Vihogva rohan végig a folyosón, veszett tempóban, mintha épp vagy száz ember kergetné őt, vasvillákkal. Annyi nem is, de pár, felsőbb éves utána indult, amikor módszeresen kitolt velük, és bedugott az egyik mamlasz feneke alá – persze, még mielőtt leült volna, a Társalgóban egy pukipárnát. Hogy mekkorát szólt! És micsoda röhögés kerekedett, meg vörös fej. a csendes beszélgetések mellett túl hallható volt az, amit a párna eresztett, és könnyű volt meglelni azt is, merről jött, így, szerencsétlen akaratán kívül égett be. Ő meg csak azért bukott le, mert ő vihogott a legjobban, és hát, túl gyanús lett, de nem érdekelte, mert ő gyors, ha ilyenről van szó, és nem is tudja már, hogy egyáltalán követik-e, vagy leszakadtak a lépcsőnél, amikor felrohant az eggyel feletti emeletre. Lefékez lassan hát, de nem azért, meg megállni akar, csak kikerül pár embert, és fut tovább, hogy valami menő búvóhelyet keressen húsz percre, majd elbújva visszahúzzon a szobájába. Holnapra úgyis elfelejtik, hogy mit tett, vagy ha nem, hát elkapják, vagy meglóg előlük megint, nem nagy dolog. De a móka az móka, és minden pénzt megér.
Újabb forduló, újabb folyosó, érzi már, hogy pihennie kellene, szusszannia, így, a közepe fele meg is áll, és térdére támaszkodva fújja ki magát. Zihál eléggé, mert hát, végignyargalt a fél kastélyon, mint a veszett mókus, de még futna, ha arra kerülne a sor. Egy ideig áll így görnyedt, ziháló testtartásban, és csak akkor kapja fel a fejét, amikor hangokat hall közeledni. Nem, nem biztos abban, hogy azoké, akik épp most meg akarják fojtani, de az ösztön inkább nem alszik, így inkább lázasan nézelődik, hogy mit tudna tenni. És lám, a megoldás tálalva van. Pár pillanat kell hozzá, de kiszúrja az egyszerű ajtót, a semleges névvel, amely csak annyit takar: Szertár. Tökéletes! Kiegyenesedve nyargal az ajtóhoz, rántja meg, mert kissé szorul az ajtó, vagy a zár rossz, de nem kell sok, és már magára is csukja az ajtót, és néma csendben tapad fülével a falapra. A hangok nem hallatszódnak, nyilván elmentek, így megfordulva dönti hátát az ajtónak, és kifújja magát. Egy kicsit megpihen, de lusta arra, hogy kimenjen a dohszagos helyiségből, inkább fényt gyújt, és körbetekint. Nem is gondolta volna, hogy ilyen érdekes tároló is van erre, így, lustaságát legyőzve lépdel a rozoga, ámbár amúgy stabilnak tűnő asztalhoz. Régi könyvek, firkák, holmik, a történelem, titkok sokasága. Hümmögve nézelődik, pakol arrább olyan dolgokat, amiket van gusztusa megfogni kézzel, majd, végül egy megsárgult lapu könyvet kap fel, és úgy dönt, ezzel köti le magát. Nagy hévvel huppan fel az asztalra, kicsit meg is rezdül mellette a polc, de nem, nem figyel arra, hogy mint dönthetett össze, vagy mit nem, mert már lapozgat, és próbálja értelmezni, miféle könyvet talált, hogy pár percig lekösse, és indulhasson tovább.

Ásított egyet. Ez a dohos levegő csak elnyomja, vagy inkább az a szitu, hogy biológiai szemmel igen oxigénhiányos, miután kiloholta a fél életét. A veszélyhelyzet úgy néz ki, teljesen elült, már nem kattog azon, mikor fusson újra. A kinti hangok is elcsendesednek, bár, idebent sokkal nehezebb bármit is meghallani, de legalább jól működik az álcája, a bunkere, mert senki nem rántja fel az ajtót, bizonyára senki nem is néz erre amúgy sem, ilyen is csak neki juthat eszébe, hogy egy szertárban húzza meg magát. De kellett, hiszen még mindig fel tudja idézni maga előtt a srác arcát, amint ránézett, és leesett, hogy mi is művelt. Veszélyes azért, nem is kicsit..
Újabb, és újabb ásításokkal tűzdeli meg eközben olvasását, vagyis azt, hogy lapozgatja a könyvet, bele-belekap egy bekezdésbe, de az idegen szakszavak láttán fordul a gyomra, és lapoz, hátha ott valami vicces kép fogadja. De nem egy képregényt tart ujjai között, ez tény, így nemigen köti le őt ez sem, már-már készül arra, hogy lemásszon, kiszagoljon, és elinduljon a további dolgaira, mikor érkezik az égi áldás. Megugrik kissé, mikor az üvegcse pottyan a könyvre, és megpihenjen a poros, megsárgult lapokon. Meglepve pillázgat le rá, majd felfele, körbe-körbe, mintha azt keresné, aki idedobta ezt, akitől ezt a meglepetést kapta. De hát hiába, csak ő van idebent, senki más, még szellem jelét sem látja, így csak megrántja vállát, és visszapillant a löttyre. Szép színe van, mit ne mondjon, de hogy mi az.. fogalma sincsen. A könyv egyhamar csattan az asztalon, mikor ledobja, és ujjai közt már az üvegcsét szorongatja. A címke nem árul el semmit, aligha maradt belőle, és csak pár, valaha betűnek írt valami látszik rajta. Julien viszont túl kíváncsi. A dugót kiszenvedve szagol bele, mivel gyönyörűen azt hiszi, hogy valami gyógylével keveri a dolgot, sőt, mikor beleszagol, szájvíz-szerű illatnak fogja fel. Lehet, hogy az is. Nem tudhatja, és nem is fogja másként megtudni, viszont, méregnek nem hiszi, azok nem ilyen kellemes dolgok. Vagyis, amit ő ismer, aztán lehet, hogy ez az utolsó felvonása. De csak egy korty volt, egy nagy fintor, hogy nem, nem szájvíz, és már tenné is lefele, hogy nem él vele többet. Nagyon hasznos hobbi ismeretlen löttyökbe kortyolni. Mondtam már, hogy nem ép ésszel áldották meg?

A szertár ajtaja résnyire nyitva pihen, de már nincs odabent senki. Viszont látszik, hogy nemrég kihúztak onnan valamit. No nem kell semmi rosszra gondolni, vagy brutálisra. Ha az ember szeme jó, és amúgy sem kell messzire mennie, megláthatja a koszos, poros, régi ládaszerűséget, amely nem is olyan messze pihen a fal mellett. Az, hogy mi az istenért húzták ki, hamar ki is derül. Egyelőre csak ülnek rajta, pontosabban Julien foglal helyet a poros tetőn, ezzel a ténnyel nem foglalkozva. A ládát már kinyitotta, de csak poros könyvet pihentek benne. A múltkori kalandja óta kerül sok mindent, így jutott ide, a ládára, mert az az ajtó mellett volt, és csak addig mert bemerészkedni. Nem akart ismét taknyos kiskölök lenni. Jobb nem kísérletezni ezzel. Amúgy is, a láda csak eszköz, nem több, mivel széket erre, a folyosó ezen szakaszán nem osztogatnak. Ölében egy tálca szerű valami pihen, amelyre épp lelkesen festéket nyom kifele, kever össze sötétebb vöröset, zöldet, és egyebet kapva. Eléggé belemerül, sőt, mondhatni észre sem veszi, aki arra jár, és megbámulja. No de mi is készül ebből? Semmi csoda, csupán a mögötte pihenő, képkeret lenyomatos falszakaszt kívánja kidíszíteni. A lakó vélhetőleg elszállítatta magát restauráltatni, vagy naposabb helyre, nem tudja, de neki viszont ez kapóra jött. Unalom űzte eddig, ameddig nem lelte meg ezt, és mostanság amúgy is késztetést érez, hogy mindenhol ott hagyja keze nyomát.
Amint kellő mennyiséget érez a tálcán, felpattan, majd azzal az ütemmel áll fel a ládára, és reméli, nem most akar összeszakadni. Ecset helyett ujjait nyomja bele a festékbe, és áll neki az alapozásnak, amiről még nem tudja egyelőre mi lesz, de majd kiderül, percekig nem is történik semmi, csak körvonalaz, pöttyöz, maszatol, amikor is, vélhetőleg közeledő lépteket hall. A koncentráció miatt el is felejti, hogy nem végtelen emelvényen áll, és a megszokott, a földön tök átlagos hátrébb lépése nem is lenne gond, de most, hogy a levegőbe lép.. Artikulálatlanul sikít fel, és vágódik hátra. Szerencsére nem esik akkorát, de erősen csapódik fenekére, tompít könyökével, amelybe erős fájdalom nyilall. Na de ez eddig nem is lenne gond. Csak a tálca nem áll meg a levegőben, kitartóan várva. Pördül, borul, és a szemközti falnak csapódik, mialatt már egy jó szakaszon fröcsköl mindent, falat, portrét, ajtót. Tátott szájjal figyeli, ahogy végül a földre borul, és nyugalomba kerül. Ezt nem így tervezte..
- A franc… - szisszen fel, és közben igyekszik felállni, hogy megkezdje a nyomok eltüntetését. De ez így nem lesz egyszerű, ha fáj mindene, nyakig festékes, és a földön csücsül..