A szertár ajtaja résnyire nyitva pihen, de már nincs odabent senki. Viszont látszik, hogy nemrég kihúztak onnan valamit. No nem kell semmi rosszra gondolni, vagy brutálisra. Ha az ember szeme jó, és amúgy sem kell messzire mennie, megláthatja a koszos, poros, régi ládaszerűséget, amely nem is olyan messze pihen a fal mellett. Az, hogy mi az istenért húzták ki, hamar ki is derül. Egyelőre csak ülnek rajta, pontosabban Julien foglal helyet a poros tetőn, ezzel a ténnyel nem foglalkozva. A ládát már kinyitotta, de csak poros könyvet pihentek benne. A múltkori kalandja óta kerül sok mindent, így jutott ide, a ládára, mert az az ajtó mellett volt, és csak addig mert bemerészkedni. Nem akart ismét taknyos kiskölök lenni. Jobb nem kísérletezni ezzel. Amúgy is, a láda csak eszköz, nem több, mivel széket erre, a folyosó ezen szakaszán nem osztogatnak. Ölében egy tálca szerű valami pihen, amelyre épp lelkesen festéket nyom kifele, kever össze sötétebb vöröset, zöldet, és egyebet kapva. Eléggé belemerül, sőt, mondhatni észre sem veszi, aki arra jár, és megbámulja. No de mi is készül ebből? Semmi csoda, csupán a mögötte pihenő, képkeret lenyomatos falszakaszt kívánja kidíszíteni. A lakó vélhetőleg elszállítatta magát restauráltatni, vagy naposabb helyre, nem tudja, de neki viszont ez kapóra jött. Unalom űzte eddig, ameddig nem lelte meg ezt, és mostanság amúgy is késztetést érez, hogy mindenhol ott hagyja keze nyomát.
Amint kellő mennyiséget érez a tálcán, felpattan, majd azzal az ütemmel áll fel a ládára, és reméli, nem most akar összeszakadni. Ecset helyett ujjait nyomja bele a festékbe, és áll neki az alapozásnak, amiről még nem tudja egyelőre mi lesz, de majd kiderül, percekig nem is történik semmi, csak körvonalaz, pöttyöz, maszatol, amikor is, vélhetőleg közeledő lépteket hall. A koncentráció miatt el is felejti, hogy nem végtelen emelvényen áll, és a megszokott, a földön tök átlagos hátrébb lépése nem is lenne gond, de most, hogy a levegőbe lép.. Artikulálatlanul sikít fel, és vágódik hátra. Szerencsére nem esik akkorát, de erősen csapódik fenekére, tompít könyökével, amelybe erős fájdalom nyilall. Na de ez eddig nem is lenne gond. Csak a tálca nem áll meg a levegőben, kitartóan várva. Pördül, borul, és a szemközti falnak csapódik, mialatt már egy jó szakaszon fröcsköl mindent, falat, portrét, ajtót. Tátott szájjal figyeli, ahogy végül a földre borul, és nyugalomba kerül. Ezt nem így tervezte..
- A franc… - szisszen fel, és közben igyekszik felállni, hogy megkezdje a nyomok eltüntetését. De ez így nem lesz egyszerű, ha fáj mindene, nyakig festékes, és a földön csücsül..

A szertár ajtaja résnyire nyitva pihen, de már nincs odabent senki. Viszont látszik, hogy nemrég kihúztak onnan valamit. No nem kell semmi rosszra gondolni, vagy brutálisra. Ha az ember szeme jó, és amúgy sem kell messzire mennie, megláthatja a koszos, poros, régi ládaszerűséget, amely nem is olyan messze pihen a fal mellett. Az, hogy mi az istenért húzták ki, hamar ki is derül. Egyelőre csak ülnek rajta, pontosabban Julien foglal helyet a poros tetőn, ezzel a ténnyel nem foglalkozva. A ládát már kinyitotta, de csak poros könyvet pihentek benne. A múltkori kalandja óta kerül sok mindent, így jutott ide, a ládára, mert az az ajtó mellett volt, és csak addig mert bemerészkedni. Nem akart ismét taknyos kiskölök lenni. Jobb nem kísérletezni ezzel. Amúgy is, a láda csak eszköz, nem több, mivel széket erre, a folyosó ezen szakaszán nem osztogatnak. Ölében egy tálca szerű valami pihen, amelyre épp lelkesen festéket nyom kifele, kever össze sötétebb vöröset, zöldet, és egyebet kapva. Eléggé belemerül, sőt, mondhatni észre sem veszi, aki arra jár, és megbámulja. No de mi is készül ebből? Semmi csoda, csupán a mögötte pihenő, képkeret lenyomatos falszakaszt kívánja kidíszíteni. A lakó vélhetőleg elszállítatta magát restauráltatni, vagy naposabb helyre, nem tudja, de neki viszont ez kapóra jött. Unalom űzte eddig, ameddig nem lelte meg ezt, és mostanság amúgy is késztetést érez, hogy mindenhol ott hagyja keze nyomát.
Amint kellő mennyiséget érez a tálcán, felpattan, majd azzal az ütemmel áll fel a ládára, és reméli, nem most akar összeszakadni. Ecset helyett ujjait nyomja bele a festékbe, és áll neki az alapozásnak, amiről még nem tudja egyelőre mi lesz, de majd kiderül, percekig nem is történik semmi, csak körvonalaz, pöttyöz, maszatol, amikor is, vélhetőleg közeledő lépteket hall. A koncentráció miatt el is felejti, hogy nem végtelen emelvényen áll, és a megszokott, a földön tök átlagos hátrébb lépése nem is lenne gond, de most, hogy a levegőbe lép.. Artikulálatlanul sikít fel, és vágódik hátra. Szerencsére nem esik akkorát, de erősen csapódik fenekére, tompít könyökével, amelybe erős fájdalom nyilall. Na de ez eddig nem is lenne gond. Csak a tálca nem áll meg a levegőben, kitartóan várva. Pördül, borul, és a szemközti falnak csapódik, mialatt már egy jó szakaszon fröcsköl mindent, falat, portrét, ajtót. Tátott szájjal figyeli, ahogy végül a földre borul, és nyugalomba kerül. Ezt nem így tervezte..
- A franc… - szisszen fel, és közben igyekszik felállni, hogy megkezdje a nyomok eltüntetését. De ez így nem lesz egyszerű, ha fáj mindene, nyakig festékes, és a földön csücsül..

Egy elnyűtt, kialvatlan zombi kullog a folyosókon, szokásos gondnoki feladatai után kutatva. Jobb felkarja bekötve, haja szétzilálva. Bizony, a Professzort megviselte, bármit is juttatott az a lény a szervezetébe. A hangulata ingadozó lett, hallucinál és rémálmai vannak. Nem csoda így hát a kinézete, ráadásul még a faluba is le kéne mennie újra beszerezni, ami megsemmisült.
 Szerencsére, akármilyen csíntalanok is a diákok, mostanában nem volt sok dolga. Elvégezte napi kétszer a rutinellenőrzést, aztán ment vissza a laborba. Most is egyik ilyen túráját folytatja, amikor zajokra lesz figyelmes. Először egy tompa puffanás, aztán egy kisebb koppanás, majd egy nagyobb. Megáll, sóhajt. Ennyit a nyugalmas sétáról. Megindul a hang irányába, zsebéből elővesz egy viszonylag hosszú rudat. Megnyomja rajta az egyetlen gombot, ami található, mire az teleszkópszerűen megnyúlik. Zebulon végigméri a szerkezetet, majd ciccegve ráz egyet rajta, mint a mustáros flakonon szokás, amikor az alján maradt a cucc. A rúd lefelé eső végéből oldalirányba kivágódik két kefeszerű vég, kitolódnak szélre, aztán a középső lyukba is bekúszik egy darab. Pocket-gondnokseprű, mert ez a gondnokok hivatalos szimbóluma.
 Odaér hát a zajforráshoz, ami egy kis huncut-arcú kölyök. A falak körben festékkel vannak szétfröcskölve, egy összemázolt kép elé pedig valami láda van tolva. A kölyköt felsegíti, most nincs kedve kiakadni. Biztos a harapás miatt, amúgy erőszakosan felrántotta és elvárta volna, hogy letisztítsa a mocskát. Most azonban csak szól a srácnak, hogy maradjon veszteg, amíg ő elvégzi a dolgát. Benyúl a zsebébe, kivesz onnan két rongyot. Az egyiket lerakja a ládára, a másikkal pedig elkezdi dörzsölni a falakat. Csak azért vett elő két rongyot, hogy megnézze, vajon mennyire semmirekellő a fiú, vagy esetleg szorult belé némi részvét.