Lopva közelíted meg a földszint ezen környékét, hiszen a Tanárok nem szeretik, ha zargatják a manókat munka közben. Mikor eléred az ajtót, megkönnyebbülsz, hogy senkivel sem futottál össze, és hogy a portrék sem szóltak rád. Belököd az ajtót, majd belépve a szemed elé tárul egy hatalmas helyiség. Olyan, mintha valami karácsonyi műhely lenne, már csak a télapó hiányzik, és a játékok. Bizony, az ételek fantasztikus gyárába kerültél, ahol vagy ezer manó sürög-forog, mindegyik valami tálcát visz, vagy tányért pakol, esetleg a tűzhelynél áll, talán mosogat. Körülnézel a bámulatos helyiségben, melyben szembe veled a mágikus hűtőszekrényt találod. Igen ám, csakhogy mielőtt elérnéd vágyaid tárgyát, még át kell verekedned magad egy hatalmas asztalon, csakhogy az apróságok rengetegéről már ne is beszéljünk, akik jöttödre azonnal felfigyelnek, s kezüket-lábukat törve rohannak teljesíteni a kívánságodat. Kicsit hátrahőkölsz a nagy buzgóságban, ennél talán még egy tanárral, is jobban jártál volna. Az előtted álló asztalhoz vezetnek, leültetnek, és minden szavadat lesik. A helyiség jól világított, s egy lengőajtó van jobb oldaladon, ahonnan finom illatok, s újabb manók tömegei törnek elő. Mire kimondanád, mire fáj a fogad, már eléd hordtak mindenféle finomságot, így csak választanod kell. Balra találsz egy hatalmas szekrényt, melyben mindenféle evőeszköz található, továbbá poharak és tányérok. A kredenc fából készült, s színét az eredeti mahagóninak meghagyták. A falak fehérre vannak festve, hiszen a lecsapódott pára miatt, mely a főzés következtében belengi a termet, sűrűn kell a pálcáért, vagy a hengerekért nyúlni s újrameszelni. Balra a sarokban található egy ajtó, amely titokzatosságával, és egyedüliségével hívogatóan kacsint rád. Leugrassz a székről, s elindulsz felé. Az ajtógombot elfordítva egy még az előzőnél is nagyobb helyiséget látsz, amelyben ezerféle kis kamrácska tűnik fel. Egy manó áll középen, mint valami felügyelőtiszt, s apró karjaival körös-körül integet, jelezve, hogy melyikbe mit tegyenek. A kis mágikus fém dobozkák szállítják az ételt a Nagyterembe a diákoknak. Visszakanyarodsz, s észreveszel egy eddig nem látott ajtót. Remekül elrejtették a kíváncsi tekintetek elől, annyi szent. A folyosóról belépve nem láthattad, hiszen a kredencnek ezen oldalán található. Odalopakodsz, most nem igen figyelnek rád, s benyitva egy kamrát találsz, ahol bizony elég sokféle dolog található, csak kívánnod kell! Azonban a manók ezen helyet féltve őrzik, rájuk lett parancsolva, így gyorsan ki is tessékelnek onnan, mielőtt megragadhatnál valamit is.
|
|
|
Ms. Bánkúti -Mit hozhatok az uraságnak?- hallok hirtelen az asztal mellől egy vékony hangot. Sem nőinek, sem férfinak nem mondanám, de még gyermek hangnak sem. Fülemnek már nem volt idegen, hiszen konyhai látogatásaim során hallottam már párszor ezt a hang hordozást, mégis rácsodálkozom gondolatban, hogy egy lénynek hogyan lehet ilyen vékony, már szinte visító hangja. A hirtelen megszólítástól összerezzenve fordítom oda fejem és a kérdés hallatán száguldozni kezdenek gondolataimban az ételek nevei, érzem illatukat az orromban és ízüket a számban, mindegyik egytől egyig étvágygerjesztő és ha az ember egy nagyobb adaggal kap belőle azt gondolja, hogy a mennyekbe érkezett. Mégsem tudok választani, egyszerre akarom kérni mindet. Szó nélkül bámulok a manó két kék golyó szemébe, mintha telepatikusan akarnám vele közölni kívánságaimat, bár abból a gubancból nem tudna kivenni semmit, nem tudná, hogy mit akarok, vagy összezavarodna esetleg valami olyan kotyvalékot készítene nekem, amitől a gyengélkedőn fogom az gyat nyomni kitudja meddig. Várakozva néz rám s tudom, hogy ő sem állhat itt örökké, mivel szólítja a munkájának kötelessége. -Chilisbabot szeretnék kérni, utána meggylevest és desszertnek keksztortát. Innivalónak pedig zöld teát. - buknak ki váratlanul a számból a szavak. Átgondolatlanul adtam át kívánságaimat a manónak, aki tüstént elhagyta az asztalom mellett betöltött posztját. Nem rosszak ezek, sőt mi több a meggyleves hűsít is. Úgy tűnik a konyha örökké meleg, ami a rekkenő hőségtől menekülők számára nem kedvez. Agyam kerekei már nem füstölnek, nem kattognak olyan gyorsan, mint előtte és nem tekint feladatként arra, hogy megválassza az ebédemet. Mindenki képes túlbonyolítani még az ételválasztást is, vagy én vagyok az egyedüli ember, akinek ez gondot okoz józan ésszel átgondolni? Meredten bámulom a manó hűlt helyét az asztalnál, kezem pedig automatikusan emelem az arcomhoz, hogy kisimítsam belőle a kósza tincseket, melyek örökösen csiklandozzák, bosszantják a bőrömet. Ajkaim fintorra húzódnak és halkan szisszenek, amikor körmeim a bőrömhöz érnek. El is felejtettem, hogy megégetett a nap odakint. Elkapom kezemet és csak arcizmaimat mozgatva próbálom a viszketést elmulasztani, ám nem járok sikerrel és csak rosszabbá válik. A viszketés helyét fájdalmas bizsergés veszi át. Lemondó sóhajtással veszem magamhoz a könyvemet és szorítom meg erősen. Már az egész arcom bizsereg, nem csak a megvakart pont. Étel mérgezés a manó által ide vagy oda, rosszul leszek vagy nem, el kell mennem a gyengélkedőre ebéd után, hogy a megégett bőrre segítséget kapjak legyen az bármi, de ameddig nem megyek ezt enyhíteni megpróbálom róla elterelni a figyelmemet. Egyetértően bólintok rá ötletemre és nyitom ki a könyvet a szamárfülezett oldalnál, hogy folytassam a történetet, ahol abbahagytam egy kis pihenő kedvéért. Rakoncátlan tincseim újra kiszabadulnak a többi közül és az arcomba hullanak, míg én guvadt szemekkel olvasom a sorokat, falom a betűket és terelem el a figyelmemet a viszketésről, ami mint egy régi rossz ismerős tért vissza. Már hallom is idegesítő, torzított hangját, amely kacagva kérdezi tőlem: Hiányoztam? Úgysem vakarhatom meg, tudom jól és mégis kezemben ott a késztetés arra, hogy megtegyem. Újra hátratűröm a hajam, de utána rögtön meg is fogom a könyvet, hogy esélyt se adhassak magamnak arra, hogy fájdalmat okozzak a bőrömnek. Hátamat a falnak vetve követem nyomon a történetet, mely percek alatt magába szippant és nem engedi, hogy szabadulhassak. A porcelán baba, az a kulcsa mindennek, már csak meg kell találni és nem elereszteni. Együtt izgulok a szereplővel és képzelem bele magam a történetbe, elkalandozva egy szigetre, ami valószínűleg csak ebben a történetben létezik, bár már minden megkérdőjelezhető. Varázslók és boszorkányok is csak a történetekben léteznek, kitalált személyek természetfeletti hatalommal és én mégis itt ülök . Az órákon tárgyakat röptetek, mások számára idegen szavakat használok, átkokat próbálok kivédeni egyetlen pálcával és nem utolsó sorban főzeteket keverek, amelyek mások számára akár ártalmasak is lehetnek. Amint beléptem tanév kezdetén az iskola kapuján az egész világ és minden történet, amit eddig olvastam egy nagy kérdőjellé változott. Hol a határ? Honnan tudom, hogy mi az igazi és mi a kitalált? Lehet, hogy a könyvben leírt sziget létezik vagy az egész csak egy nagy humbug. Egyetlen oldalra meredek a könyvben, ujjaim görcsösen markolják a lapokat és a borítót. Már nem is érzem a csiklandozást sem pedig a viszkető érzést. Nagyon elszakadtam a valóságtól és akár órákig képes vagyok az általam vagy a könyvek által felépített képzelt birodalomban kalandozni. Lehet, hogy léteznek porcelánbaba testbe zárt démonok, amelyeket meg lehet ölni a vízzel? Gondolataimat nem tudom tovább vinni, a képzeletembe beszüremkedik a valóság egy hangja, amire testem összerezzenve reagál. Szívem dobban egy hatalmasat, amibe még a mellkasom is belefájdul. Zavartan pillantok a hang forrása felé, mint aki éppen az alvásból ébredt fel és még nem tiszta számára senki. Hogy került ide a lány, mikor jött ide? Összekuszált gondolataim szálai lassan rendeződnek, ajkaim pedig lassan elválnak egymástól ezzel elszakítva egymástól az összetapadt bőrréteget. -Szia. - suttogom. Még egyszer, ez a halovány hangocska nem tükrözi azt a bátorságot, ami néha napján bennem lakozik. - Szia. - köszönök neki ismételten, immáron bátrabban, normális hangerővel. Pillantásom a felém közeledő manóra siklik át, aki a tányérokkal, bögrémmel és evőeszközökkel egyensúlyozva tart az asztalom felé. Villámként hasít belém a gondolat, hogy ennek nem lesz jó vége, így a szamárfület ismét visszahajtom a lapon és becsukva rakom az asztal sarkába. Sietősen felállva lépek ki az asztal mögül és veszek el a kis teremtménytől két tányért ezzel megmentve az ebédemet. Ilyen sokáig időztem volna el álom országban, vagy gyorsan főzték meg az ebédet? A tányérokat az asztalra rakva veszem el tőle az utolsó tányért és a gőzölgő teás bögrét, melyből kellemesen árad a mentolos zöld tea illata. Egyesek szerint fogkrém íze van, de én ezen kívül nem iszom nagyon mást. Ameddig meg nem unom, nem keresek mást. Visszaülök az asztal mögé és sorrendbe rendezem magam előtt az ebédemet, hogy kellő lelki nyugalommal láthassak neki minden fogásnak.
|
|
|
Farkas Dávid INAKTÍV
offline RPG hsz: 3 Összes hsz: 6
|
Írta: 2014. július 13. 21:31
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=335961#post335961][b]Farkas Dávid - 2014.07.13. 21:31[/b][/url] Ms. Bánkúti -Mit hozhatok az uraságnak?- hallok hirtelen az asztal mellől egy vékony hangot. Sem nőinek, sem férfinak nem mondanám, de még gyermek hangnak sem. Fülemnek már nem volt idegen, hiszen konyhai látogatásaim során hallottam már párszor ezt a hang hordozást, mégis rácsodálkozom gondolatban, hogy egy lénynek hogyan lehet ilyen vékony, már szinte visító hangja. A hirtelen megszólítástól összerezzenve fordítom oda fejem és a kérdés hallatán száguldozni kezdenek gondolataimban az ételek nevei, érzem illatukat az orromban és ízüket a számban, mindegyik egytől egyig étvágygerjesztő és ha az ember egy nagyobb adaggal kap belőle azt gondolja, hogy a mennyekbe érkezett. Mégsem tudok választani, egyszerre akarom kérni mindet. Szó nélkül bámulok a manó két kék golyó szemébe, mintha telepatikusan akarnám vele közölni kívánságaimat, bár abból a gubancból nem tudna kivenni semmit, nem tudná, hogy mit akarok, vagy összezavarodna esetleg valami olyan kotyvalékot készítene nekem, amitől a gyengélkedőn fogom az gyat nyomni kitudja meddig. Várakozva néz rám s tudom, hogy ő sem állhat itt örökké, mivel szólítja a munkájának kötelessége. -Chilisbabot szeretnék kérni, utána meggylevest és desszertnek keksztortát. Innivalónak pedig zöld teát. - buknak ki váratlanul a számból a szavak. Átgondolatlanul adtam át kívánságaimat a manónak, aki tüstént elhagyta az asztalom mellett betöltött posztját. Nem rosszak ezek, sőt mi több a meggyleves hűsít is. Úgy tűnik a konyha örökké meleg, ami a rekkenő hőségtől menekülők számára nem kedvez. Agyam kerekei már nem füstölnek, nem kattognak olyan gyorsan, mint előtte és nem tekint feladatként arra, hogy megválassza az ebédemet. Mindenki képes túlbonyolítani még az ételválasztást is, vagy én vagyok az egyedüli ember, akinek ez gondot okoz józan ésszel átgondolni? Meredten bámulom a manó hűlt helyét az asztalnál, kezem pedig automatikusan emelem az arcomhoz, hogy kisimítsam belőle a kósza tincseket, melyek örökösen csiklandozzák, bosszantják a bőrömet. Ajkaim fintorra húzódnak és halkan szisszenek, amikor körmeim a bőrömhöz érnek. El is felejtettem, hogy megégetett a nap odakint. Elkapom kezemet és csak arcizmaimat mozgatva próbálom a viszketést elmulasztani, ám nem járok sikerrel és csak rosszabbá válik. A viszketés helyét fájdalmas bizsergés veszi át. Lemondó sóhajtással veszem magamhoz a könyvemet és szorítom meg erősen. Már az egész arcom bizsereg, nem csak a megvakart pont. Étel mérgezés a manó által ide vagy oda, rosszul leszek vagy nem, el kell mennem a gyengélkedőre ebéd után, hogy a megégett bőrre segítséget kapjak legyen az bármi, de ameddig nem megyek ezt enyhíteni megpróbálom róla elterelni a figyelmemet. Egyetértően bólintok rá ötletemre és nyitom ki a könyvet a szamárfülezett oldalnál, hogy folytassam a történetet, ahol abbahagytam egy kis pihenő kedvéért. Rakoncátlan tincseim újra kiszabadulnak a többi közül és az arcomba hullanak, míg én guvadt szemekkel olvasom a sorokat, falom a betűket és terelem el a figyelmemet a viszketésről, ami mint egy régi rossz ismerős tért vissza. Már hallom is idegesítő, torzított hangját, amely kacagva kérdezi tőlem: Hiányoztam? Úgysem vakarhatom meg, tudom jól és mégis kezemben ott a késztetés arra, hogy megtegyem. Újra hátratűröm a hajam, de utána rögtön meg is fogom a könyvet, hogy esélyt se adhassak magamnak arra, hogy fájdalmat okozzak a bőrömnek. Hátamat a falnak vetve követem nyomon a történetet, mely percek alatt magába szippant és nem engedi, hogy szabadulhassak. A porcelán baba, az a kulcsa mindennek, már csak meg kell találni és nem elereszteni. Együtt izgulok a szereplővel és képzelem bele magam a történetbe, elkalandozva egy szigetre, ami valószínűleg csak ebben a történetben létezik, bár már minden megkérdőjelezhető. Varázslók és boszorkányok is csak a történetekben léteznek, kitalált személyek természetfeletti hatalommal és én mégis itt ülök . Az órákon tárgyakat röptetek, mások számára idegen szavakat használok, átkokat próbálok kivédeni egyetlen pálcával és nem utolsó sorban főzeteket keverek, amelyek mások számára akár ártalmasak is lehetnek. Amint beléptem tanév kezdetén az iskola kapuján az egész világ és minden történet, amit eddig olvastam egy nagy kérdőjellé változott. Hol a határ? Honnan tudom, hogy mi az igazi és mi a kitalált? Lehet, hogy a könyvben leírt sziget létezik vagy az egész csak egy nagy humbug. Egyetlen oldalra meredek a könyvben, ujjaim görcsösen markolják a lapokat és a borítót. Már nem is érzem a csiklandozást sem pedig a viszkető érzést. Nagyon elszakadtam a valóságtól és akár órákig képes vagyok az általam vagy a könyvek által felépített képzelt birodalomban kalandozni. Lehet, hogy léteznek porcelánbaba testbe zárt démonok, amelyeket meg lehet ölni a vízzel? Gondolataimat nem tudom tovább vinni, a képzeletembe beszüremkedik a valóság egy hangja, amire testem összerezzenve reagál. Szívem dobban egy hatalmasat, amibe még a mellkasom is belefájdul. Zavartan pillantok a hang forrása felé, mint aki éppen az alvásból ébredt fel és még nem tiszta számára senki. Hogy került ide a lány, mikor jött ide? Összekuszált gondolataim szálai lassan rendeződnek, ajkaim pedig lassan elválnak egymástól ezzel elszakítva egymástól az összetapadt bőrréteget. -Szia. - suttogom. Még egyszer, ez a halovány hangocska nem tükrözi azt a bátorságot, ami néha napján bennem lakozik. - Szia. - köszönök neki ismételten, immáron bátrabban, normális hangerővel. Pillantásom a felém közeledő manóra siklik át, aki a tányérokkal, bögrémmel és evőeszközökkel egyensúlyozva tart az asztalom felé. Villámként hasít belém a gondolat, hogy ennek nem lesz jó vége, így a szamárfület ismét visszahajtom a lapon és becsukva rakom az asztal sarkába. Sietősen felállva lépek ki az asztal mögül és veszek el a kis teremtménytől két tányért ezzel megmentve az ebédemet. Ilyen sokáig időztem volna el álom országban, vagy gyorsan főzték meg az ebédet? A tányérokat az asztalra rakva veszem el tőle az utolsó tányért és a gőzölgő teás bögrét, melyből kellemesen árad a mentolos zöld tea illata. Egyesek szerint fogkrém íze van, de én ezen kívül nem iszom nagyon mást. Ameddig meg nem unom, nem keresek mást. Visszaülök az asztal mögé és sorrendbe rendezem magam előtt az ebédemet, hogy kellő lelki nyugalommal láthassak neki minden fogásnak.
|
|
|
|
Bánkúti Lilla INAKTÍV
Csibu | Lillumi offline RPG hsz: 61 Összes hsz: 1250
|
Írta: 2014. július 13. 22:12
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=335986#post335986][b]Bánkúti Lilla - 2014.07.13. 22:12[/b][/url] Arról lemaradt, hogy az előtte érkező mit kért, vagy mit nem, így nem tudhatta, hogy csak egy pohár italért, vagy egy komplett ebédért tévedt be ide. Arra sem számított, hogy itt ilyen meleg lesz, melegebb, mint eddig a folyosón, vagy bárhol amerre járt, de szerencsére lenge ruhácskája nem fűti túlzottan. Ő maga türelmesen ücsörög az asztalnál, apró lábait lóbálva helyezkedik el kényelmesen, nem messze a másik diáktól, aki felé oda-odapillant. Láthatólag ő sem épp a külvilágra figyel, hisz egy könyvet búj, ki sem tekint onnan, ő is csak pár kusza tincset lát a könyv mögül kikukucskálni, az arcát nem, így ki tudja, lehet ismerős arc bújik meg a kötet között. De nem bizonyosodik meg erről, nem zökkenti ki a másikat - amit amúgy lehet nehezményezne -, így csak a címet olvassa el a számára ismeretlen kötetből, és visszapillant előre. Körülötte ugyanúgy sereglenek fel-alá a manók, vélhetőleg már most a vacsorán ügyködnek, vagy arra állnak készen, hogy esetleges harmadik félt kelljen kiszolgálni, ha idetéved. Csak párszor találkozott a konyhán kívül manókkal, akkor is egy hatalmas kupacot cipelt, és mikor felajánlotta, hogy segít, a manó tiltakozva köszönte meg, és elsietett, nem fogadva el az igyekezetét. Nem haragszik arra a manóra, akit most már nem tudna beazonosítani, hisz annyira hasonlóak, hogy nem tud köztük különbséget tenni. Talán, ha kis névtáblát tűznének ki a ruhácskájukra, könnyebb lenne, de fura lenne felhozni az ötletet, amelyet egy mugli étteremben látott még tavaly nyáron, csak ott embereken. Mondjuk, nem szívesen menne vissza oda, mert mindenben hús volt, így alig tudott pár falatot enni, na meg csak sütit. Mindegy is. Eközben a fiú felé indul az egyikük, szállítva a rendelést, amelyet elnézve már nem is érzi magát olyan éhesnek. Sosem tudta elképzelni, hogy a fiúk hogy tudnak ennyi mindent enni, de hát ez lányos dolog, fordítva sincs megértés. Ahogy közeledik felé a szervírozás, úgy bújik elő a könyvből, pillanthatja meg végül az arcát, amely így már biztosan nem ismerős számára, és segít az őt kiszolgálónak, hogy ne ejtse el a tányérokat, amit valószínűleg nem tett volna meg, alaptalan félelem volt csupán. A köszönésre reagál viszont, kicsit megkésve ugyan, de ez sem zavarja őt, mivel közben elé is odakerül a szendvics, shake és még a fagyi is, amelyből elnézve még sokat is kapott. Nem tudja, hogy fog megbirkózni végül vele, de majd megoldja. Felszusszan inkább, és közelebb csusszan az asztalhoz, hogy nekilásson a másoknak madármennyiségű ételnek, de előbb a másik felé fordul, hiszen, ha nem is akarja zavarni, tudja, hogy ott van. - Jó étvágyat. - szól apró, de félénk mosollyal a fiú felé, majd visszafordulva harap a szendvicsébe, és kezd el nyammogni rajta. Belegondolva, ő maga is magával hozhatott volna egy könyvet, hogy falatozás közben elfoglalja magát, de már nem szalad vissza, és hagyja itt a dolgait, felesleges lenne. Bizony is, hiszen, ha nem tőlük függő, de éles hangú csörömpölés jelzi, hogy egy tányérnak annyi lett, hiszen leesve törött darabjaira, és ő már automatikusan áll is fel, hogy segítsen nekik, de hamarabb megoldják, mire léphetne, így, tehetetlenül ácsorog az asztal mellett, mintha bármiféle dologra válna. Így csak feleslegesen tett bármit is, de továbbra is a pakolászó brigád felé tekint, hátha mégsem volt olyan fölös az, hogy segítséget akart nyújtani nekik.
|
|
|
|