón és végre megérzem az illatokat. Nem tudom pontosan, hogy mit is érzek de valami nagyon finomat. Az más kérdés, hogy most a száraz kenyeret is meg tudnám enni. Ahogyan kinyitom az ajtót, egy hatalmas konyha tárul elém. A nagy része már üres és sötét, de az ajtóhoz közel egy kis lény még mindig dolgozik valamin. Még csak képen láttam manót, Lilla mutatta meg, hogy ne érjen emiatt akkora meglepetés. Azonnal felém fordul amikor belépek és már szalad is felém egy tányérral a kezében. Én pedig hátrálok. Csak az kéne, hogy megtámadjon, vagy rám ugorjon. Pedig Lilla azt mondta, hogy kedvesek a kastélyban élő manók. Ahogyan észreveszi a félelmet a szememben megáll és egy ideig szemezünk egymással. Lehet mégsem akar letámadni. Lassan meghajol előttem és bemutatkozik, Brúnó. Érdekes egy név. Lassan rámutat egy asztalra, amit eddig én észre sem vettem. Én erőt veszek magamon és leülök az egyik székre. Mintha ez felvillanyozta volna újra elkezd rohangálni. Lerakja elém a tányért, amiben valami tészta féleség van, majd visszafut a helyére és egy újabb étellel és itallal tér vissza. Lassan tele lesz az asztal, de én még megmozdulni sem tudtam. Félelmetes egy teremtés. Megköszörülöm a torkomat, mire Brúnó felém fordul, pedig már indult volna valamiért. Egy határozottnak szánt eléggel adom tudtára, hogy nem kérek többet. Elkezdem az evést, miközben fél szemmel Brúnót figyelem. Visszasétál az asztalhoz és engem figyel két nagy szemével. Egy kicsit idegesít, de nem szólok, mert az étel, amit lerakott elém, valami isteni.
|
|
|
|
|
Lepsényi Zalán
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
|
|
Írta: 2015. november 30. 09:53
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=548132#post548132][b]Lepsényi Zalán - 2015.11.30. 09:53[/b][/url] Sipos OlivérBárhol voltam, bármerre mentem, mindenhol annak a filmes bulinak a plakátjába ütköztem bele. Tudjátok, amit a Bérczes Rezidenciában tartanak és elvileg ki kell hozzá öltözni. Még a mai órákon és szünetekben is erről vitatkoztak az évfolyamtársaim. Nagyokat röhögtem rajtuk, az eszeveszett ötleteiket és azon, hogy mennyire lelkesek. Persze, mit érdekel ez engem, beleütni az orromat az ők dolgaikba Merlin összes szakálláért sem tettem volna. Nincs közöm hozzá, de egy idő után kezdtek nagyon irritálóak lenni. Inkább csak belesüppedtem a padba, hátradöntöttem a fejem aztán kész. Jó éjszakát! Majd a tanár felkelt, ha gondja van velem.
Amennyire zavart a buli okozta káosz nappal, rájöttem, hogy valójában nekem nagyon is tetszik a dolog. Rengetegen mentek el az előfarsangra, így a kastély gyakorlatilag kiürült. Tökéletes! Hát nem nagyszerű hallgatni a zajtalanságot, azt, hogy senki sem caplat fel és le a lépcsőkön, vagy nevet fel zebra hangon hirtelen? Először azt terveztem, hogy gitározok kicsit, vagy netán nézek egymagam egy jó kis filmet - ha már film nap van. Amennyiben jól emlékszem valahol a kastélyban van egy vetítőterem. Jól hangzott, de inkább elvetettem az ötletet. Az túl macerás lett volna megoldani, meg hát nem sok kedvem volt az aktuális pillanatban feltápászkodni az ágyamról. Annyira kényelmesen elhevertem rajta. Újabb semmittevős percek követték egymás, hol behunytam a szemem, hol pedig a plafont, netán mások ágyát bámultam. A csendet egy koppanás zavarta meg az ablak felől. Felálltam és kinyitottam a már elég rozoga állapotban lévő ablakot. Azonnal besüvített a hideg, havas szél, belekapott pólómba, hajamba és csak tépte azokat. Kellemetlen érzés volt, ám a baglyom elvonta a figyelmem. Kivettem csőréből a levelet és gyorsan visszazártam az ablakot. Lefagyasztom én sec-perc alatt a szobát aztán fagyni fog belül is minden! Leültem az ágyamra, könyökeimet a térdeimre támasztottam és úgy boncoltam a kapott levelet. A szüleimtől jött. Ez az első alkalom, hogy tőlük kapok a megérkezésem óta. Reméltem, hogy az anyám írta és nem az apám. Kibontottam és megláttam a felemás kéziratot. Ezek szerint mindketten üzentek nekem, nagyon jó! A fenti sorok kedvesek és aggódóak voltak, ahogy általában az anyám. Bár igazából nem mondtak sokat, a szokásos "takarózz be kisfiam, nehogy megfázz" és "cseréld minden nap az alsógatyád". Majd erősebb, komolyabb kézírás következett amit apám írt. Rögtön rátért a tanulás fontosságára és arra, hogy ne merjek szégyent hozni rá. Meg a szart! Felment bennem a pumpa, ideges lettem egyik pillanatról a másikra. Felpattantam és elindultam rohamosan le a klubhelyiségbe, miközben téptem egyre kisebb darabokra a levelet. Leértem és egyből bedobtam a kandalló tüzébe az összegyűrt cetliket. Ez a hirtelen felindulás nem annak volt köszönhető, mert valami rosszat írt volna a fater, nagyon is igaza volt, bár a megfogalmazása és a személyisége ismét kiábrándító volt. Gyűlölöm azt az embert, nem akarok vele kapcsolatba lépni semmilyen formában. Nem csak én, a bátyám sem.
Kapkodva és magas pulzussal lépkedtem össze-vissza, tanakodtam, hogy most merre menjek. Valahogy le kéne szoktatnom magam arról, hogy mindig felööömérgesítem magam az apámon. Kitaláltam: elmegyek zabálni. Gyorsan és lendületesen hagytam el a Levitát és ahogy kiléptem annak ajtaján, sötétkék pulcsim kapucniját fejemre borítottam megszokásból. Kezeimet zsebre vágtam és mentem a konyha felé minek hollétét már a kisujjamból rázhattam ki. Az evés jó dolog, na meg az alvás! Megnyugtatnak. Beléptem a konyha ajtaján, de még csak be sem tudtam fókuszálni a helyiséget, egy manó már előttem is termett. Kicsin múlott csak hogy nem mentem át rajta, persze nem szándékosan. Nekem egész szimpik voltak ezek a lények, meg nem tudtam mondani miért. Kitaláltam végre mit akarok enni. - Pizzát! Szalámisat! - Erre a lény sarkon fordult és hozzá látott elkészíteni. Én beljebb mentem és kerestem egy helyet. Akartam hogy lehetőleg az ajtótól legtávolabb legyen, nem számított, hogy a kastély gyakorlatilag kiürült. Legalább a prefektusok sem kaphattak el este-éjjel mászkálásért, remélhetőleg. Teljesen üres volt a hely, ezért ragadt meg a tekintetem egy személyen, aki hozzám hasonlóan egyes egyedül jött zabálni. Újra a tökéletes asztal után kezdtem kutatni, amikor hirtelen ledermedtem. Megálltam és ismét visszanéztem a srácra. Ismerős volt de a fene tudja honnan. Komoly, unott fejjel bámultam rá, az sem zavart, hogyha észrevette ezt. Aztán beugrott. Kezdtem sejteni ki lehet, de a feltételezésem nagyon valószínűtlennek bizonyult. Félretettem antiszociális ösztönömet és közeledtem felé. A fejen lévő kapucni és a zsebre tett kezek még mindig megvoltak. Odasétáltam viszonylag lassan mellé, de nem ültem le hozzá.
- Nem ismerjük mi egymást valahonnan? - Ja, köszönni luxus, megint. A fekete haj és a sötétkék kapucni alól szemeim meredtek le rá, várva a reakcióját és a válaszát.
|
|
|
|
Sipos Olivér
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 2
Összes hsz: 10
|
|
Írta: 2015. december 1. 18:45
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=548464#post548464][b]Sipos Olivér - 2015.12.01. 18:45[/b][/url] Lepsényi Zalán Tényleg nagyon finom. Nem az a jó magyar túrós csusza, ami az egyik kedvencem, de emiatt sem panaszkodhatok. Csípős, de közben édes is és még mogyoró is van rajta. Akármennyire ízlik nem tudom megállni, hogy ne kóstoljam meg a következő ételt. Aztán ugyan így folytatom, körülbelül az összes ételbe belekóstolok, ami elég sokat jelent. Édest, sóst, savanyút, előételt, főételt, desszertet összekeverve eszem. Anya mindig utálta, ha felcseréltem a sorrendet a fogások között, de a desszert volt a legfinomabb mindig, aztán jöhetett a főétel, majd a levessel leöblítettem. Sajnos mostanra már csak egy ételt tálal egy időben. Közben Brúnó gondol egyet és leül velem szembe az asztalhoz. Így, hogy két hatalmas szeme, amit egy másodpercre sem vesz le rólam, még közelebb kerül, teljesen felszabadulok... A lehető legjobban próbálok tapadni a hátam mögött lévő falhoz, és így próbálok néha egy-egy falatot a számba csempészni. Lehet kicsit mégis feszélyez. Hirtelen felpattan, félelmemben kiejtem a kezemből a villát és egy védekező pozíciót veszek fel, de szerencsére nem felém veszi az irányt. Mire az ajtóhoz ér, az már ki is nyílik és egy fiú lép be rajta. Először egy kicsit meglepetten áll, majd gyorsan kér is valamit. Nem igazán akarok társaságot így próbálom elkerülni a figyelmét, bár ez nehéz lesz, mert a teremben csak Brúnó és én vagyok. Nem is sikerül, mert egy kis idő után felém veszi az irányt. Nem nézek fel, hátha elmegy előttem, de nem teszi. Megáll és egy kérdést intéz hozzám. Vajon miért félek ránézni és megtudni, hogy ki ő? Miért? Mert ilyen vagyok. Legszívesebben felállnék és elmennék anélkül, hogy ránéznék. Tudni akarom-e honnan ismer? Talán. Mégis sokkal könnyebb nem emlékezni, mindent elfelejteni. Mert azok régen voltak, és minden ami akkor volt, már nincsen, eltűnt, felszívódott. Ugye? De felnézek rá, és azonnal tudom ki ő. Zalán. És emlékszem. Ott lakott, ahol mi is régen, egy iskolába és egy osztályba jártunk. Barátok voltunk. Aztán mi elköltöztünk, ők nem. Ez több mint három éve volt. Annyi kellett csak, hogy ránézzek és máris mindenre emlékszem. Pont ezt nem akartam, mégis megtörténik. Felállok. Nem akarok itt maradni, tényleg mindenre emlékezni fogok. Nem csak rá, hanem mindenre. Ökölbe szorítom a kezem és újból rá nézek. Sokat változott, már nem az a kisfiú, aki volt és aki egyszer én is voltam. Vajon mi volt vele, miután mi elköltöztünk? Még mindig ott élnek? Még mindig utálja az apját? Lassan visszaereszkedem a padra, ahol eddig is ültem. Zalán nem tehet semmiről, ő jó. Nem hagyhatom csak itt, nem érdemli meg. Maradok, muszáj maradnom. - Emlékszem, Zalán vagy. - Mért nem mutatkoztam be? Biztosan emlékszik. Miért ne tenné, én is emlékszem rá. És most mi van? Hogyan kéne elkezdeni a beszélgetést? Annyira nem vagyok jó ebben. Gyorsan kell valamit mondanom. - Öhmm...hogy van apukád?- Normális vagyok? Legjobb kérdés, miközben tudom, hogy rosszban voltak. Bárt tényleg ez érdekel eléggé, hogy még mindig ugyan olyan-e a viszonyuk. Nem baj, a következő kérdésem, majd az anyukájáról lesz.
|
|
|
|
|
Lepsényi Zalán
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
|
|
Írta: 2015. december 1. 20:13
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=548501#post548501][b]Lepsényi Zalán - 2015.12.01. 20:13[/b][/url] Sipos OlivérNem fordult meg a fejemben elmenni arra a partira, de ez csak természettől fogva vezérelt. Semmi bajon sem volt, sőt, aki tőlem kért tanácsot - felettébb érdekes módon - hogy elmenjen-e a bulira, annak ajánlottam is. Miért? Hát így többen mennek el oda, ergo sokkal inkább üres lesz a kastély. Így is lett. Boldog voltam a csendtől ami jócskán eluralkodott a kastély éjjeli zugaiban, ahogy a Levitában is. Ezzel együtt azonban unatkoztam, nem volt ötletem mit csinálni, hát aludtam, vagyis próbáltam amíg egy bagoly nem csapott zajt. Elolvastam a tőle kapott levelet és egyáltalán nem tettszett. Már megint felhúztam magam az apámon, még ha a levél nem is tartalmazott épeszű érveket e lelki állapot kialakulására. Feltehetőleg az emlékek uralkodtak el rajtam, az hogy magam elé képzeltem a faterom. Próbáltam megszabadulni tőle, így amint lehetett elégettem a levelet. Azt az eget, hogy felpattantam a lustaságból! Sejtettem, hogy ha visszafeküdtem volna a helyemre, akkor magamban vérig szidtam volna akár hajnalig is és ehhez rohadtul nem volt kedvem. Minek szitkozódjak? Úgysem fog megváltozni és csak a pulzusom lesz magas. Mindezek miatt határoztam el magam némi tehetetlen fel-alá mászkálás után, hogy elmegyek enni.
Ha volt valami, aminek helyét nagyon jól ismertem, akkor az a konyha volt. A másik pedig talán a klotyó, illetve klotyók. Nagy lendülettel érkeztem meg a kajálóterembe és majdnem eltapostam egy ott szolgáló manót. Véletlen volt! Megijedtem tőle, de úgy tűnt ő is tőlem. Leadtam a rendelésem, pizzát kértem mert az jutott eszembe és mert már rég ettem olyat. Egyszerűen csak megkívántam, nem kell itt túlragozni. Elkezdtem helyet keresni, mikor megpillantottam egy másik srácot. Először nem foglalkoztam vele, de aztán elért az agyamig a látóidegem ingerülete- némi fáziskéséssel - és beugrott hogy talán kit is láthattam. Visszanéztem rá és megszületett a gondolat, miszerint talán még sem ülhetett más a kiszemelt asztalnál, mint a régi osztálytársam és haverom. Odamentem hozzá, egészen pontosan mellé és megszólítottam. Vártam reakciójára, mely az lett, hogy felállt és ökölbe szorított kezekkel rám nézett, mintha csak meg akart volna támadni vagy ölni. Nem értettem a dolgot, hisz elméletileg nem volt oka haragudnia rám. Vagy tán véletlenül nálam maradt az egyik tolla három évvel ezelőttről? Összeráncoltam szemöldököm és kissé elfordítottam fejemet, ezzel próbáltam jelezni neki, hogy nem értem mire megy ki a játék.
- Hé, minden oké? Nyugi má'! - Csillapítottam a magam modorában és kis híja volt, hogy ne lökjem vissza - ezáltal érjek hozzá - a székére ahonnan felállt. Ez azonban nem történt meg, mivel Olivér önmaga ereszkedett vissza. Csak figyeltem régi ismerősömet, egykori barátomat. Megváltozott, megkomolyodott és mintha kissé feszült lett volna. Némi kínos pillanat után válaszolt és örültem, hogy még emlékezett rám úgy hogy még a nevemet is kimondta. Engedtem, hogy kiüljön arcomra egy lágy mosoly, de csak rövid ideig. Hamar eltűnt és Olivér ismét megszólalt, ezúttal egy témával állt elő, mely újra megkongatta bennem az idegtépő harangokat és előhívta az okot, amiért most a konyhában voltam. Tekintetem szúróssá vált, szemeim is összeszűkültek a harag miatt. Nem tudtam, hogy Siposra vagy az apámra lettem hirtelen dühös, valószínűleg az utóbbira. Nyeltem egyet.
- Sajnos egészen jól. - Feleltem érzéketlenül. Tökéletes témára evezett ez a gyerek, legszívesebben azonnal otthagytam volna, de nem. Örültem, hogy ismét összefutottunk és feltehetőleg évfolyamtársak, osztálytárak lehetünk. Ami pedig az apámat illeti, ez a téma maradt meg neki leginkább velem kapcsolatban, sebaj. Megértem, nincs para, béke!
- Elsőéves vagy, mi? Melyik ház? - Volt egy tippem, de inkább nem kérdeztem rá előre. Lehetnék kicsit bőbeszédűbb is, az állítmányokat rendszerint lehagyom, időnként az alanyokat, vagy mindkettőt. Na az aztán a barkóba, haver! Végül is kit érdekel, szerintem így is megértette, hogy arra voltam kíváncsi, melyik házba került itt az iskolában.
|
|
|
|
