Lopva közelíted meg a földszint ezen környékét, hiszen a Tanárok nem szeretik, ha zargatják a manókat munka közben. Mikor eléred az ajtót, megkönnyebbülsz, hogy senkivel sem futottál össze, és hogy a portrék sem szóltak rád. Belököd az ajtót, majd belépve a szemed elé tárul egy hatalmas helyiség. Olyan, mintha valami karácsonyi műhely lenne, már csak a télapó hiányzik, és a játékok. Bizony, az ételek fantasztikus gyárába kerültél, ahol vagy ezer manó sürög-forog, mindegyik valami tálcát visz, vagy tányért pakol, esetleg a tűzhelynél áll, talán mosogat. Körülnézel a bámulatos helyiségben, melyben szembe veled a mágikus hűtőszekrényt találod. Igen ám, csakhogy mielőtt elérnéd vágyaid tárgyát, még át kell verekedned magad egy hatalmas asztalon, csakhogy az apróságok rengetegéről már ne is beszéljünk, akik jöttödre azonnal felfigyelnek, s kezüket-lábukat törve rohannak teljesíteni a kívánságodat.
Kicsit hátrahőkölsz a nagy buzgóságban, ennél talán még egy tanárral, is jobban jártál volna. Az előtted álló asztalhoz vezetnek, leültetnek, és minden szavadat lesik. A helyiség jól világított, s egy lengőajtó van jobb oldaladon, ahonnan finom illatok, s újabb manók tömegei törnek elő. Mire kimondanád, mire fáj a fogad, már eléd hordtak mindenféle finomságot, így csak választanod kell. Balra találsz egy hatalmas szekrényt, melyben mindenféle evőeszköz található, továbbá poharak és tányérok. A kredenc fából készült, s színét az eredeti mahagóninak meghagyták.
A falak fehérre vannak festve, hiszen a lecsapódott pára miatt, mely a főzés következtében belengi a termet, sűrűn kell a pálcáért, vagy a hengerekért nyúlni s újrameszelni. Balra a sarokban található egy ajtó, amely titokzatosságával, és egyedüliségével hívogatóan kacsint rád. Leugrassz a székről, s elindulsz felé. Az ajtógombot elfordítva egy még az előzőnél is nagyobb helyiséget látsz, amelyben ezerféle kis kamrácska tűnik fel. Egy manó áll középen, mint valami felügyelőtiszt, s apró karjaival körös-körül integet, jelezve, hogy melyikbe mit tegyenek. A kis mágikus fém dobozkák szállítják az ételt a Nagyterembe a diákoknak.
Visszakanyarodsz, s észreveszel egy eddig nem látott ajtót. Remekül elrejtették a kíváncsi tekintetek elől, annyi szent. A folyosóról belépve nem láthattad, hiszen a kredencnek ezen oldalán található. Odalopakodsz, most nem igen figyelnek rád, s benyitva egy kamrát találsz, ahol bizony elég sokféle dolog található, csak kívánnod kell! Azonban a manók ezen helyet féltve őrzik, rájuk lett parancsolva, így gyorsan ki is tessékelnek onnan, mielőtt megragadhatnál valamit is.

Ms. Bánkúti

Fel kéne kelni...hangzik el újra és újra az agyam leges legmélyén ez a röpke három szó, melyeket az ügyeletes csapat, mint jelzőrakéta lő fel időnként, ám hasztalanul. Úgy érzem nincs miért fölkelnem. Miért is tenném? Hűsítő szellő kócolja fakó vörös fürtjeimet, melyek igazság szerint idegesítenek roppantul és nem egyszer gondoltam azt, hogy ollót ragadok és megszabadulok tőlük, de csak egy rutinos mozdulattal söpröm ki őket az arcomból, hogy aztán a szélnek köszönhetően újra visszataláljanak a korábbi helyükre. Miért keljek fel, amikor úgy érzem, hogy ebben a pillanatban mindenem megvan; mellettem egy kiolvasatlan könyv hever és oldalról oldalra egy új, ismeretlen világot tár fel előttem és űzi el bánatomat, fejem fölött a felhőkkel teli kék égbolt, amik jótékonyan takarják előlem a napot, hogy világos bőröm ne éghessen meg, hátam alatt a nedves fű, fejem alatt két karom, melyek támasztékul szolgálnak, arcomon örömittas mosoly, ami már lassan a fülemig húzódik és persze a legfontosabb dolog, amit valaha is kaphattam az élettől, a magány. Szeretek egyedül lenni, nem tagadom le senki előtt hogyha kérdezik. Sosem voltam a társaság lelke, a beszélgetések központja vagy olyas valaki, akit mindenki ismer és akárhová is lép ismerősökbe botlik, akikkel kellemesen el tud cseverészni. Szeretek elvonulni a kastély zsivajától és a figyelő szemektől, melyek minden lépésemet figyelik és úgy érzem megőrülök tőlük. Talán sosem fogom megszokni ezt a sok embert, a sok hangot és az információk áradatát és néha egy egy érintéstől még most is összerezzenek. Nem vagyok őrült, bár sokan annak titulálhatnak, amikor tétovázva állok valaki előtt, aki beszélgetést kezdeményez velem és mégsem jön ki hang a torkomon, pedig szívesen válaszolnék neki, sőt mi több, örömmel. A szüleim buborékban neveltek fel, sosem lehettek barátaim, ember fiával nem beszélhettem és a világ dolgait csak a könyveimen keresztül ismerhettem meg,majd egy csapásra idegen környezetben, velem egykorú emberekkel találom magam, ahol mindenki szocializálódott már korábban és kötetlenül képes másokkal beszélgetni, én pedig állok, mint egy néma szobor. Ellentmondok magamnak. Szeretek egyedül lenni és mégis néha hiányzik a többiek társasága. Arcomról eltűnik a mosoly és egy grimasz veszi át a helyét, homlokomon a bőr redőkbe gyűlik, ahogy szemöldökeimet összehúzom és csóválom meg a fejem, mintha valamiben nem értenék magammal egyet. Testem sem ért velem egyet egyetlen dologban és feltárulkozik előttem az indok, amiért agyam csapata már másodpercenként lövi fel rakétáit: éhes vagyok. Gyomrom eget rengető kordulással tudatja velem, hogyha már a reggelit elszalasztottam a lustálkodás miatt, akkor az ebédet célszerű lenne magamhoz venni s ez ellen nincs is kifogásom leszámítva azt, hogy itt kell hagynom ezt a csodálatos helyet, de amit muszáj, azt muszáj. Mielőtt bármilyen parancsot kiadhatnék magam számára testem már magától cselekedve húzza fel magát ülő pozícióba, hogy jobbommal eltakarhassam csukott szemeimet a nap sugarai elől. Karomon érzem az arcomból áradó hőt, ami sosem jelenthet jót, pláne egy világos bőr esetében. Számat fintorba torzítom, ahogy két kezemmel megtapogatom az arcomat, ami szinte már meggyulladt a napon. Nincs mese, leégtem. Elkeseredetten sóhajtva tápászkodom föl, miközben kinyitom szemeimet és rögtön hunyorogni kezdek még a gyengébb fénytől is, akár az újszülöttek. Agyamban a jelző csapat pihenni tért, már nem hallom a fel-feltörekvő gondolatot, mely arra utasít, hogy álljak lábra és kezdjek valamit az életemmel, helyébe kíváncsiság lépett, pedig már láttam egyszer az arcomat leégve. Az volt az utolsó alkalom, hogy a szüleim hagyták, hogy a napon játsszak a kutyával, onnantól kezdve az árnyékok között bujkálva lehettem csak kint a kertben, az utcán vagy bárhol, ahova megengedték, hogy elmenjek. Fájt piszokul és viszketett, mint a bárányhimlő, de idővel csillapodott majd teljesen elmúlt. Vajon ugyanolyan paradicsom piros lett az egész arcom, mint akkor, vagy most máshogy égett le? Leéghet egyáltalán másképp egy ember arca? Kócos hajamba beletúrva vakarászom meg fejemet miközben lehajolok a könyvért és indulok be a napfényétől megóvó zajos kastélyba. A visszafelé vezető út már sokkal rövidebbnek tűnik, mint az idefele vezető, pedig ugyanazt azt útvonalat használom. Talpam alatt susognak a fűszálak, lépteimet pedig egyre megszaporázom, amikor gyomrom újabb hangos kordulással ad hangot a táplálék utáni vágyainak. Balomat a hasamra rakom és kissé megnyomom, mintha ezzel egyáltalán el tudnám hallgattatni, vagy egy kikapcsoló gombot nyomnék meg benne, ám ebből a gombból kifogyott az elem és az ellenkező hatást érem el vele. Kellemesen bizsergető érzés tölti el először a belsőségemet, ami utána roppant, szűnni nem akaró fájásba csap át. Azt mondják, hogy a hibáiból tanul az ember, de nekem ez valamiért mégsem sikerül és újra megnyomom minden egyes alkalommal.
Újra a zsivaj, a hangok végtelen áradata repeszti szét a koponyámat. Élettelen lenne a kastély a hangok nélkül és kísértetiessé válna ám néha túl sok és olyan érzés fog el, hogyha nem fogom be a füleimet, akkor a dobhártyáim megsemmisülnek. Könyvembe erősen kapaszkodom, mintha csak egy mentsvár lenne számomra és hagyom, hogy lábaim maguktól ismét megindulva vezessenek a konyha irányába. Nem állítom magamról, hogy egy igazi falógép lennék, nem is látszik meg a vézna testemen, viszont ha egyszer nekiállok, akkor képes vagyok addig enni, ameddig az asztalra nem dőlök a sok ételtől és azt kívánom, hogy bárcsak kevesebbet ettem volna. Hallottam már olyat, hogy sokan megfogadják egy jól sikerült buli után a rosszullétük közepette, hogy soha többé nem isznak alkoholt, ám én nem fogadhatom meg azt, hogy soha többé nem eszem. Itt csak azt kéne, hogy legközelebb kevesebbet, de ahogy asztalhoz ülök a fogadalom elpárolog az emlékezetemből és belekóstolok mindenbe a végén pedig a sok kicsi kóstolás egy nagy falássá tevődik össze, amit rosszullét követ és kezdődik az egész körforgás elölről. Minden körforgás megszakítható, ha tudjuk a módját, nekem pedig a kulcsa a kezemben van és nem használom. Ostoba tökfej. Magabiztosan haladok célom felé, miközben sűrű elnézések közepette verekedem magam át egy-egy kisebb tömegen és csípek el beszélgetés foszlányokat. Érzem a portrék égető tekintetét magamon és húzom összébb magam miattuk, próbálok láthatatlan lenni számukra és mások számára is, de ez sajnos nem olyan egyszerű, még kisebb sem lettem tőle. Nem olyan egyszerű eltüntetni 172 centimétert, ami koromhoz képest magas. Talán ekkora maradok örökre, csak túl nagyot nőttem hirtelen. A beszélgetések zajai kezdenek elhalkulni, egyre távolibbnak tűnnek, amikor végre megérkezem utam végére. Arcomon a bőr húzódik és feszül viszont még ez sem tud meggátolni abban, hogy el ne mosolyodjak, hacsak haloványan is, amit halk szisszenés követ. Lassuló léptekkel érek az ajtóhoz és tolom be egy határozott mozdulattal, hogy beléphessek ezer és ezer illat közé, melyek hatására összefut a nyál a számban. Hazaérkeztem volna? Talán, de azért ne essünk túlzásokba. Becsukom magam mögött az ajtót és szinte futva foglalok el egy sarokban ácsorgó rozoga asztalt és nyomom meg újra éhező hasamat, ami már türelmetlenül várja, hogy rosszul lehessen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=335893#post335893][b]Farkas Dávid - 2014.07.13. 19:02[/b][/url]

Ms. Bánkúti

Fel kéne kelni...hangzik el újra és újra az agyam leges legmélyén ez a röpke három szó, melyeket az ügyeletes csapat, mint jelzőrakéta lő fel időnként, ám hasztalanul. Úgy érzem nincs miért fölkelnem. Miért is tenném? Hűsítő szellő kócolja fakó vörös fürtjeimet, melyek igazság szerint idegesítenek roppantul és nem egyszer gondoltam azt, hogy ollót ragadok és megszabadulok tőlük, de csak egy rutinos mozdulattal söpröm ki őket az arcomból, hogy aztán a szélnek köszönhetően újra visszataláljanak a korábbi helyükre. Miért keljek fel, amikor úgy érzem, hogy ebben a pillanatban mindenem megvan; mellettem egy kiolvasatlan könyv hever és oldalról oldalra egy új, ismeretlen világot tár fel előttem és űzi el bánatomat, fejem fölött a felhőkkel teli kék égbolt, amik jótékonyan takarják előlem a napot, hogy világos bőröm ne éghessen meg, hátam alatt a nedves fű, fejem alatt két karom, melyek támasztékul szolgálnak, arcomon örömittas mosoly, ami már lassan a fülemig húzódik és persze a legfontosabb dolog, amit valaha is kaphattam az élettől, a magány. Szeretek egyedül lenni, nem tagadom le senki előtt hogyha kérdezik. Sosem voltam a társaság lelke, a beszélgetések központja vagy olyas valaki, akit mindenki ismer és akárhová is lép ismerősökbe botlik, akikkel kellemesen el tud cseverészni. Szeretek elvonulni a kastély zsivajától és a figyelő szemektől, melyek minden lépésemet figyelik és úgy érzem megőrülök tőlük. Talán sosem fogom megszokni ezt a sok embert, a sok hangot és az információk áradatát és néha egy egy érintéstől még most is összerezzenek. Nem vagyok őrült, bár sokan annak titulálhatnak, amikor tétovázva állok valaki előtt, aki beszélgetést kezdeményez velem és mégsem jön ki hang a torkomon, pedig szívesen válaszolnék neki, sőt mi több, örömmel. A szüleim buborékban neveltek fel, sosem lehettek barátaim, ember fiával nem beszélhettem és a világ dolgait csak a könyveimen keresztül ismerhettem meg,majd egy csapásra idegen környezetben, velem egykorú emberekkel találom magam, ahol mindenki szocializálódott már korábban és kötetlenül képes másokkal beszélgetni, én pedig állok, mint egy néma szobor. Ellentmondok magamnak. Szeretek egyedül lenni és mégis néha hiányzik a többiek társasága. Arcomról eltűnik a mosoly és egy grimasz veszi át a helyét, homlokomon a bőr redőkbe gyűlik, ahogy szemöldökeimet összehúzom és csóválom meg a fejem, mintha valamiben nem értenék magammal egyet. Testem sem ért velem egyet egyetlen dologban és feltárulkozik előttem az indok, amiért agyam csapata már másodpercenként lövi fel rakétáit: éhes vagyok. Gyomrom eget rengető kordulással tudatja velem, hogyha már a reggelit elszalasztottam a lustálkodás miatt, akkor az ebédet célszerű lenne magamhoz venni s ez ellen nincs is kifogásom leszámítva azt, hogy itt kell hagynom ezt a csodálatos helyet, de amit muszáj, azt muszáj. Mielőtt bármilyen parancsot kiadhatnék magam számára testem már magától cselekedve húzza fel magát ülő pozícióba, hogy jobbommal eltakarhassam csukott szemeimet a nap sugarai elől. Karomon érzem az arcomból áradó hőt, ami sosem jelenthet jót, pláne egy világos bőr esetében. Számat fintorba torzítom, ahogy két kezemmel megtapogatom az arcomat, ami szinte már meggyulladt a napon. Nincs mese, leégtem. Elkeseredetten sóhajtva tápászkodom föl, miközben kinyitom szemeimet és rögtön hunyorogni kezdek még a gyengébb fénytől is, akár az újszülöttek. Agyamban a jelző csapat pihenni tért, már nem hallom a fel-feltörekvő gondolatot, mely arra utasít, hogy álljak lábra és kezdjek valamit az életemmel, helyébe kíváncsiság lépett, pedig már láttam egyszer az arcomat leégve. Az volt az utolsó alkalom, hogy a szüleim hagyták, hogy a napon játsszak a kutyával, onnantól kezdve az árnyékok között bujkálva lehettem csak kint a kertben, az utcán vagy bárhol, ahova megengedték, hogy elmenjek. Fájt piszokul és viszketett, mint a bárányhimlő, de idővel csillapodott majd teljesen elmúlt. Vajon ugyanolyan paradicsom piros lett az egész arcom, mint akkor, vagy most máshogy égett le? Leéghet egyáltalán másképp egy ember arca? Kócos hajamba beletúrva vakarászom meg fejemet miközben lehajolok a könyvért és indulok be a napfényétől megóvó zajos kastélyba. A visszafelé vezető út már sokkal rövidebbnek tűnik, mint az idefele vezető, pedig ugyanazt azt útvonalat használom. Talpam alatt susognak a fűszálak, lépteimet pedig egyre megszaporázom, amikor gyomrom újabb hangos kordulással ad hangot a táplálék utáni vágyainak. Balomat a hasamra rakom és kissé megnyomom, mintha ezzel egyáltalán el tudnám hallgattatni, vagy egy kikapcsoló gombot nyomnék meg benne, ám ebből a gombból kifogyott az elem és az ellenkező hatást érem el vele. Kellemesen bizsergető érzés tölti el először a belsőségemet, ami utána roppant, szűnni nem akaró fájásba csap át. Azt mondják, hogy a hibáiból tanul az ember, de nekem ez valamiért mégsem sikerül és újra megnyomom minden egyes alkalommal.
Újra a zsivaj, a hangok végtelen áradata repeszti szét a koponyámat. Élettelen lenne a kastély a hangok nélkül és kísértetiessé válna ám néha túl sok és olyan érzés fog el, hogyha nem fogom be a füleimet, akkor a dobhártyáim megsemmisülnek. Könyvembe erősen kapaszkodom, mintha csak egy mentsvár lenne számomra és hagyom, hogy lábaim maguktól ismét megindulva vezessenek a konyha irányába. Nem állítom magamról, hogy egy igazi falógép lennék, nem is látszik meg a vézna testemen, viszont ha egyszer nekiállok, akkor képes vagyok addig enni, ameddig az asztalra nem dőlök a sok ételtől és azt kívánom, hogy bárcsak kevesebbet ettem volna. Hallottam már olyat, hogy sokan megfogadják egy jól sikerült buli után a rosszullétük közepette, hogy soha többé nem isznak alkoholt, ám én nem fogadhatom meg azt, hogy soha többé nem eszem. Itt csak azt kéne, hogy legközelebb kevesebbet, de ahogy asztalhoz ülök a fogadalom elpárolog az emlékezetemből és belekóstolok mindenbe a végén pedig a sok kicsi kóstolás egy nagy falássá tevődik össze, amit rosszullét követ és kezdődik az egész körforgás elölről. Minden körforgás megszakítható, ha tudjuk a módját, nekem pedig a kulcsa a kezemben van és nem használom. Ostoba tökfej. Magabiztosan haladok célom felé, miközben sűrű elnézések közepette verekedem magam át egy-egy kisebb tömegen és csípek el beszélgetés foszlányokat. Érzem a portrék égető tekintetét magamon és húzom összébb magam miattuk, próbálok láthatatlan lenni számukra és mások számára is, de ez sajnos nem olyan egyszerű, még kisebb sem lettem tőle. Nem olyan egyszerű eltüntetni 172 centimétert, ami koromhoz képest magas. Talán ekkora maradok örökre, csak túl nagyot nőttem hirtelen. A beszélgetések zajai kezdenek elhalkulni, egyre távolibbnak tűnnek, amikor végre megérkezem utam végére. Arcomon a bőr húzódik és feszül viszont még ez sem tud meggátolni abban, hogy el ne mosolyodjak, hacsak haloványan is, amit halk szisszenés követ. Lassuló léptekkel érek az ajtóhoz és tolom be egy határozott mozdulattal, hogy beléphessek ezer és ezer illat közé, melyek hatására összefut a nyál a számban. Hazaérkeztem volna? Talán, de azért ne essünk túlzásokba. Becsukom magam mögött az ajtót és szinte futva foglalok el egy sarokban ácsorgó rozoga asztalt és nyomom meg újra éhező hasamat, ami már türelmetlenül várja, hogy rosszul lehessen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=335928#post335928][b]Bánkúti Lilla - 2014.07.13. 20:09[/b][/url]