Mezősi Nyeste Veronika

Miután vége lett az utolsó órámnak, pár Eridonossal baktattam vissza a klubhelyiségünkbe. Kacarászva meséltük egymásnak, a mai nap történéseit, hogy ki hogyan élte meg azt. Nevetve meséltem én is, az első élményeimet a repüléstanról, hogy a seprűmmel testi-kontaktust teremtettem, miután sikerült nagy nehezen a kezembe szólítanom, a "Fel" vezényszóval.
Ahogy haladtunk át a szárnyunkba a tanterem felől, látom, ahogyan egy talán harmadikos esetleg negyedikes diák magához szorítva cipel egy fa ládát, ami teli lehet törékeny üvegtárgyakkal ugyanis hallani lehet a koccanásokat. Sietős léptein látván, nem totojázik, igyekszik a rábízott feladat elvégzésére. Ingatag mozgását figyelve, egyet gondoltam, és a társaságomat otthagyva utána eredem, majd rá kiáltok.
-Had segítsek!-nyögtem ki mosolyogva, persze nem azt gondoltam, hogy az egészet én cibálom el helyette, de ez sajnos így történt... Amikor az egész az ládát a kezembe nyomta, elmagyarázta hova is kell mennem, megszeppenve figyeltem hisz én még arra nem jártam és nem is vagyok biztos abban, hogy eltalálok oda. No de mire válaszolhattam volna, vagy feltehettem volna neki a gyökér kérdéseimet, addigra szőrén-szálán eltűnt. Magamra hagyott, így próbáltam felidézni mindazt amit mondott. Már csak a porfelhőjét láttam, így az orrom alatt morogva útnak indultam. Lassan araszoló léptekkel haladtam, nehogy összetörjem a láda tartalmát. Séta közben egyre jobban felbátorodtam, persze kezdtem fáradni is. Amint a Déli-szárny első emeletére értem meg is kerestem a Szertár nevezetű ajtót ahonnan furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha dadogás lenne, véve a bátorságot benyitottam halkan, csak az ajtó nyikorgását lehet hallani. Belépve a szertárba leteszem az asztalra a ládát és megtörölve a homlokom, látok egy vörös hajú lányt, aki épp egy törött ceruza darabjai felett gubbaszt. Épp köszönni akartam neki amikor váratlanul megtörtént a nagy BUMM.
A robbanás következtében nekicsapódtam a falnak, majd a földre estem. Mire felfogtam azzal az idióta agyammal, hogy mi is történt valami nyomást éreztem magamon, mintha alig kapnék levegőt. Egyből kombinálva azt gondoltam, hogy tuti haldoklom és a mennyország kapuja épp most fog előttem megnyílni. Ám a nyomás hamar felszívódik, hisz újra kapok levegőt így felültem, ismét dadogásra leszek figyelmes. Egy fekete-kormos lány próbált folyamatosan bocsánatot kérni tőlem. Végig nézve a lányon csak zoom-olok az arcára, de a fényviszonyoknak és a fekete koromnak hála nem tudok rájönni, hogy ki az. Sőt, életemben nem láttam eddig az iskolában.
-Öhhm... Nyugi, jól vagyok! -szólalok meg, kicsit még kókán, de próbálok ismét helyre rázódni, ezután felálltam a földről és nagyjából leporoltam magam, szemeibe nézve aggódó egyben kíváncsi kérdéseimmel kezdem bombázni- Te ugye jól vagy? Egyébként, mi a francot robbantgatsz itt egyedül? Ha ezt a rumlit egy prefektus meglátja, kinyír bennünket!-mutatok rá a körülöttünk lévő kuplerájra, míg a lányt vártam, hogy válaszoljon, addig gondoltam arra a faládára pillantok ellenőrzés kép, amit az imént hoztam be. Ezt követően egy nagyot sóhajtok, amikor meglátom a lombikok és kéncsövek érintetlenségét.- Haaah.... Nem törtek el!-majd ismételve a lányra pillantok.

Nyeste, Steph & a nagy BUMM.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy szertárban fogok felrobbanni. Azt hittem mindig is, hogy majd vénszatyi' ként fogok meghalni huszonöt-harminc unokával körül véve egy patentos Bagolyfalvi vityillóban, vagy legalább egy hősi harcban patkolok el. De egy ilyen váratlan és korai elhalálozásról álmodni sem mertem. Itt volt vége ennek a nyomorultul rövid életemnek, persze csak addig hittem benne, amíg a robbanás után ki nem nyitottam a pislogóimat. Éltem. De valami nem stimmelt. Nehezen kaptam levegőt, valami nyomást éreztem a mellkasomon, de ez hamar elillant. Ismét normálisan kaptam levegőt. A teremben úsztunk a füsttől, a szám elé tartottam a bal mancsom, mert éreztem, hogy köhögni fogok. Felültem, és a füstöt próbáltam a jobb kezemmel elhajtani magunk körül.
- Mi a... - amint kitisztult a kép, egy vörös lányt láttam magam előtt, akinek fekete korom díszítette az arcát. Fogalmam sem volt, ki a frász lehetett, életemben nem láttam még egy órán sem. Mondjuk soha nem voltam arról híres, hogy mindenre emlékeztem, csak arra, ami valamilyen úton-módon megfogott.
Nem sokáig bámultuk sokáig egymást, ugyanis azonnal azt kezdtem hajtogatni, hogy „jól vagyok”, utána persze érdeklődtem, hogy a kis robbantgató is jól van-e. Persze amíg vártam a válaszára, ami kicsit nehezen érkezett, így körül néztem. Az a kupleráj, ami a szertárban eszméletlen volt. Minden felborult, pár üveg fiola és lombik, pedig összetört. Remélem nem tartottak itt egy dzsinnt is, mert, ha az kiszabadult, akkor nagy bajban leszünk.
A kis kormos azonnal pakolászni kezdett, nem válaszolt. Szemeimmel követtem, ahogy jobbra-balra cikázott, hogy igyekezett mindent helyre rakni, ekkor jutott az eszembe a dobozom, amit az egyik asztalon hagytam, rápillantottam, de minden rendben volt vele. -hál' istennek- Ő is bele pillantott és egy bánatos kutyapofival bocsánatot kért én pedig elmosolyodtam. - Semmi baj, a lényeg, hogy nem tört el benne semmi sem! De most már áruld már el, hogy miért robbantgatsz a szertárban? - kérdeztem rá ismét. Ám erre már hamarabb kaptam választ, igaz kicsit döcögősen, de válaszolt.
- Áh, értem. De miért pont a szertárba? - valahogy nem tudtam felfogni, hogy miért. De nem firtattam tovább, hisz a lány ismét borult. Ez esetben a székről, a földre. - Vi.. Vigyázz! - nyúltam utána, de nem bírtam elkapni, és a kis vörös már a poros padlón hempergett a vadonatúj talárjában. - Jól vagy? - behajoltam a látóterébe, a lábfejeim előtt volt a buksija, én pedig aggódva néztem le rá. – Gyere, segítek! - azonnal pozíciót váltottam, megkerültem a testét és a kezem nyújtottam feléje, hogy ha szeretné, akkor felsegítem a padlóról.