Westbrook.

Szétmegy a fejem, s elfogyott mindennemű segítségem ahhoz, hogy elmulasszam, tehát vagy szenvedek tovább a mestertanonci toronyban lévő szobámban az ágyban morogva, vagy a szenvedés mellé felpattanok és bejárom a kastély zugait. Az utóbbi mellett döntöttem, de csak a nyugati szárnyon található konyháig jutottam. Ha jól sejtem, ezer meg ezer éve nem ettem a kastélyban már, valahogy mindig a faluban kaptam be ezt meg azt, ha éppen rám jött az éhség. Talán ezért ismernek már fel a Pubban is?  Mondjuk oda nem csak a finom ételért járok, bár ez meglehetősen lényegtelen most. Hallottam olyan mendemondákat, hogy a konyhában bizony egy perc nyugta se lehet az embernek, mert állandóan körülrajongják a manók a betért vendéget, amihez igazából így kifejezetten tisztán, semmi kedvem sincs, de amíg ez eljut a tudatomig, már ki is nyílt az ajtó és már bent is vagyok a... az üres helyiségben. Sehol egy éjjeli bagoly, itt most az emberekre utalok, s sehol egy árva manó se. Fellélegzem. A nagy asztal mellett elsétálok a pulthoz, ahol a kávé van, s elkezdem magamnak összedobni a jó erős koffeint. Legalább valami legyen bennem, mert félő, hogy a fejfájás a már három napja tartó józanságom tünete, s ez nagyon nem jön be. Viszont három napja nem hallom Dr. Nádori Pált se a fejembe, ami kifejezetten nem én vagyok, szóval...
- KOFFEINT - fejezem be ordítva a magamban mondott mondatot, mire gyorsan körbenézek a tejes izével a kezemben. Pár másodperc némaság, mozdulatlanul bámulok az ajtóra. Aztán hirtelen, váratlanul megrázom göndör fürtjeimet, bár ez meglehetősen nem hangzott túl férfiasan és a következő rész sem fog, de a göndör hajam megrázódik a fejemmel együtt, s már folytatom is utána a kávé készítést. Lehet táncolni is kéne. Egy jó kis klasszikus kortárs illene az egész helyzethez, a tangót kizárt dolog, hogy ilyen... ilyen normális, emberi állapotban előadjam. A tangóhoz hallucinálás kell, magadról nem tudás, repülés! De egy kortárs, hm, az már csábító.
- yebat' - morgom magam elé, káromkodni mégis csak jobb külföldiül, természetesen leírva 'ебать', magyarul pedig b*ssz*m*g, amikor a tej magamra és a padlóra öntése hozz vissza a jelenbe. Pompás dolog éjfélkor úgy kinézni, mint egy huszonhárom éves csecsemő, aki éppen kibüfizte az anyatejet. De, mint az elvárható, ennyivel le is tudom, most csak kávé kell, szóval folytatom az ügyködésemet a dologgal kapcsolatban és igyekszem nem elbambulni, ami úgy körülbelül addig sikerül, amíg a kávé már a kezembe nem kerül jó forrón... hogy addig mi történt? Ne engem kérdezzetek, köztudottan közveszélyes vagyok a konyhában.

Westbrook.

Szétmegy a fejem, s elfogyott mindennemű segítségem ahhoz, hogy elmulasszam, tehát vagy szenvedek tovább a mestertanonci toronyban lévő szobámban az ágyban morogva, vagy a szenvedés mellé felpattanok és bejárom a kastély zugait. Az utóbbi mellett döntöttem, de csak a nyugati szárnyon található konyháig jutottam. Ha jól sejtem, ezer meg ezer éve nem ettem a kastélyban már, valahogy mindig a faluban kaptam be ezt meg azt, ha éppen rám jött az éhség. Talán ezért ismernek már fel a Pubban is?  Mondjuk oda nem csak a finom ételért járok, bár ez meglehetősen lényegtelen most. Hallottam olyan mendemondákat, hogy a konyhában bizony egy perc nyugta se lehet az embernek, mert állandóan körülrajongják a manók a betért vendéget, amihez igazából így kifejezetten tisztán, semmi kedvem sincs, de amíg ez eljut a tudatomig, már ki is nyílt az ajtó és már bent is vagyok a... az üres helyiségben. Sehol egy éjjeli bagoly, itt most az emberekre utalok, s sehol egy árva manó se. Fellélegzem. A nagy asztal mellett elsétálok a pulthoz, ahol a kávé van, s elkezdem magamnak összedobni a jó erős koffeint. Legalább valami legyen bennem, mert félő, hogy a fejfájás a már három napja tartó józanságom tünete, s ez nagyon nem jön be. Viszont három napja nem hallom Dr. Nádori Pált se a fejembe, ami kifejezetten nem én vagyok, szóval...
- KOFFEINT - fejezem be ordítva a magamban mondott mondatot, mire gyorsan körbenézek a tejes izével a kezemben. Pár másodperc némaság, mozdulatlanul bámulok az ajtóra. Aztán hirtelen, váratlanul megrázom göndör fürtjeimet, bár ez meglehetősen nem hangzott túl férfiasan és a következő rész sem fog, de a göndör hajam megrázódik a fejemmel együtt, s már folytatom is utána a kávé készítést. Lehet táncolni is kéne. Egy jó kis klasszikus kortárs illene az egész helyzethez, a tangót kizárt dolog, hogy ilyen... ilyen normális, emberi állapotban előadjam. A tangóhoz hallucinálás kell, magadról nem tudás, repülés! De egy kortárs, hm, az már csábító.
- yebat' - morgom magam elé, káromkodni mégis csak jobb külföldiül, természetesen leírva 'ебать', magyarul pedig b*ssz*m*g, amikor a tej magamra és a padlóra öntése hozz vissza a jelenbe. Pompás dolog éjfélkor úgy kinézni, mint egy huszonhárom éves csecsemő, aki éppen kibüfizte az anyatejet. De, mint az elvárható, ennyivel le is tudom, most csak kávé kell, szóval folytatom az ügyködésemet a dologgal kapcsolatban és igyekszem nem elbambulni, ami úgy körülbelül addig sikerül, amíg a kávé már a kezembe nem kerül jó forrón... hogy addig mi történt? Ne engem kérdezzetek, köztudottan közveszélyes vagyok a konyhában.

< Karsa >

Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Pedig korán lefeküdtem, direkt, hogy holnap majd emberi időben kelek, de úgy tűnik a szervezetem szánt szándékkal nem hajt fejet az akaratom előtt, bár ezen mostanában egyáltalán nem kellene meglepődnöm. Ahogy az sem meglepő, hogy a következő fal felé fordulásnál a hasam fájdalmas kordul fel. Állandóan éhes vagyok, szinte mindig ennék, így szokott a közelben lenni valamiféle élelem, amivel legalább reggelig kihúzom. Morogván esek neki tenyérrel az éjjeli szekrénynek, csapkodom, mert haragszom a világra, haragszom az éhségre és haragszom arra is, aki eltüntette a gumicukromat - még akkor is, ha ez a valaki én voltam -. Ez persze azt jelentette, hogy fel kell kelnem éjnek idején enni, amiből pedig az következik, hogy utána nem fogok tudni aludni. Megfontolandó. Ha nem eszek, akkor sem fogok tudni aludni a korgástól, ráadásul éheztetni magamat szigorúan tilos, ezt már elmondatták velem milliószor. Nincs más feladatom hátra, mint lerúgni magamról a takarót, belebújni a papucsba és pizsamában elindulni a konyhába valami élelem után. Nem vagyok szívbajos, amúgy is trikóban és melegítő shortban alszom, de ha a nyuszikás pizsim lenne rajtam se érdekelne, nekem most kaja kell. Csak tudnám, miért végződik miden este így? Bármennyit eszek vacsorára, éjszakára már olyan vagyok, mint akit napokig éheztettek. Ráérős léptekkel szelem át a folyosókat, csak úgy megszokásból jobbra-balra tekingetek, majd mikor megérkezek, stílusosan, két kézzel lököm be a konyha ajtaját és élvezettel hallgatom, ahogy hangos csattanással nekilökődik a falnak. Már indulnék egyenesen kaját csinálni magamnak, mivel tisztában vagyok azzal, hogy ilyenkor itt egy lélek annyi sincs, amikor elkapok egy fura, ám roppant hangos követelést. A tenyereimet a füleimre szorítva nézek rá a gyerekre, kitalálva melyik gyogyóból szabadult, majd lassan leengedem a kezeimet és grimaszolva nézek rá.
- Kapsz kávét, ha nem ordibálsz.
Felvonom a szemöldököm, épp csak egy pillanatra, gondolván ne vigyük túlzásba, majd otthonosan elindulok a már lefőzött kávé felé, a kotyogósban van, nem nagy tudomány megtalálni, vagy legalábbis nekem nem az, másnak ezek szerint igen. Fogok egy bögrét, kitöltöm bele a kávét, lerakom az asztalra, teszek mellé neki tejszínt és cukrot, majd hátat fordítok, hogy végre a szendvicsemnek szentelhessem minden figyelmemet.

Westbrook.

A konyha az valamilyen labirintus; nem olyan, hogy eltévedsz benne és csak nagy nehézségek árán találsz ki, hanem agyi-labirintus. Ott állsz benne, csinálsz valamit, de hirtelen agyilag, a tudatod beleképzel egy másik helyszínre, helyzetbe téged, s onnantól kezdve el vagy veszve, egyszerűen fogalmad sem lesz, hogy mi zajlik a valóságban, a konyhában. Csinálod amit csinálsz, de agyilag nem azt látod, amit csinálsz. A konyha egy hallucinációs központ, csupán erre túl veszélyes rájönni, s ha rájönnének, bezáratnák. Akik pedig ezt hangosan ki is mondják, azok meg szép sárga csekkel, mennek is a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Bár az én apám már nem fizetne; nem mintha megengedhetnénk magunknak ezt a luxust, nem is értem akkor ez hogy sikerült, jó a nagyapám talán, de hát na, tuti bankrablás van itt a háttérben, és ha tényleg, akkor az apám hirtelen a kispontból elkezdene közepes ponttá nőni a szemembe. Jó-jó, ennek kevés esélye van, még a kevesebbnél is kevesebb, körülbelül annyi, hogy a következő öt percben besétál ezen az ajtón Marilyn Monroe és Jim Morrison kézen fogva.
- Ordibálás nélkül nincs tökéletes kávé. Különben is, az ordibálás egészséges, a koffein pedig szükséglet - jön ki a mély bariton a számon, amire én csodálkozom a legjobban, s ennek hatására felnézek az ajtó irányába és jé, egy ember, jé egy azt hiszem mestertanonc, mintha. Bár jelenleg azt sem tudom már ki diák és ki nem, annyira össze van kuszálódva itt minden; és még a házam sincsen már meg! Na jó, ezt a hozzátoldást csak szemétség lett volna kihagyni, mire most Dr. Nádori Pál azt mondaná, hogy függő kényszerbeteg, Karsa. S mint a kényszerbetegek általában, ön sem fog tudni ebből kigyógyulni, hacsak nem ás le jó mélyen önmagában. Ne legyen bőr, csak csont! S csodálkoznak az emberek, a szüleim, oké ők annyira nem is, szóval csodálkoztak valakik, hogy elszöktem erről a helyről? Az orvosok nyírnak ki téged, nem te saját magadat.
- Á, ez fehér cukor... hol lehet a barna?! - hogy mondod? Ez sem túl férfias? A francba. A bögre a pulton, én meg őrült módjára elkezdek mindent pakolgatni a barna cukor után, és nem azért iszom csak barnával, mert rasszista vagyok és csak a földön bírom a fehéreket, amúgy meg mindig színeset fogyasztok, hogy hamar elfogyjon. Ez nincs így, egyszerűen csak egészséges életmódot folytatok. Igen, egészségeset. Igen, én. S jó, akkor most valami férfiasat; eléggé macsó vagyok így a cukor után kutatva, mint valami Sherlock Pitt, akinek a beceneve csak Bruce.
- Megvan! Ez az! Mindenfajta káromkodás Jahvéja, köszönöm néked! - három napja tök átlagos vagyok, tiszta, mint a hó, amikor télen leesik az égből a földre, és ilyenkor mindent kimondok lelkesen, már-már boldogan, és kedvesen? Nem, szerencsére a mély bariton még ilyenkor sem képes kedvesnek tűnni, inkább szarkasztikusan vagy cinikusan vagy...vagy ja, hasonlóan. Visszafordulok, a kávét beleöntöm először a bögrébe, aztán a barnaság, majd már a kezembe is van. Kortyolás, kortyolás, finomnak mondható, bár igazából sose ittam cukorral a kávét.
- Az a szendvics milyen? - ezt kapd ki, beszélgetni akarok. Ez már egy súlyos betegség közepe.

< Karsa >

Nagy átéléssel kezdek bele a szendvicsek elkészítéséhez. Hirtelen azt sem tudom, milyen ízű legyen. Talán mindenből tennem kellene belőle kicsit, így megoldódna az ízvilág problémája is, na meg ezt biztosan nem vinné el senki és tényleg mind csak az enyém lehetne, nem úgy, mint az éjjelin lévő gumicukorral. Nagy szívfájdalmam ha nem tudom befejezni a megkezdett édességemet és bár biztos én ettem meg, teljes vállszélesésléggel állítom az ellenkezőjét.
- Örülök, viszont a fülem épsége meg nekem fontos.
Igazán érdekes megközelítés, egy pillanatra még szeretném is komolyan venni, mert hát ez milyen jó kifogás és tök jól hangzik, de éjszaka van én pedig szenvedek az álmatlanságtól és a legutolsó amit hallani szeretnél az, hogy valaki kávéért ordibál.
- Próbáld meg a felső fiókban.
Mutogatok, bár fogalmam sincs, van-e barna cukor, soha nem próbáltam. Én a cukrot mindig a gyerek által vágyott formában eszem, ízesítésre már kevésbé használom, bár fogalmam sincs, miért van ez így. A lényeg, hogy a srácnak már van cukra és kávéja, az én szendvicseim viszont még mindig nem állnak sehogy, a gyomrom korgása viszont ettől még nagyon is jelenlévő probléma. Gyakorlott mozdulattal vágom kettő a zsömléket, ügyelve arra, hogy ne vágjam el a kezemet, majd a vaj után nyúlok, és nem ártana bele valami lekvár, vagy felvágott, esetleg mindkettő? Máris eljátszom az áfonyás sonkás szendvics gondolatával és mivel nem tűnik annyira gusztustalan se első, se második hallása, eltökélt szándékom meg is valósítani a vágyaimat. A probléma csak azzal van, hogy nem találom a lekvárt. Pedig mintha azt láttam volna, hogy a manók ideszokták pakolni.
- Áfonya-lekváros, sonkás, kérsz?
Ki is megy a fejemből, hogy talán néhány embernek ez kevésbé lehet a tetszésére mint nekem és a legnagyobb nyugalommal félvállról válaszolok az ismeretlennek.