Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=733543#post733543][b]Reissner Eliza - 2018.09.05. 20:57[/b][/url]

Amikor már azon gondolkozott bájitaltan vizsgán, hogy vajon mennyire lehet rémes a porított doxyszőr, biztosra vette, hogy megőrült. Mágiatörténeten a Nagy Varázslóháborúról kellett írnia, akkor pedig már a sírás határán volt. Na nem elkeseredettségében, csak túl sok minden felgyülemlett benne. Apja továbbra is szabadlábon, az anyja erről semmit nem tud, elrontotta az elfeledett varázslatok tana vizsgát, és erre jönnek rá a lányos gondjai; Dávid továbbra sem akar tudomást venni róla, kifogyott a samponos doboza.
Nem lesz ez így jó, ebben biztos volt. A kandalló mellett sem tudott egyedül lenni, de még a sütizés sem nyugtatta meg. Nem tartotta magát gyengének, de volt egy kis időre szüksége. Egyedül.
Ezért lopózott be a szertárba, ahol őszintén remélte, hogy senki nem fog rátalálni. Pár pillanat erejéig ült a sötétben, majd meggondolta magát, feltápászkodott. Tüzet varázsolt, hogy lásson, közben rendezgetni kezdte a fura dobozokat. Igazából rendszert nem vitt bele, mert annyira nem volt bátor, hogy belenézzen, inkább csak mértani pontossággal rakta le őket egymás mellé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=741807#post741807][b]Vajda Richárd - 2018.11.28. 12:09[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=757275#post757275][b]Adrian Black - 2019.05.04. 15:46[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=769556#post769556][b]Weiler Dante - 2019.08.29. 18:05[/b][/url]

Ha lenne bármilyen józan megfontolás az egész mögött, már rég megkérdezte volna magától, hogy mégis mi a jó ég baja van a Machay fiúval – de eddig nem jutott el ő sem. Sőt, ami azt illeti, bele sem gondolt igazán, ugyanakkor bárki, aki kívülről látja és tapasztalja az eseményeket látja, mennyire irritált Ábellel, nos, azóta, hogy először találkoztak és osztották be őket egy csoportfeladatra. Pedig a másik rellonos igazán nem követett el semmit, tényleg. Még abba is csak módjával tudott belekötni, hogyan vágja egyenlő hasábokra a fehér aszfodélosz gyökeret, pedig az egy technikás pontja volt a bájitaluknak. Azért nem kell félteni, sikerült annyi hibát találnia még így is, hogy indokoltnak érezze egy feszült, lekezelő arckifejezéssel kivennie a kést a másik kezéből. Saját maga fejezte be az aprítást, miközben a következő feladatrészig sikeresen levegőnek nézte Ábelt. Mindez azért, mert lendületet gyűjtött a következő alkalomig, hogy a maga szótlan, kurta, de nyers módján megint kifogásolnivalót találjon. Valamennyi mozgásteret muszáj hagynia a fiúnak ennek ellenére, mert nem véletlenül lett párosan kiosztva a feladat, ez a főzet bizony két embert igényel, sőt, ami rosszabb: szinkronban dolgozó két embert. Ha valamit nem érzett magában, az a szinkron ezzel a másikkal. Jó ég tudja, miért, de ránézni sem szívesen nézett, mert csak felhúzta magát a.. nem, felesleges is megkérdezni, min. Ez van, vannak ilyen személyek, akik az első pillanattól kezdve zavarják az embert, és mindegy, milyen okokból kifolyólag, de Ábel ilyen volt neki.

Ezért a „nap végére”, azaz a bájital utolsó fázisához érve tulajdonképpen senkit sem ért igazán meglepetésképpen, hogy mikor Ábel tényleg hibázott valamit véletlen (ami nem volt sem igazán számottevő, és csak leheletnyit befolyásolta a főzet végső hatásfokát a teljesen tökéletesről a nem annyira tökéletesre), és a főzet épp csak egy árnyalatnyival eltért a vártaktól, Dante csak ridegen felé fordult és gyomorszájon vágta. Nem ordított, nem átkozódott, láthatóan teljesen magától értetődő, természetszerű ösztönből jött az ütése  - ami nem maradt válasz nélkül. Nyilván, akiben egy csepp önérzet és magabiztosság van ezt nem hagyta volna annyiban, Ábel sem, rögtön viszonozta a csapást, amire természetesen jött is a kontra Dantétól. Megrántotta a másik ingének nyakát, a Machay pedig úgy mozdult volna, hogy kitérjen a következő támadás elől, de mindkettejüket elvitte a lendület, fellöktek egy padot (szerencsére az üstöt nem), meg egy csoporttársuk sem lépett félre időben, őt úgy rántották félre, hogy talpon maradjon – nem úgy, mint a két srác.

Nehéz lenne „cicaharcnak” nevezni a ténylegesen ököllel vívott harcokat, egyikük sem spórolt ki semmit a belefektetett erőből: fél napja épülő feszültséget vezettek le vele a fájdalmasabb úton. Igaz, Ábelnek már sok választási lehetősége nem volt, miután Dante volt a kezdeményező fél. Utóbbinak a szeme alatt a járomcsontjánál szakadt fel a bőr, előbbinek az orránál egy ponton, ahol másodjára sikerült a magasabb fiúnak eltalálni. Ahogy a vékonyabb, de még így is szilárd test alá szorult, alattomosan felbugyborékolt benne valami egyelőre megfejthetetlen és számára behatárolhatatlan inger, hogy valamit tegyen. Arról ugyan nem volt fogalma sem, hogy mit, de maga az inger idegensége is csak még inkább olaj volt a tűzre.
Aztán megérezte. Félreérthetetlenül feszült neki, még csak a naiv ostobát sem játszhatta, hogy másra fogja, nem. Egészen biztosan tudta, mit hozott ki a másikból a dulakodás heve, a realizációtól pedig az ő tüdejébe is fájdalmasan megrekedt a levegő egy örökkévalóságnak tűnő, fojtogató pillanatra. Egész testében megmerevedett, gerince mentén idegen tenzió szaladt végig, amely megfeszülő állkapcsában kulminálódott. Elkapta Ábel pillantását – vagy az az övét, ez más csak részletkérdés volt, ami Dantééból sütött az viszont az elemi indulat volt. Nehezen meghatározható ugyan. Dühös, mégsem tényleges düh, ártani akarás, mégsem az a színtiszta rosszindulat. Rászorított Ábel torkára, nem a gyilkos szándék erejével, de így is úgy, hogy biztos volt benne, egy ideig még ottmarad az ujjainak nyoma a másik bőrén, és nem, határozottan nem nézett végig a megrángatott ruha alól felvillanó kulcscsont ívén sem.

Lehet, hogy ájulásig ütötte volna a másikat, ha nem rángatják le időben: de még idejében kapcsolt a környezetük, hogy márpedig Dante nem fogja csak úgy abbahagyni, ahogy Ábel keze is ismét ütésre lendült önvédelemből, revansként, ki tudja. Elrendezték a szituációt, a két kölyköt szétrángatták, a gyengélkedő két teljesen ellentétes pontján látták el a sérüléseiket.. a büntetőmunka viszont természetesen így is elkerülhetetlen volt.
És itt vagyunk. A bájitaltan szertár egy tágasabb helyiségében, számtalan kipakolt nyers komponens közt, amit mind nekik kéne tökéletes állapotban feldolgozni és előkészíteni az alsóéves évfolyamok óráira, a termen egy ellenőrző bűbájjal, ami riasztja a tanárt a fizikai erőszak első határozott jelére. Ha van ennél frusztrálóbb… Nem csoda, hogy Dante kifejezetten borús hangulatban húz maga elé egy mozsarat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=773096#post773096][b]Theon Delacroix - 2019.09.14. 21:18[/b][/url]

- Vas chez ta mere! Nom de Dieu! Bordel du bonsoir! - Hagyják el ajkaimat francia szitokszavak egymás után, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre mászok a szertár nyújtotta különféle mocsokhegyekbe. A minap szenvedett sérülésem még mindig fáj, gyakorlatilag nagyon használni sem tudom jobb kezemet. Még szerencse, hogy a másik szokott előnyösebb helyzetbe kerülni, vagy különben az eheti utolsó vizsgáimon bizonyára örömmel húztak volna meg. Én pedig nem adom meg nekik ezt az privilégiumot. Van annyi eszem, hogy a másik kezem hagyom tropára menni.
Igazából fogalmam sincs, mit keresek. Talán a társaim által elrejtett egyik zoknimat, de az is lehet, hogy egy régi diák gyógynövénytan tankönyvét, ki tudja. Valójában csak élvezem a csöndet. Lehet nem látszik rajtam, de szeretek néha visszavonulni, hogy végül csak én és a gondolataim maradjanak. Kell az e faja magány, vagy különben a sok minden miatt, ami mostanság körülöttem zajlik, még be is golyóznék. Hah… mit meg nem adnék egy frissítő lepedőakrobatikázásért most. Nagyon, de nagyon szükségem lenne rá, mind hogy kiadjam a bennem felgyülemlett feszültséget, és az igazat megvallva, hogy egy kicsit fényezzem az amúgy is sérült egómat.
Fájdalmasan felszisszenek, ahogy valami a kupacban felsérti bekötözött mancsomat. Kihúzom a szemétből és undorodva konstatálom, hogy megint vérezni kezdett a kicsike. Elharsogok még néhány káromkodást, mígnem végül kibontom a kötést, hogy ténylegesen lássam, mennyi is az annyi, hogyan érte a sérült területet a feltételezhetően üveg vagy valamilyen élesebb tárgy. A helyzet egyáltalán nem jó. Sebek és vágások tarkítják mancsom, valamint véraláfutásokban sincs hiány. Kétségtelen, hogy Shayleen csodálatos munkát végzet és mentette a menthetőt, de így is nyoma fog maradni, abban biztos lehetek. Ledobom a szétfeslett, vér tarkította rongyot a földről, majd  táskámban új után kezdek kutatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=792574#post792574][b]Dana Straw Berry - 2020.02.09. 19:09[/b][/url]

Miután megbeszéltem Somával, hogy lebuktatjuk a haverját, nem voltam rest, írtam neki egy szívélyes levelet, hogy találkozni akarok vele a Szertárakban. Nagyon izgultam, hogy mi lesz, hogy lesz, de azért próbáltam nyugodt maradni és megőrizni a hidegvéremet. Nagy szerencsém volt, hogy színjátszós voltam, próbáltam felkészülni lelkiekben a találkozó előtt, hogy átszellemüljek az adott szerepbe. Tudtam, hogy fontos a külcsín is, így egy dögös vörös színű rucit vettem fel, ez némileg talán el fogja terelni a figyelmét arról, hogy elkezdjen gyanakodni. Tudtam, hogy Somának nem fog jól esni a dolog, de vállalnunk kellett ezt az áldozatot annak kapcsán, hogy kiderüljenek Benedek piszkos kis szándékai. Nem tudhattam, hogy mennyire lesz könnyű dolgom vele, Így végigzongoráztam magamban minden eshetőséget. Tény, hogy idáig, mikor összefutottam vele, rögtön megpróbált befűzni, reméltem, hogy ez most sem lesz másként. Kiválasztottam a szekrényemből a ruhához legjobban illő bordó magassarkú cipellőt, hajamat kiengedve hagytam, feltettem egy picit erősebb sminket, majd elindultam a helyiség felé. Egy esti időpontot beszéltem meg a sráccal, Somával pedig abban maradtunk, hogy elbújik még a találkozónk előtt a szertárba, hogy a saját fülével hallhassa az elhangzottakat. Mielőtt beléptem a helyiségbe, sóhajtottam egy nagyot, majd lenyomtam a kilincset és benyitottam. Úgy tűnt, hogy én érkeztem meg elsőként, nem tudtam, hogy Soma ott volt-e már, csak reméltem, de nem mivel nem akartam lebukni, meg sem szólaltam, hiszen bármikor megérkezhetett a másik fél. Türelmesen vártam, közben pedig csomószor lejátszottam a fejemben az esetleges történéseket, bíztam benne, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=813580#post813580][b]Palotás Polli - 2020.07.18. 22:29[/b][/url]

Nem, NEm, NEM! Ő egészen biztosan kiszáll ebből, ezt nem lehet megtenni Palotás Pollival. A neve Palotás, ennek megfelelően egész életében anyuék hercegnője volt, aki kicsi, ártatlan, zongorázik és aranyos, néha hisztis, de így szerették. A megértő ölelésekhez van szokva, nem pedig ahhoz, hogy piszkálja mindenféle fiú az órák közötti szünetben. Éppen Bűbájtanra érkezett meg a többi elsőssel, de a tanárnak még nyomát sem látták, így néhány buggyant évfolyamtársa kitalálta, hogy piszkálni fogják a lányokat, mert ők ettől milyen menők lesznek. Először csak azokat a népszerű lányokat kezdték csikizni, akiknek Polli a közelébe sem menne, mert látta már filmeken, hogy az ilyen kisugárzású emberek milyenek. Az, hogy mással ez történt, már eleve megviselte a lány lelkivilágát, hiszen ez nem kevés kiabálással, visítással és nevetgéléssel járt az amúgy is nagyszájú évfolyamtársai részéről.
Az összes hang egyre élesebbnek tűnik, ahogy a csöppnyi Eridonos szívverése folyamatosan gyorsabbá válik. Egyre nehezebben kap levegőt, érezte, hogy a sírás fojtogatja a torkát. A talárja zsebében szerencsére feltűnésmentesen elfér az egyik kicsi labdája, így azt próbálja meg nyomorgatni, miközben csukott szemmel vesz pár mély lélegzetet. A többiek tovább hangoskodnak, neki pedig egyre elviselhetetlenebb az ittlét. Néhány percen belül kezdődik az óra, így nem teheti meg, hogy elhagyja a helyszínt, bármennyire is úgy érzi, hogy lassan már ő is ordítana.
Ekkor alattomos, hátulról közelítő ujjak fonják át a derekát, azzal az aljas szándékkal, hogy őt is megcsiklandozzák. Új lány, kicsi is, csukott szemmel ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség, könnyű célpontnak láthatták. Sikítva hátra könyököl, maga sem tudja, hogy hová, de célt talált, talán kulcscsont lehetett. Sírva, reszketve felpattan, hogy maga mögött tudja hagyni azt a tébolydát. Nem érdekli a bűbájtan, nem érdekli az iskola, nem érdekli, hogy nagylány. Még hall a távolban valami megjegyzést, ki sem tudja venni, hogy mit mondanak, csak szalad, maga sem tudja, hogy merre, a lényeg, hogy messze legyen a tantermektől. Végül a szertárnál lyukad ki, ahova belépve szinte semmit nem lát. Hangosan bőgve szippant egyet, no nem a levegő érdekli, csak nem szeretne minden undormányt szabadjára engedni. Igyekszik elbotorkálni az egyik legeldugodtabb részre, hogy a földre rogyva sírhassa ki a lelkét a bűbájtan helyett. Ám, ahogy a polcok között tapogatózik, véletlenül leborít egy poros bájitalos flaskát, ami már amúgy is nagyon a szélére került. A kerekded üveg egy pillanat alatt ér földet, s törik darabokra. Polli a rémülettől sikítva rántja el a kezét a polctól, ezzel leborítva egy újabb bájitalt. A két főzet a padlón összefolyva halványlila füsttel árasztja el a helyiségnek ezen részét. Az Eridonos egyszerre érez valami émelyítően édes szagot, de a torkában mégis valami savanyú árad szét. Lassan próbál hátrálni, mert kezd leesni neki, hogy ez sem a legnyugodtabb hely lesz a számára. Ekkor meglát egy lila szemmel világító kecskét, nem is olyan túl messzire. Ez… a valóság? Feltűnően jól látszik az állat a sötétben. Az ifjú hölgy lefagyva mered a nem mindennapi látványra. Nem is olyan rossz ez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=818128#post818128][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.09.30. 21:32[/b][/url]

Mert az ígéretem nem szegem meg. Legalább is az utóbbit nem, hisz, mikor megkaptam a kezembe azt a bizonyítványt, hiába köszöntem el úgy, hogy nem csak ide nem teszem be a lábam, de iskolapadba se ülök be.
Az eufória elmúlt, a szabad vagyok érzés alább hagyott, aztán meg jöttek a kérdések. Mi lesz most? Volt időszak, mikor fogalmam sem volt arról, mi lesz, hisz bár hivatalosan is zeneszerzővé váltam, mégse mentek úgy a dolgok, ahogy én azt gondoltam. Talán kicsit kétségbe is estem, de ezt a világért se mondanám el senkinek. Na de a szülői ráhatás... mert, ha valami betalál, akkor az az. Ennek eredménye, hogy a nevem ott díszeleg az AMS hallgatói névsorán, és beülök a fránya padba. És Sebi miatt ezt a helyet se tudom teljesen magam mögött hagyni, hisz ha valami történik itt vele, nincs az a kapu, vagy erő, ami engem megállít. Hála égnek a vezetőség teljesen megértő, tudva, hogy mi történt vele, én pedig ezidáig ki sem használtam ezt.
Most is csak azért, hogy beteljesítsek egy ígéretet. A napom is annyira húzós, hogy még csak időm sincs átöltözni, így marad az, amiben az egyetemen voltam. Damient se keresem most fel, terveim szerint, én csinálom a vacsorát - és talán még a házat se gyújtom fel, vagy okozok gyomorrontást -, mert a pizza kezd már unalmassá válni.
Először az Üvegházba nyitok be, s várom is nagyapám jellegzetes hangját, amivel mindig rám ripakodott, mennyire értetlen tudok lenni, meg hogy a TILOS az nekem is TILOS. Ehelyett csend fogad, így a félreesőbb folyosókon haladva, a szertár felé veszem az irányt.
Óvatosan nyitok be, mert tudom, ez egy veszélyes hely, és a frászt hozni a bent lévőre nem épp ildomos.
- Jó napooooooot... - ér el a felismerés, hogy a nevét nem is tudom.
- Újprof - vonok vállat, letudva az apró hiányosságot, s amint úgy látom, biztonságos, beljebb is lépkedek.
- Csak ezt hoztam - nyújtom oda az ígért könyvet, miközben végigjáratom a tekintetem az ismerős helyen.
- Hah... azt mondta, hogy kidobta, mert haszontalan lett... tudtam, hogy nem - egy diadalittas vigyor kerekedik az arcomra, mikor meglátom a kis növényt a polcon.
- Azt én tettem az ajtaja elé, mikor jöttem... szétvisította az egész folyosót, látta volna az arcát... - most már csak mosolygok, szerényen... nem húzom ki magam, mint annak idején, mikor büszkén meséltem a többieknek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=819729#post819729][b]Mórocz Áser Móric - 2020.10.21. 19:46[/b][/url]

Leemeli a polcról a befőttes üveget, és vigyázva, hogy annak kétes színű és eredetű tartalma véletlenül se loccsanhasson ki, Móric felé nyújtja. A létra megnyikordul alatta, hiába mozdul óvatosan, térdében kicsit érzi is a billegést, egyensúlyoznia kell, hogy ne kezdjen el dőlni a vacakkal. Miközben átadja a tartályt, halkan, kelletlenül morog, nem tette még túl magát teljesen azon, hogy elvesztette a sorshúzást.
- Még mindig nem látom - helyzetjelent Móricom, ahogy felegyenesedve tovább túr a polcon, magára kenve az évek során felhalmozódott pókhálót, port és egyéb mocskot. Pulcsijának könyökrésze, amit egyébként is serényen koptat órák közben most egészen kivilágosodik, és szőke fejében kimondatlanul marad a remény, hogy a sötétebb sarokban nem tapint majd meg semmi olyat ami él és mozog. Vagy szőrös. Vagy harap. Vagy csíp. - Semmi - Félretolja a fadobozkát, és mivel azt kicsit megrázva sem ad metszőollóhangot szépen csak odébb hagyja, frusztráltan sóhajtva fel. A kiáramló levegőnek hála természetesen arca is máris gazdagabb lesz egy adag vakolattal, így köhögését visszafojtva lépked le a fokokon, egy gyors szökkenéssel hagyva ki az utolsókat.
- A kövi polc a tiéd - ragadja meg a fakeretet és teszi arrébb. Olyan fintorral az arcán porolja le alkarját, amiért a hálószobájuk sarkában árválkodó kétéves zokni sírni tudna, de hát ugye azt már csakazértsem teszi a szennyesbe, mert annyiszor meg lett rá kérve. Az már egy trófea, az ellenállás dicsőséges zászlaja. - Ha nem lesz meg ma, ki kell várnunk a holnap estét - elmélkedik fojtott hangon, miközben taktikusan a létra oldalához állva várja, hogy a másik felkapaszkodjon. Ha nem megy, akkor megint sorsot húznak, nem érdekli, de legyen már Móricnak is esélye szívni egy kicsit... Főleg port. Port szívni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=821530#post821530][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.11.18. 17:05[/b][/url]

Mindig idegesebb vagyok, ahogy közeledik az év vége, azonban ez az idegesség immár olyan magasságokba csap, amivel nem tudok mit kezdeni. Ingerültebb vagyok sokkal, monoton járok egyik óráról a másikra, ha nem muszáj, akkor nem beszélek senkivel semmiről, csak rögvest a szobámba megyek és leülök tanulni. Ezen a frusztráción még a meghitt beszélgetéseink sem segítenek Boróval, pedig a mai napig előfordul, hogy egyszer csak feltűnik a szobámban és végig beszélgetjük az éjszakát. Abban a pár órában tényleg nincs semmi problémám, elfelejthetem azt, mégis mekkora kötelezettségek nyomják a vállamat és lehetek durcás kisgyerek, akit vigasztalni kell. Boró pedig megteszi. Mégsem elég. Arra van szükségem, aki tényleg mindent el tud űzni a fejemből egy mosolyával, még csak megszólalnia sem kell, elég ha rám emeli kék tekintetét. Szükségem van rá, most sokkal jobban, mint eddig bármikor. Nem elég, hogy látom, nem elég, hogy mellettem alszik el, nem elég, hogy csókol és velem van akkor, amikor időnk engedni. Most kell. Nagyon sürgősen.
Öles léptekkel hagyom el a termet, majd indulok el a folyosón, hogy visszatérhessek a szobámba, és tanulást imitálva várhassam meg, amíg végre megjelenik nálam és elfeledtet velem mindent. Kékjeim zizzennek egy hangosabb társaságra, fejemet fordítom vissza előre, így éppen elkapom, ahogy befordul a sarkon. Hirtelen torpanok meg, ennek okán csapódik neki valaki hátamnak, majd bajsza alatt morogva halad tovább, de észre sem veszem, meg sem hallom, csak azt látom, ahogy mosolyogva beszélget és közelít felém. Félre kapom fejemet, majd ahogy mellém ér fogom meg csuklóját komoly arccal és rántom be az első ajtón, ami éppen mellettem van. Könyveim és jegyzeteim csattannak a gusztustalanul mocskos földön, azzal a lendülettel fordulok felé és kényszerítem arra, hogy háta az ajtónak koccanjon. Gondolkodás nélkül húzom félre pólóját nyakától és kezdem el csókolgatni a puha bőrt, míg másik kezem simul derekára.
- Szükségem van rád. Most - fejemet felemelve búgom szavaimat fülébe. Fülcimpájára ráharapok, óvatosan húzom magam felé azt, majd engedem el és térek vissza nyakának csókolgatásához. Másik kezem ujjai csúsznak be pólója alá, óvatosan állok neki cirógatni a bőrt, miközben nem hagyom abba csókolgatását, itt-ott rá is harapok bőrére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=834250#post834250][b]Mihályfi Eleonóra Amira - 2021.07.12. 21:19[/b][/url]

Néha szüksége van arra, hogy valahol jól kibőghesse magát. A felgyülemlett feszültség ilyenkor távozik, minden olyan negatív energiával együtt, amit egyébként nem tud, vagy inkább nem akar leadni a hétköznapokban. Mert ő mindig mosolyog, mindig vidám, és sosem sír mások előtt - ehhez a szabályhoz legalább annyira tartja magát, mint amennyire ahhoz, hogy haját nem láthatják illetéktelenek. Nem engedi meg magának, hogy gyengeségét megmutassa a világnak. Ezt látta otthon, ezt tanulta, hogy valamirevaló nő nem terheli a környezetét azzal, hogy neki épp rossz kedve van. Abszolút egyetért ezzel az állítással, betegség ide, betegség oda.
Szóval ilyenkor elbújik, keres magának egy rég nem használt üres termet, egy elhagyatott mosdót, vagy éppen beszökik valamelyik szertárba, ahová délutánonként már egy lélek sem jár. Most épp ez utóbbira esett a választása, mikor már érezte, hogy a baj közeleg. Futólépéssel vette be a folyosókat, kerülgetett kicsiket és nagyokat, amúgyis sietős lépteit még sietősebbre véve. A nehéz ajtó szinte kirobbant a helyéről, akkora erővel lökte meg, a becsukásnál viszont már jobban vigyázott, nehogy meghallja valaki a csapódást.
Megnyugodva a tudattól, hogy ideért, leül a poros földre, hátát az egyik szekrénynek veti, mielőtt a könnyek kitörnének belőle. Csendesen zokog, nem hüppög vagy nyüszít, csak mintha egy csapot nyitna ki, utat enged a könnyeknek, amik eláztatják egyszerű fekete ruhája első részét, és rózsaszín hidzsábjának alsó szegleteit. Nem bánja, tudja, hamar felszáradnak majd, és ezen túl kell esnie. Egészen olyan, mintha valójában itt sem lenne. Alakja nem vet árnyékot, túl nagy zajt nem csap, így látni nem lehet, hallani is csak annak, aki odafigyel a csendre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=838311#post838311][b]Hollósi Zalán - 2021.10.18. 16:35[/b][/url]

  Persze még csak a tanév elejénél jártak, de Zalán már azt is teljesítményként könyvelte el magában, hogy pár hétig sikerült kimaradnia bárminemű balhéból, ami az iskola pletykafészkeinek szájában, vagy az Edictum szerkesztőinek tolla hegyén köthetett volna ki. Ezt úgy sikerült elérnie, hogy megtanulta már, hogyan legyen láthatatlan az olyanok előtt, akik hozzá hasonlóan vonzák a drámát és a katasztrófát. Az órákon kívül nem sok helyen fordult meg, csak a szobájában, a nagyteremben és a kviddicspályán. Utóbbin még a szokásosnál is több időt töltött, oda nem merészkedett senki utána. Legalábbis, már nem.
 Az őszi nátha is túl sok időre zárta őt a négy fal közé és minden kimaradó pillanatot pótolni akart. Addig sem kellett mással foglakoznia. Ennek folyománya volt, hogy a héten már negyedszerre esett be egy órával takarodó után a klubhelyiségbe. Ez már nem csak a szobatársainak szúrt szemet, hanem Zentének is. Az egyik legjobb barátjának. Aki történetesen prefektus volt.
 Tudta, hogyha csupán Zente vajszívére hagyatkozna, akkor simán megúszta volna az egészet egy kicsit sem szigorúnak mondható szidással. De látta rajta, hogy olyan kényszerhelyzetbe hozta ezzel a fiút, amivel a morális mérlege még sokáig fog küzdeni. Hiszen akkor kivételezne vele pusztán azért, mert barátok. Nem volt sok kedve hozzá, de végül letisztázta a másikkal, hogy nem haragszik meg rá, ha a házirend megszegéséért felelnie kell.
 És így történt, hogy Zalánt egy hétfő délután leküldték a szertárakhoz. Rendrakás címszó alatt. 219-es polcsor. Ezzel kell kezdenie valamit. Nem látott először senkit sem, aki a megbeszélt helyen és időpontban ott lett volna, se tanárt, se sorstársat, akivel együtt kéne dolgoznia. Talán jobb is így. Megcsinálja, amit kértek tőle, és már itt sincs. Az eredmény magáért fog beszélni, ha bizonyítania kell, hogy foglalkozott a feladattal. Talárját és a táskáját ledobta egy füzetekkel megrakott szék tövébe, majd egy Lumost elmotyogván felmérte jobban a terepet. Az a világítás, ami önmagában jelen volt, nevetségesen keveset fedett fel az elhanyagolt raktárból. Fogalma sem volt, hogy hol és hogyan álljon neki. A polc egyik felében dobozok sorakoztak. Nem egyet már kirágtak a molyok, vagy egerek, vagy ki tudja miféle állatok szeretik ennyire a kartonpapírt, de nem egy doboz tartalma ömlött emiatt a földre vagy az alsóbb polcokra. Voltak ott még régi tankönyvek is, meg tekercsek, egyelőre beazonosíthatatlan tartalommal. Nagyot sóhajtott, mire az előtte lévő porréteg szárnyra kélt a levegőben és prüszkölésre késztette őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=843471#post843471][b]Somogyi Agáta Dominika - 2022.02.15. 11:56[/b][/url]

Vladiszlav, oh baby don't hurt me
Az mindig egy jó dolog, ha a DÖK újabb forrásokat kap, amikből felszerelést szerezhetnek, de amikor a kapott pénzből véletlenül - véletlenül - egy versenyzongora méretű csomag kerekedik, és annak kell helyet találni az egyébként ennyire közel sem tágas, cserébe meglehetősen zsúfolt teremben, az már némiképp elindul a pánik-öröm skálán a negatív irányba. Domca a megerőltetéstől kissé kifulladva támaszkodik meg egy keze ügyébe eső dobozon, sóhaja egy pillanatra betölti a szűkös kis raktárhelyiséget. Végülis mi lenne jobb, mint egy nyilvános szavazáson kapott jelölés után órákra bezárkózni a másikkal a kastély egyik legeldugodtabb szegletébe? Semmi? Képes voltál azt mondani, hogy semmi? Én ironizáltam, na gyere csak ide te...
- Mihail, mozdulj - szűri fogai között feszülten, türelmét vesztve, és némiképp közelebb préselődik a másikhoz, a polc teteje felé nyújtózkodva. Csak még egy kicsit...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=846384#post846384][b]Marina Darik - 2022.05.12. 18:52[/b][/url]

#nemvagyokdoktor
#miértpontén
#ikkegodt
#Júlia

Mostanában egészen sötétek lettek a felhők felette. Mármint úgy ténylegesen. Amióta Loki otthagyta gyengébbnek érezte magát. Voltak napok, amikor egyszerűen csak sírni akart a szobájában, aztán másokon Kende nyakán lógott. Utóbbit nem csak maga, de a fiú miatt is, hiszen hiába érezte végtelenül nyomorultul magát, észrevette, hogy nem ő az egyetlen. De a mai különlegesen rossz volt. Az összes stressz mintha a vállára telepedett volna, mikor meglátta a szüleitől kapott levelet. Nem merte kibontani, úgy érezte nem áll rá készen. Ám az a nagy HA az agyában őrületbe kergette. Egyetlen kiutat próbált találni, így felcsapta a walkman fejhallgatóját a fejére, és arra a számra gondolt, amit ilyenkor hallgatni szokott.
A folyosón szerencsére nem volt sok diák. A jó idő mindenkit kicsalogatott a kastélyból, így gondtalanul táncolt a hely teljes szélességében, miközben hihetetlenül hamisan dalolt.
- "If you’re sad and you know it, And you don't want to show it, Clap your hands" - És ahogy a szám mondta, kétszer össze is csattintotta a tenyerét. Aztán újra. És újra. Aztán egy Lizzo szám következett. - "Yeah, I got boy problems, that's the human in me, Bling bling, then I solve 'em, that's the goddess in me". - Ezt a számot olyan extra hangerővel énekelte a lány, hogy még a süketek is meghallották.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=860954#post860954][b]Agárdi Kornélia Auróra - 2023.03.18. 18:52[/b][/url]

x Szertározási x Harámnézel x HelpMe 🎶

Farkasházy professzor bájitaltan után megkérte Korirt és néhány évfolyamtársát, hogy az óra után segítsenek visszavinni a felhasznált eszközöket a szertárba. Szerette házvezetőjét, megtiszteltetésnek érezte, hogy Rudibá’ őt szerette volna erre a fontos feladatra, ami külső szemmel inkább hétköznapi, mintsem rendkívüli. Boldogan pakolta be a több, mint harmincéves faládákba a lombikokat, edényeket és mozsarakat. Ezek után segítve a fiúknak - mint tiszteletbeli srác - a lezárt ládákat pálcája segítségével röptette vissza a szertárba. Odabent komótosan kezdett kipakolni, gondosan helyükre tette az eszközöket. Először a nagyokat, majd a kicsiket és végül a legapróbbakat. Leporolva mancsait mosolyogva konstatálta, hogy a kemény munkát elvégezte és mehet fel az Eridonba. Lehet buksi simit is kap. Megfordult és lám, egyedül volt a szertárban. Eddig szarakodott volna? Az ajtót zárva találta, bár remélte, csak ráhajtották, ne zavarjon senkit a nyitott ajtó. Azonban, amikor a kilincset lenyomta, az ajtó masszívan tartotta magát. Nem mozdult. No fene - gondolta. Újra próbálkozott, ám továbbra sem nyílt. Vállát megvonva a vörös berkenye pálcáért nyúlt.
- Alohomora lesz itt a megoldás - dünnyögte, de az kicsúszott kezéből, egyenesen az ajtó elé esve majd gurulva át alatta.
- Ne ne ne ne ne - ereszkedett térdre és a nyílászáró alatt kukucskált át hátsóját az égbe meresztve, míg arcocskáját a hideg kőhöz paszírozta, hogy láthasson. Ott volt a berkenye. Látta. A túloldalon hesszelt.
- A rohadt életbe! - csapott bele a földbe, majd felemelkedve az ajtón kezdett dörömbölni.
- Hahó! HAHÓÓÓ! - torkaszakadtából sipákolt, akárcsak egy riadt bestia. Várt pár percig, de nem hallott semmilyen reakciót, így ellépett az ajtótól és egy kampós, hosszú bármit próbált keresni, ami elég vékony, hogy átdugja az ajtó alatt és visszaszerezze pálcáját ezzel magát megmentve. Jegyzet magadnak: Sose várj a szőke hercegre, úgysem létezik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=866186#post866186][b]Jankovits Dorián - 2023.08.17. 23:31[/b][/url]

Kakasi néni

Idén tanultam. Nem tudom, mi ütött belém, talán a VAV gyakori emlegetése tette meg a hatását, de a nagymonológ is lehet ludas, amit Dávid tartott valamelyik alkalommal arról, hogy ne most szúrjak el mindent, ha lehet. Sőt, a haverok is elkezdtek tanulni. Laci kitalálta, hogy megy bestiakutatónak, Magor szakácsnak tanul, én meg csak pislogtam, hogy mi történik. Végül arra jutottam, hogy az emberekhez nem vagyok hülye, megpróbálom a pszichológiát, csak ahhoz éppenséggel egy jó VAV eredményt kellene virítanom. Így esett, hogy idén nem voltam büntetésben minden második héten, hanem önként ücsörögtem a könyvtárban, mint valami megzápult könyvmoly. Az csak puszta véletlen, hogy éppen a szertáraknál lehet belém botlani. Kitaláltuk ugyanis, hogy kap tőlünk egy kis búcsúajándékot a házvezetés, ám ahhoz előbb el kellene készíteni a bájitalt, amitől majd buborékokat fog büfögni mindenki. Az mégiscsak elég ártalmatlannak tűnik ahhoz, hogy mindenki nevessen rajta és ne száműzzenek érte örökre a bagolytoronyba takarítani. Na de a gond az, hogy bejutni még bejutunk, mert mindig akad legalább egy megvesztegethető tanársegéd, azzal viszont egyikünk se számolt, hogy ha bejutni még be is jutunk, kifele találjuk szembe magunkat a nagyobb problémával. Ugyan csak egy egyszerű bűbájt kellene használni, mint azt megtudtuk, Zsófitól, a bűbáj nem akar működni. Vagy a pálcám lenne a hibás? Vagy nekem nem megy? Pedig kellene. Nem derülhet ki most, hogy bűbájtanból hülye vagyok. Kell a VAV-ra. Vagy a pálcám haldoklik? Mondták már, hogy ne doboljak vele, de csak nem. Ugye nem most? Először csak kósza szikrákat szór, egyáltalán nincs fénysugár, se kék, amilyennek lennie kellene, se igazából semmilyen. Csak köpköd itt összevissza. Amikor azonban újra meglendítem, ezúttal nagyon határozottan és erőteljesen, olyan erővel robban ki belőle minden, hogy még én is felkenődöm tőle a falra a meglepetéstől. Kész kis tűzijáték, bár meglehetősen formátlan. Baromira nincs most erre szükségem. Vincének ugyan sikerül bezárni az ajtót, de most már a pálcám a baj. A következő csillagszóródás már magától tör elő belőle, pedig én nem is csináltam semmit ezúttal. Hogy lehet ezt megállítani? Anyáék ki fognak nyírni ráadásul, ha új pálcát kell vennünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=868417#post868417][b]Gróf-Vinkó Rómeó - 2023.10.12. 19:56[/b][/url]

Rómeó ezen a szép, őszi, késő délután egy foltos kapucnis pulcsiban épp a szertár ajtaját támasztja. Tekintete a folyosót pásztázza, a egyik csoport elsős, picinek tűnő lánycsoportról egy öregebb, morcos mestertanonc srácra, majd onnan egy navinés, szőke hajú tagra. Mind mennek-jönnek, kicsit sem lassítva a fiú előtt húznak el, a saját dolgukra. Rómeó bár elsőre talán nem tűnhet fel bárkinek, picit le van izzadva. Fogával ajka szélét harapdálja, mindkét kezén nagyujja körmét birizgálja öntudatlanul. Lábával ritmustalanul dobol. Újabb alak, hosszú hajú lány. Rómeó utána pillant, figyeli, ahogy a levitásnak a fenekét verik a loknis tincsek. Lassan tizenöt perce ácsorog itt, az ajtó előtt. Egyáltalán nem véletlenül. Valaki ismerőset keres aki nem tanár, és aki talán nem is dobja fel őt. Benett már figyelmeztette egyszer, hogy nem jó dolog egyedül szórakozni a bájitalokkal, de néhány órája, amikor begubózott a szertárba a kis fazekával és varázsrezsójával úgy érezte, képes lesz rá. Tévedett.
Ahogy fejét balra fordítja meglát egy viszonylag ismerős alakot. Az a fiú, aki a jegyzetégetésen megátkozta, hogy pofára essen, de megmentette a megégéstől. Ajkait összeszorítja pár pillanat erejéig, majd int egyet kedves mosollyal.
- Heló! Mizu? Stefán ugye? A jegyzetégetésről, emlékszel? Rómeó vagyok - nyújtja is a kezét kézfogásra, de az ajtótól nem távolodik el túlzottan. Jobb azt felügyelni, határozottan jobb, mert ami odabenn van, az nagyon gyorsan ki tud mászni. Akkor pedig jaj neki.