Lopva közelíted meg a földszint ezen környékét, hiszen a Tanárok nem szeretik, ha zargatják a manókat munka közben. Mikor eléred az ajtót, megkönnyebbülsz, hogy senkivel sem futottál össze, és hogy a portrék sem szóltak rád. Belököd az ajtót, majd belépve a szemed elé tárul egy hatalmas helyiség. Olyan, mintha valami karácsonyi műhely lenne, már csak a télapó hiányzik, és a játékok. Bizony, az ételek fantasztikus gyárába kerültél, ahol vagy ezer manó sürög-forog, mindegyik valami tálcát visz, vagy tányért pakol, esetleg a tűzhelynél áll, talán mosogat. Körülnézel a bámulatos helyiségben, melyben szembe veled a mágikus hűtőszekrényt találod. Igen ám, csakhogy mielőtt elérnéd vágyaid tárgyát, még át kell verekedned magad egy hatalmas asztalon, csakhogy az apróságok rengetegéről már ne is beszéljünk, akik jöttödre azonnal felfigyelnek, s kezüket-lábukat törve rohannak teljesíteni a kívánságodat. Kicsit hátrahőkölsz a nagy buzgóságban, ennél talán még egy tanárral, is jobban jártál volna. Az előtted álló asztalhoz vezetnek, leültetnek, és minden szavadat lesik. A helyiség jól világított, s egy lengőajtó van jobb oldaladon, ahonnan finom illatok, s újabb manók tömegei törnek elő. Mire kimondanád, mire fáj a fogad, már eléd hordtak mindenféle finomságot, így csak választanod kell. Balra találsz egy hatalmas szekrényt, melyben mindenféle evőeszköz található, továbbá poharak és tányérok. A kredenc fából készült, s színét az eredeti mahagóninak meghagyták. A falak fehérre vannak festve, hiszen a lecsapódott pára miatt, mely a főzés következtében belengi a termet, sűrűn kell a pálcáért, vagy a hengerekért nyúlni s újrameszelni. Balra a sarokban található egy ajtó, amely titokzatosságával, és egyedüliségével hívogatóan kacsint rád. Leugrassz a székről, s elindulsz felé. Az ajtógombot elfordítva egy még az előzőnél is nagyobb helyiséget látsz, amelyben ezerféle kis kamrácska tűnik fel. Egy manó áll középen, mint valami felügyelőtiszt, s apró karjaival körös-körül integet, jelezve, hogy melyikbe mit tegyenek. A kis mágikus fém dobozkák szállítják az ételt a Nagyterembe a diákoknak. Visszakanyarodsz, s észreveszel egy eddig nem látott ajtót. Remekül elrejtették a kíváncsi tekintetek elől, annyi szent. A folyosóról belépve nem láthattad, hiszen a kredencnek ezen oldalán található. Odalopakodsz, most nem igen figyelnek rád, s benyitva egy kamrát találsz, ahol bizony elég sokféle dolog található, csak kívánnod kell! Azonban a manók ezen helyet féltve őrzik, rájuk lett parancsolva, így gyorsan ki is tessékelnek onnan, mielőtt megragadhatnál valamit is.
|
|
|
Michellenek címezve I. A folyosó csendjét egyedül csoszogásom törte meg. Ubul bár mögöttem repült, furcsamód meg sem pisszent. Talán megsértettem, mikor korábban rászóltam, amiért minden jöttment, keretbe zárt, kövérre festett hölgynek udvarolt. Akkor néma duzzogással követett, összekoccanó fogainak hangja illett elrongyolódott cipőméhez. Apám dorgáló hangja járt a fejemben, amint újra és újra elmondja: ne csoszogj, fiam! Rémi, emeld a lábad! És én emeltem a lábam, és nem csoszogtam. Később azonban, mikorra már elfeledkeztem magamról, ugyanúgy léptem, mint apám szavai előtt. - Bocsáss meg - szóltam hátra, és kinyitottam a földszinti konyha nehéz faajtaját. Az recsegve tárult fel előttünk, Ubul pedig úgy szállt be rajta, mint akinek eszében sincs többé hozzám szólni. Keserű szájízzel léptem át én is a küszöböt, majd behúztam magam mögött az ajtót, és leültem az egyik asztalhoz. Szárnyaszegett barátom egy másik felett repkedett. Látványosan elfordult tőlem. - Sajnálom, hogy rád szóltam. Félek, Atyám, úgy zúgnak a harangok! Fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...Szőke fürtös fejem az asztalra hajtottam, úgy szavaltam kedvenc versünk első gondolatát. Még soha nem volt közöttünk félreértés, így résnyire nyitott ajkaimon a szavak csak nehezen, lassan bukkantak elő. - Ne félj, fiam, téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is - folytatta az állkapocs mély, emberi hangján, mire számat boldog mosolyra húztam. - Félek, Atyám, megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!... - dünnyögtem, arcomat továbbra is a nyirkos faasztalon tartva. Annak édes-sós szaga volt, s nedvessége beleivódott bőrömbe. - Ne félj, fiam, megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot - jött a hangsúlyos Ubul-válasz. Nem láttam, hogy megfordult-e már, de hangját még mindig távolinak hallottam. - Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?... - kérdeztem a fehérre meszelt falat lesve. Egyedül voltunk, vagy ha nem, hát a fejemben léteztünk csak mi ketten. Ubul és Rémi. Hiányzott Ethan, hiányzott anya. - Ne félj, fiam, az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban! - szólt az utolsó, hidegrázós gondolat, és én boldogan hunytam le a szemem.
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar offline RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Ne félj, fiam Írta: 2015. augusztus 31. 13:32
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=511419#post511419][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.08.31. 13:32[/b][/url] Michellenek címezve I. A folyosó csendjét egyedül csoszogásom törte meg. Ubul bár mögöttem repült, furcsamód meg sem pisszent. Talán megsértettem, mikor korábban rászóltam, amiért minden jöttment, keretbe zárt, kövérre festett hölgynek udvarolt. Akkor néma duzzogással követett, összekoccanó fogainak hangja illett elrongyolódott cipőméhez. Apám dorgáló hangja járt a fejemben, amint újra és újra elmondja: ne csoszogj, fiam! Rémi, emeld a lábad! És én emeltem a lábam, és nem csoszogtam. Később azonban, mikorra már elfeledkeztem magamról, ugyanúgy léptem, mint apám szavai előtt. - Bocsáss meg - szóltam hátra, és kinyitottam a földszinti konyha nehéz faajtaját. Az recsegve tárult fel előttünk, Ubul pedig úgy szállt be rajta, mint akinek eszében sincs többé hozzám szólni. Keserű szájízzel léptem át én is a küszöböt, majd behúztam magam mögött az ajtót, és leültem az egyik asztalhoz. Szárnyaszegett barátom egy másik felett repkedett. Látványosan elfordult tőlem. - Sajnálom, hogy rád szóltam. Félek, Atyám, úgy zúgnak a harangok! Fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...Szőke fürtös fejem az asztalra hajtottam, úgy szavaltam kedvenc versünk első gondolatát. Még soha nem volt közöttünk félreértés, így résnyire nyitott ajkaimon a szavak csak nehezen, lassan bukkantak elő. - Ne félj, fiam, téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is - folytatta az állkapocs mély, emberi hangján, mire számat boldog mosolyra húztam. - Félek, Atyám, megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!... - dünnyögtem, arcomat továbbra is a nyirkos faasztalon tartva. Annak édes-sós szaga volt, s nedvessége beleivódott bőrömbe. - Ne félj, fiam, megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot - jött a hangsúlyos Ubul-válasz. Nem láttam, hogy megfordult-e már, de hangját még mindig távolinak hallottam. - Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?... - kérdeztem a fehérre meszelt falat lesve. Egyedül voltunk, vagy ha nem, hát a fejemben léteztünk csak mi ketten. Ubul és Rémi. Hiányzott Ethan, hiányzott anya. - Ne félj, fiam, az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban! - szólt az utolsó, hidegrázós gondolat, és én boldogan hunytam le a szemem.
|
|
|
|
Michelle Angelique Saint-Venant Auror, Bogolyfalvi lakos
III. Az Uralkodónő offline RPG hsz: 309 Összes hsz: 2169
|
Írta: 2015. augusztus 31. 15:23
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=511499#post511499][b]Michelle Angelique Saint-Venant - 2015.08.31. 15:23[/b][/url] Mimi 2.1A Vasil által adományozott nevéhez hűen, bélpoklos módjára indul meg a konyha irányába. Ehetne otthon is, de sokkal könnyebb elkészíttetni a manókkal mindent, mint bevásárolni, megfőzni és utána még mosogathat is. Ráadásul úgyis vizsgája volt az előbb, úgyhogy abszolút belefér egy kis csellengőzés. Fütyörészve közlekedik, semmi fenyegető nincs benne, sőt, kifejezetten jó kedélyű, ami tőle roppant szokatlan. Mármint, hogy ilyen nyíltan tegye. Szórakozottan nyit be a konyhába, a látvány azonban - ha csak egy pillanatra is, de - megtorpanásra készteti. Behajtja az ajtót és lazán lehuppan az asztalhoz. - Rémi, Ubul - biccent nekik egyet, mintha teljesen normális lenne egy repülő állkapocs látványa, illetve a kuzinja egy ilyen helyen. Az utóbbi még fogjuk rá, hogy működőképes, de Ubul, bármilyen jópofa is, sokszor kiborítja a bilit. Ettől függetlenül Michelle őt is megszokta, akárcsak minden mást a családjukban - melynek a fele se normális. Megjelennek a manók, hogy körülöttük sürögjenek, szinte tolonganak, hogy teljesítsék a kívánságokat. - Fúú, milánóit kérek. Sokat. És egy kis limonádét - barátságosan elmosolyodik, mire a manók egy része eltűnik, pár darab azonban Rémi lábainál sorakozik, hogy várják a kérést. Szőkénk kérdőn pillant unokatestvérére, vajon mi lesz ennek a vége. Ő sosem bírta jól a felhajtást, és talán még manókkal se találkozott. Van egy olyan rendkívüli balsejtelme, hogy bajok lesznek, de nem mer megszólalni, hagyni akarja kibontakozni a kedves kuzint. Végtére is nagyfiú már, ha pedig segítség kell, hát tuti számíthat a prefektára - Ubulról nem is szólva. Érdekes módon hiányérzete támad a rellonosnak, hogy nem hall rímeket. Pedig már ezt is megszokta...
|
|
|
|