Máltai Ramóna Emese

Olyan voltam, mint a frissen főzött kávé: körbevesz egy vonzó és misztikus gőz, lelkem földies színekben kavarog, keserű, füstös ízével. Még bennem élt a gyász emléke szeretett hangszerem iránt és tátongott bennem egy lyuk, mint a kifeszített lepedőn, ha tűz éri, majd egy nagy körben kiég az anyag. Ez az érzés aztán keveredett a sötét űr mélységével. Vissza akartam menni Hozzá, még egyszer darabjait látni, szimbolikus búcsút venni tőle és kitalálni, hova tovább. Az ajtónál megtorpantam egy fél pillanatra, kellemes zene ütötte meg fülemet. Már csak az ismerős ütemre is muszáj volt belépnem! A színjátszókör próbatermében elcsíptem egy alakot, aki éppen a meglévő húrokat tépkedte le,így valószínű előadásának végére sikerült megérkeznem. Na nem mintha tettével kárt tudott volna okozni valamiben, ami már egyébként is romhalmazzá lett. Inkább a továbbra is a tárgyhoz engem kötő érzelmek miatt lettem hirtelen oltári dühös, hát hogy merte csakúgy tépkedni úgy az én húrjaimat, mint udvaron a füvet?! Erőltetett nyugalommal léptem oda a tőlem sokkal alacsonyabb lányhoz.
- Elnézést - szólítottam meg nyájasan, monotabb hangszínben, mint terveztem, de jó volt ez. Legalább ha figyelt, árnyalanyi szomorúságot is kivehetett és nem a dühöm csattant rajta, ami belül égetett - Megkérdezhetem, hogy miért szedted le a maradék húrokat?
Nonó javítási kísérletének hála a fej elvált a nyaktól, talán épp csak töredékek tarthatták. Nem láttam teljesen jól és furcsán felkavaró volt a törött gitáromnál állni úgy, hogy épp más tanúja lehetett gyors hangulatingadozásaimnak. Mivel az előbb zenélt, így persze elég vádló lett volna csak itt megállni, valamit még mondanom kellett.
- Hallottalak az előbb. Egész jó volt, bár mondjuk csak a végére sikerült beérni – mosolyogtam rá, de csak a perifériámból figyeltem – Jó szar látvány, mi?
Még a jó zene se kötött le teljesen. Azt hiszem kicsit én is eltörtem.

Máltai Ramóna Emese

Nem akartam megzavarni semmit, de a gitáromat látni akartam, hogy kipróbáljam, milyen lenne elengedni őt. Amikor nyílt az ajtó, egyúttal kinyílt bennem egy ólomkapu, amin lassan minden érzelmem keresztülfolyt és összekeveredett. Korábban még a színpad felől hallottam a lépteket, viszont amikor becsuktam és törött hangszeremhez fordultam, a leányzó már körülötte legyeskedett. Lehet fogalma se volt róla, mennyire kecsesnek tűnt, kicsit egy őzre emlékeztetett. Amikor kérdőre vontam, még úgy is viselkedett!
- Oóóh – Óvni egy törött tárgy darabjait? Kicsit megnyugtattak a lány szavai, illetve hogy látszólag nem nagyon érdekelte, hogy mi jár a fejemben – Köszönöm.
Feleltem halkan, továbbra is a gitárt nézve. Felvetülhet a kérdés, „Oké, de mit?” Hálás voltam, mert tiszteletreméltó módon bánt ezzel a hangszerrel. Láttam, hogy tulaja egynek, szóval mertem feltételezni, picit egy hajóban eveztünk és meg tudta érteni, miért nem néztem rá, amikor beszéltem.
Csendben maradtam, egyedül akkor szólaltam meg újra, amikor ő kérdezett. Kérdőn rápillantottam. Kék tekintetében kavargó zavart láttam, amitől ösztönösen is szélesebbre húzódtak ajkaim. Aztán észrevettem felém nyújtott kezét, mintha lett volna benne valami… Feszítő érzés lett úrrá mellkasomban, szívem darabjait tartotta selymes ujjai közt és nyújtotta felém.
- Igen – bólintottam, de nem vettem el a húrokat - Tartsd meg nyugodtan, nekem egyelőre… nem aktuális. Neked viszont jól jöhet még. Haa akarod, alaposabban is megnézheted a gitárt--, vagyis ami maradt belőle. Ez különben egy Gibson. Ismered a márkát?
Most vettem észre, mennyivel kisebb tőlem a másik. Mulattató volt. Kis méret, hozzá legalább kétszer akkorra zavar. Halkan kuncogtam ábrázatán, köszönetnyilvánítását pedig egy szívből jövő mosollyal fogadtam. Aranyosnak találtam.
Aztán ez a pöttöm lány meglepett; kitörő hangjának élén leplezetlen meglepődöttséget mutattam elkerekedett számmal. Lehet csak azért tűnt így, mert hangosabban beszélt az eddigiekhez képest, ám nekem az agyam ennek hatására másik csatornára kapcsolt és a saját képére formálta az eseményt. Kicsit a saját vádló hangsúlyommal kevertem az egészet, amit az Eridonosnak szegeztem, aki ezt tette Vele. Kezem enyhén ökölbe szorult, majd amilyen hirtelen ez történt, úgy elernyedt. az egész hátterében az állt, hogy haragudtam Nonóra, őt és magamat is vádoltam a történtek miatt; túlságosan friss volt ez a seb.
- Én a színpad szélén ültem, amikor jöttek a színjátszósok próbálni. Mondtam, hogy elmegyek, aztán erről a falról – léptem oda - mászott valami, gondolom egy pók, az egyik női tag arcához közel. Na most ő reflexből a hozzá legközelebbi dolgot használta, hogy leüsse… Ekkor vette el tőlem a gitárt és csapta szét a falon. Jéé, nézd! Még itt a kráter, amit hagyott!
Akkora volt majdnem, mint az öklöm. Még a póknak is ott maradt a falra száradva két lába és alvadt vértócsája. A helyzet beálltakor nem realizáltam, hogy ekkora dögöt loccsantott szét az Eridonos lány. Néztem a földet, de szerencsére más nem maradt az állatból.
- Vajon ez farkaspók lehetett? – kérdeztem félhangosan, kicsit elterelődve, de aztán hamar visszatértem eredeti témánk medrébe – Szóval betörte a csajszi a gitár fejét, elpattant úgy két húr és meglazult a nyak, én meg rárivalltam. Megpróbálta megcsinálni, de rossz varázsigét használt, és még tovább tört, úgyhogy itt vagyok rockerként hangszer nélkül!
Fortyogó dühöm kezdett ismét a felszínre törni, úgyhogy elmentem az ismeretlen mellől, fel-alá sétáltam egy pontban, majd vegyes érzésektől fűtve inkább leültem a színpad szélére, a tárgyra fókuszálva, hogy kifújjam magam. Kezeimet magam mellett tartottam, rájuk támaszkodtam. Remegtek.

Máltai Ramóna Emese

A lány bólintott kérdésemre, ami oldotta egy picit dühömet. Nem vártam el tőle, hogy teljesen ismerje a márkát, hacsak nagyjából sejtette miről van szó, örültem, mert így kevésbé éreztem azt vele, hogy a sötétben tapogatóznék. Kék íriszeim még egy ideig a gitárt pásztázták, majd szemem sarkából a lány gesztusait figyeltem. Miként elmeséltem a hangszer tragikus történetét, időnként éreztem, hogy arcomat vizslatja és kifejezetten értékeltem, hogy nem próbált szemkontaktust létesíteni velem. Most még inkább dühített volna és úgy éreztem, ha képes lennék rá, megolvasztanám vele a mellettem lévőt, vagy a falakat… Először adtam hálát az égnek, hogy nem elemi mágusnak születtem, ha miattam kell tüzet oltani és evakuálni egy diáksereget, lelkiekben tuti nem élném túl.
- Hmm, te sokkal jobban ismered őket, mint én - állapítottam meg felé sandítva - Én nem igazán vagyok jó pókok felismerésében.
Szórakozott nevetés hagyta el tüdőmet. Nem néztem a szemébe, mivel korábban ő se tette; egyértelműen másnak tűnt a testbeszéde az eddig tapasztaltakhoz képest. Volt már tapasztalatom félénk lánnyal is, nem tudtam megmondani pontosan, a mellettem levő annak számít -e. Lehet csak feszélyeztem volna, hogyha bámulom, szóval inkább udvariasságból hanyagoltam, mintsem gyerekes féltésből vagy félénkségből tenném. Miután ledobtam magam a színpad jobb szélére, hajamba túrtam mindkét kezemmel majd nyújtóztam egyet. Próbáltam valahogy konstruktívan levezetni dühömet, de a feszültség túl nagynak bizonyult. Magamtól nem tudtam igazán lenyugodni. Azt hittem felkeresem ezután a Levitás konditermet aztán ott lemozgom a többit, ám azelőtt, hogy felálltam és elhúztam volna, a lány leült pár méterre tőlem s halk gitározgatásba kezdett. Legalább annyira halk produkció, mint amennyire először beszélt hozzám a kiscsaj, ugyanakkor hülye lettem volna, ha nem ismerném fel még így is. Meglepődve fordítottam fejemet a szorgosan mozgó kézpár felé, aztán óvatosan a lányra néztem. Igyekeztem hamar elkapni a tekintetemet, mielőtt zavarba hoztam volna és megáll fél úton.
Heh. Micsoda jó választás.
Most már nem csak azt tudtam a kishölgyről, hogy a gitárjátéka klassz, hanem megtaláltam a suliban azt aki Beatles számokat tanulmányozhatott szabadidejében. Ha már játszott, összekötöttem kellemest a hasznossal. Saját, törött hangszeremre néztem. Kvázi kinyírták a társamat akivel először átléptem a határon, aki megannyi könnyemet elnyelte, miután volt lehetőségem kiadni mindazt ami történt a családban… A gitárom története egyszeriben balladává változott, már csak azért is, mert nem a bűbájtan az erősségem és magamtól képtelen lettem volna megjavítani. Találnom kellett valakit, bárkit, aki meg tudja csináltatni és nem iskola társam, különben mindenki rajtam röhögött volna.
„Úristen, mestertanonc de a saját gitárját nem tudja rendbe rakatni!”
„De hát azt már másodikban tanultuk!”
Fejemet csóváltam, legalább úgy, mintha egy bogár repült volna bele és azt próbálnám lerázni magamról. Kezeimet ölemben pihentettem, majd amikor véget ért a produkció, halk tapsokkal illettem a lányt, határozottan őt nézve. Észre sem vettem, hogy miután befejezte játékát, mosolyogtam.
- Nem tudom milyen gitárod van, de jól szól. Szép volt a játékod is - dicsértem. Kicsit trükköztem, először direkt a hangszert emeltem ki, talán így kevésbé akart hanyatt-homlok menekülni beszélgetőpartnerem - Köszönöm. Mióta játszol így?

Máltai Ramóna Emese

Szegény pók halálát én se értettem. Nem a kedvenc állataim, de az élethez való jog mindenkinek szól. Van ami egyszerűen elkerülhetetlen. A halál is rendszerint ilyen, viszont erre csak azt lehet mondani, hogy "szerencsétlen eset". Tekintetemmel továbbtanulmányoztam a lányt. Látszólag megtalálta mellettem a komfortot, bár szerény személyem betudja ezt a zene kapcsolatának, hiszen az illető egy gitárt fogott a kezében, én meg... Inkább csak gyászoltam ami az enyémből maradt. Nem sok időt töltöttem még a házvezetőmmel, de valahogy ide tudnám képzelni, hogy talán Huba is megpaskolná a vállam szimpátiából. Legalábbis szeretném, ha így tenne.
A dalválasztást ötletesnek tartottam. Búcsút venni az apró lélektől, meg egy hangszernek, ami csúfos végére lelt. Mi ez, ha nem tiszteletnyilvánítás? A végén még mosolyt is kaptam a másiktól.
- Szép márka - bólogattam elismerően - Majdnem vettem egyet annak idején.
Megnedvesítettem ajkaimat. Hosszú sztori lesz.
- Nagy gitárválasztásban voltam és közte meg a Gibsonok közt vonakodtam. Életem legelső hangszerét kerestem. Mindegynek tartottam, hogy mit tukmál rám az eladó, csak húros vagy vonós legyen és könnyen hordozható. Addig nézelődtünk, hogy a felső sorban jobbról a másodikat kiszúrtam: egy gyönyörű, fekete modellt. Megszólaltatott bennem valamit. Akkor tudtam, hogy Ő kell nekem. Ez mondjuk nem itt volt. Hanem még otthon. Svédben.
Ha már mesélt, akkor infóért cserébe infót kapott. Jelenleg szentimentális megközelítéssel éltem, ezért fel se tűnt, hogy koromat nem említem. Vagy hogy neki nem feltétlenül volt meg a bolt belső elrendezése. Vegyes érzésekkel teltem, ahogy visszaemlékeztem arra a forrón fűtött hangszerboltra. Halk rockzene szólt. Egy idióta átszúrta a kiállított dobszettet és fizethetett kártérítést. Ááh, igen. Régi, kedves emlékek ezek.
- Azt lehet tudni, hogy mennyi idős vagy most, vagy hogy... mi a neved? - Lassan leesett, hogy be se mutatkoztam. Rami, akiről még nem tudtam pontosan kicsoda, nem tűnt olyannak, aki ezért bunkónak tartana, de készen álltam a fejmosásra is. Mindegyik lány akinél megejtettem ezt a hibát, olyan kiosztásokkal reagált általában, hogy örülök, hogy még van hajam.
- Én Stephen vagyok, de a Stephet jobban szeretem. Ennek ellenére van aki csak Zimmermannak hív.
Nem folyamatosan néztem a lányt. Néha levettem róla tekintetemet és inkább a pók helyét néztem, mert az adott egy pontot amire fókuszálni lehet és könnyebben jöttek szavaim. Meg nem akartam rosszarcnak tűnni, hogy itt bámulom, hisz fordított esetben én tuti rossz néven venném. Reflexszerűen az ajtóra sandítottam, nem mintha ezekben az órákban sokan jártak volna erre felé. Kinéztem Venantból, hogy beront, vagy valamelyik szerencsétlenből, hogy ismét elengedi a Levita kabalakutyáját. Szerencsére csak mi ketten voltunk meg a csend ami éket vert közénk. Kellemes üresség szállt meg. Enyhült az a mardosó magány a szívemben, amit betudtam a mellettem lévő jótettének hatásaként.

Máltai Ramóna Emese

Sokan alábecsülik a csend erejét vagy piszkos dolgokra használja. A silent treatment szerintem az egyik legszemetebb dolog, legalább annyira szar, mint a ghosting. Előbbinél elszigeteled az összes kommunikációs csatornádat, megnehezítve a nyílt és őszinte beszélgetést. Nem véletlen becézik "Manipulátorok kedvencének". Mi okozhat nagyobb fejfájást, mint amikor még azon is agyalnod kell, hogy mi rosszat tettél, ami miatt a társad faképnél hagyott és elhallgatott a nap maradék részében? Út az önmarcangolásba. Persze ahhoz a ghosting vezet még inkább. Amikor szó nélkül eltűnik a másik hosszú időre, teljesen megszakítva az addigi kapcsolatot. Voltam már az akit ignoráltak így és én is kivágtam másokat vele az életemből. Lassú, de hatásos módszer. Számomra a csend, mely köztünk kullogott, ólom nehézségű volt. Mégis megnyugtatott. Itt tartott a valóságban. Nem hagyott túlságosan elkalandozni. Az előbb is csak azért sikerült, mert el kellett terelnem kicsit a fókuszt a törött fekete csodáról, miután róla meséltem a lánynak. Örültem, hogy nem mutatott hamis egyetértést, a reakcióját meglepően őszintének és nyíltnak gondoltam. Én se tudnék mit reagálni a gitár sztorira, de nem is tűnt úgy, hogy ignorálna.
- Nahát - suttogtam meglepődve - Egykorúak vagyunk akkor! Hmm... A Ramónát, vagy az Emesét használod inkább?
Nem mondhattam, hogy illik hozzá a neve, mert az kb. mindenkire igaz. Ha választani lehetett, én szerintem inkább "Ramisabb", mint "Emesés", az utóbbi olyan uuuuugh.
Óvatosan kérdeztem őt, mert észrevettem, hogy jobban szereti a csendet. Nekem is kellemesebb így. Nem kellett hülye ismerkedős kérdésekre válaszolni. Talán elmondhattam, hogy találtam az iskolában valakit, aki a lényemet nem csak egy névhez kapcsolta, és nem csak egy jellemvonásra limitálta le. Mégis, ha más erre szükséget látott, bemutatkoztam. Nagyon is tudtam csacsogni a magam limitált energiakészletével. Fel se tűnt, hogy míg ezeken gondolkodtam, ismételten gitáromat vizslattam. Darabokban volt, csakúgy, mint a tulajdonosa. Magát a zenélést nem akartam elengedni, de ha egyáltalán sikerül póthangszert találnni, egész biztosan más lesz.

Máltai Ramóna Emese

Egy hümmögéssel egybekötött bólintással lerendeztem a lány válaszát. Bizonyos fokig szükséges volt a név, ahhoz, hogy hivatkozni tudjunk valakire, mint egyén és emlékeket kötni hozzá. Kettőnk közt teljesen oké ez a fajta kiterjedt, kötetlen gondoskodásmód, de ha valaki tök ismeretlenül elém állna, nem mondhatom, hogy a levegővel próbáltam meg kommunikációt létesíteni. Nem mondhatom, hogy egy, a névnél sokkalta nagyobb dologgal, lénnyel, lélekkel beszéltem, mert az emberben kiveszőben van ez az elvont gondolkodási forma. Adott körben mozogva felettébb kínos is, ha legalább nem emelem ki, hogy egy hölggyel töltöttem az időmet. Szóval bármennyire éljük a gen-z "élj és ne bélyegezz meg másokat" filozófiáját, valamilyen szintű megkülönböztetés mindig lesz és szükség van rá, hogy a mondandónk közérthető legyen. Gondolataim igencsak furcsa, kanyargós ösvényen vándoroltak. Észre sem vettem, hogy egy sarkot kipécézve fixíroztam, miközben Ramóna gitárhúrjait megpendítette. Halkan énekelt. Ez a szám olyan szomorú. Egyszer amikor itt énekeltem az iskolában, beszóltak és megpróbáltak leköpni, mert a nagyokos szerint a dal a drog abuse-ról szól. Szerintem meg túl kéne látni a csőmentalitáson. Nem minden szól a függőségekről. Megvártam egy alkalmat és halkab becsatlakoztam a lány énekéhez, figyelve, hogy ne zökkentsem ki teljesen. Nem néztem rá, ugyanúgy két fal találkozását bámultam. Jó is volt átlépni a határt azzal a csodás hangszerrel. Bandát alapítani és azt gondolni, hogy majd én leszek a naaagy, méltán híres rock sztár. Léteznek álmok, és úgy tűnik, hogy a "Most múlik pontosan" lesz az én balladám.

Máltai Ramóna Emese

A zene segített megnyugodni sokszor, amikor ideges voltam. Amikor egyedül remegtem a paplan alatt éjszakánként, remélve, hogy vége szakad az epizódnak. Vagy ha csak arra volt energiám, hogy bambuljak magam elé, de továbblökni a váltót már nem tudtam. Ramónáról szentül hittem, egy remek melodimágus, aki zenével kommunikál. Nem csak valaki, hanem a tipikus lány, akit az ember óvni szeretne. Gitárjátékával karjaiba zárt, libabőrössé tett. Úgy éreztem, gyengéd szellő támad a helyiségben, és egy pillanatra leomlanak a falak és repülök. Huh, de jó illúzió. A szárnyakelésé! Észre sem vettem, hogy elvigyorodom mellette. Egyszerre voltam boldog, meg liftezett a gyomrom. Tudom, mi következett. Kivártam a dal végét.
- Hej - szóltam, előrecsúszva, majd ellöktem magam a színpadtól. Talpra egyenesedtem, kezeimet hanyagul zsebeimbe csúsztatva. A lánynak háttal álltam.
- Köszönöm a mait. Továbbra is úgy gondolom, hogy jól játszol - Enyhén fordultam csak meg, egy széket fixírozva. Láthatta, szétterülő, elégedett mosolyomat. Hangom frissebbnek, arcom kisimultnak tűnt, mint aki ledobta vállairól összes nehézségét.
- Most mennem kell, mert eszembe jutott, hogy nem csináltam meg az LLG beadandómat - üres duma fiam, üres duma - Legközelebb.
Laza intéssel búcsúztam, aztán kiléptem a színjátszósok terméből. Hallótávolságon belül lazán sétáltam, de már nagyon marta torkomat a gyomorsav. Egy bizonyos táv után sprintelve rohantam a legközelebbi mosdóig, ahol kiadhattam magamból a dolgokat.
Ó, hogy azokat a fránya lepkéket sütné meg a sárkány!
Nem Ramóna dalválasztásával volt bajom. Hiszen gyönyörűen játszotta. Inkább egy olyan személlyel, aki eszembe jutott róla...

Herlai Hélia

Minden tapintással kellemes hangzásba borítja a termet. Felsóhajtok. Érintése selymes. Csakúgy suhannak rajta az ujjaim... Szinte hozzá se kell érjek. Minden rezdülésével betölti a szívemet, azt a magányos és egyre mélyülő űrt... Jó vétel volt ez az új fémhúr csomag! Kicsit nehezebben megy vele a játék, mint a közepes erősségű társával, viszont szebben szól. Az ujjaimnak úgy is mindegy, olyan érdekesek, hogy Donovan odaadja a pálcatestet és ahogy rámarkolok,azon nyomban simára csiszolom! Érzem, hogy minden rezgéssel eggyé válok: a hátam beleborzong, talpam alatt összegyűlik az energia és forrón bizsereg. Armand csakúgy szeli a billentyűket! Az új számunkat megeszi reggelire! Misi is hozza a formáját. Most csak mi hárman tartjuk itt a frontot, épp egy próbakoncert közepén. Kínosan jön ki, mert ott mondogattam Noának, hogy mennyire jó lenne húsvét környékén a koncert. De betett Misinek, hogy még a nagyanyját is elvesztette frissen - két napja. Szegény pára! Gréta a gyakornoksága és magánélete közt libikókázik folyton. Somit meg csak sodorja az élete. Szokás szerint. Ennek ellenére találni elszórtan plakátokat az iskola falain belül: a legtöbb ismert terem mellett, annak ajtaján, a mosdó csempéin... "Próba koncert szerdán a Munka ünnepén - várunk szeretettel". Számítottam arra, hogy lesz mondjuk három nézőnk, mint eddig és azzal beérjük. Viszont rajtunk bandatagokon kívül vagyunk vagy tízen. És még mindig nyílik az ajtó!
- When i look at you, i hold my breath so long - éneklem pont, aztán megpillantom a szőkeséget. Nem ismerem, de akkor úgy is vehetnénk, hogy amit éneklek, innen, távolról, neki szólnak - Your icy blue feathers are truly beautiful.
Ilyenre időzíteni! A 'When i look at you" egy lassabb rock számunk. A későbbi sorokban benne van az őszinte, mélyen érzett szerelem, a szerelmünk lassú elvesztése és emiatt pár leheletnyi melankólia, amit a karizmámmal - aurámal - igyekszek egyensúlyban tartani. Már csak az kéne, hogy a közönségem sírva fakadjon. A szám egy maledictus történetét meséli el, ahol a férfi olyan nőbe szeret, aki egyre többször veszi fel az állat alakját, és lassan egybeforr vele elfelejtve, hogyan kell embernek lenni. Mondjuk ez már next level filozófia, hisz amúgy se tudjuk igazán, hogy kell azt csinálni. Mástól lessük el azokat a technikákat, amiket aztán gyakorlatba ültetünk.
- Tears falling down, life is over for you. Just because you don't know how to be human anymore... - A második versszak végét énekeltem az előbb és ez a refrén kezdete. A lány épp egy jégkék tollú madárrá változik, és könnyezik, mert minden egyes átváltozásnál attól tart, hogy többé nem tud visszaváltozni. Tekintetemmel keresem azt a lányt, aki nemrég mintha beljebb mászott volna, hogy az ezután következő, pörgősebb gitárszót neki ajándékozzam.

Herlai Hélia

Benne van a lehetőségek arzenáljában, hogyha kihagyunk valamit, sose derül ki, hogy kedveljük-e, így aki csak megtisztelt minket a figyelmével, annak hálás voltam. Tíz azért remek nézőszám, illetve az érkezővel most már tizenegy. Először nem szó szerint neki éneklek, ezért, hogy épp erre a lassú melankolikus rockzenére sikerül besétálnia, a merő véletlennek köszönhető. Komikusnak mondjuk komikus, főleg amikor aztán tényleg kiszúrom őt a közönség soraiban. Egy aranyos szöszinek tűnik, aki közelebb jön és próbál elvegyülni, sőt nem, inkább elhúzódni, amikor aztán pár sort intézek felé. Meg merném kockáztatni, hogy zavarban van, ami természetes. Nem ő az első aki áldozatul esett mesterkedésemnek. Rábízom, mennyire érzi magát szerencsésnek a kisasszony, hogy az egyik leglassabb számunk legvégére sikerült betrappolnia. Körülötte páran lágyan ringatóznak. Akadnak itt párok is, ahol a csávó szerelmesen átkatolja szíve választottját a derekánál vagy haját simogatja. Aztán számunk végeztével úgy tapsolnak, mintha a Budapest Parkban lennénk. Jól esik az elismerés még Armandnak is, aki le se meri venni ujjait a billentyűkről, mert ismeri a dörgést és tudja Misivel együtt, hogy mi következik.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy ekkora beleéléssel toltátok a When i look at youra! Nehéz lenne megmondani, mi is ihlette ezt a dalt. Azt hiszem a megfoghatatlan magány, a szerelem utáni vágy és az érzelmek hajszolása, ami mind kitehetne egy filozófia könyvet. Persze tudom, hogy ma délután nem ezért vagyunk itt, szóval mit szólnátok, hogyha felpörögnénk? - kérdezem mosolyogva.
Meglepetten hátralépek egyet a sűrű tapsvihartól amit válaszul kapok. Biztos, hogy nem egy kviddics meccsen játszunk? Az említett dal egy kőszívű szőke nőről szól, aki azért ragadja meg a férfiak figyelmét mert ezzel a viselkedésével kéreti magát. Többen ismerik szerintem, mint a When i look at yout, és jobban preferálják a vidám ritmusa miatt. Gyorsan lerakom Bulletet és átváltok egy fekete elektromos gitárra. Amennyire szeretem az akusztikust, annyira nem illik a lefestett kompozícióba. Biztosra megyek, hogy minden rendben a kábelével, aztán ujjaimat kényelmesen elhelyezem a húrokon és megpendítem. Jól hallható, s egyik sem hamis. Fifikás vigyorra fejlődik az előbbi mosolyom.
Na akkor… csapassuk!
- Ezt a dalt az újonnan érkezőknek küldöm elsősorban! Fogadjátok sok szeretettel a Blue-eyed blondie-t!
A dobosra nézve felé biccentek egyet. Őrülten gyors csattogásba kezd dobverőivel, én pedig már követem is. Bízom benne, hogy nem űzöm el közönségem legújabb tagját, ha már vette a fáradtságot és idejött. Különleges élménnyel szeretném gazdagítani az életét. Arra gondoltam, hogyha végeztünk, talán még beszélnék is vele. Megkérdezhetném a véleményét a próba koncertről, ami nem hülyeség.

Herlai Hélia
Blue-eyed blondie pt1 és pt2

Ha tudnám, mit él át a szőkeség legbelül, akkor lehet jobban érteném, de nem tudom, így magamban röhögök a reakcióin. Ennek külső jeleit nem mutatom, különben van egy olyan érzésem, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával az alsógatyámat könnyűszerrel az ülőpárnáim közé ékelve tudhatom. Nem fordítok a gondolatnak hatalmas jelentőséget. Azon tűnődök, hogy látok-e ismerős arcokat a közönség soraiban. Úgy látom Zoli eljött és magával hozta Rékát - ők a legfrissebb párocska  akikről szájalnak a pletykások. Remélem nem igaz a hír, hogy Zoli a hűtlenségről híres, különben szegény lány nagyot fog koppanni. Na de ő is a Levitába jár. Tán csak tudja kihez kell fordulni, ha valaha emotional supportra lenne szüksége.
Figyelemmel követem közönségem minden rezdülését. Az egyik tagnál, aki legutoljára bejött, észreveszem, hogy megrándul az arca. Oh man. Most már biztosra veszem, hogy beszélnem kell vele a koncert után. Azt hinném, hogy pár sor után lelép, de úgy tűnik, megérte megbeszélni a fiúkkal, hogy most először adjunk elő rock metált, hátha színt visz szerény életünkbe. Azt kell mondjam, hogy mindenki táncolni kezd, a párocska még pogozik is. Egyedül akkor lassulnak be, amikor a szám kezdéstől számított egy percet követően abbahagyom a gitározást. Megfogom a mikrofont, határozottan kiemelem az állványból és a színpad széléhez lépve halkabbra veszem hangomat. Állítok valamit a szerkezeten amitől kicsit visszhangzóbbá váljon.
- Trust is broken, She’s been burned... Cold hearted girl, Lessons learned - Sokak tekintetét magamon érzem most. Átjár az a fojtott izgatottság, ami bennük is ott lehet, hogy miként folytatódik a dal. Természetesen felpörög és csak a vége felé lassul be újra. Elég érdekes lezárást kerítek neki, a hangom kicsit hörgőssé is válik, ezzel érzékeltetve, hogy a lány akiről éneklek, egy eléggé félreértett személyiség. Ránézésre könnyű azt feltételezni valakiről, hogy full elutasító, de ha alaposabban megfigyeljük, akkor a false perspektíva hamar 180 fokos fordulatot vehet. Ezután még egy lightos számot adunk elő a bandával, ami csak két perc hosszú és később már csak a lezárás marad hátra.
- Hej Beautifuls! Én őszintén köszönöm mindenkinek, aki eljött ma délután! Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog nektek a Blue-eyed blondie, amit bandatársaimmal együtt írtunk egy héttel ezelőtt és nem mellesleg legelső rock metal számunk. Legközelebb Püspökladányban lesz élő koncertünk, ugyanis meghívtak minket a helyi Music Festre. Legközelebb ott találkozunk, addig is legyen szép napotok! - A közönség többsége lelkesen tapsol, egy-kettő akad aki elfáradt vagy csak nem az üdvrivalgós fajta. Az ő jelenlétüknek is nagyon örülök. Vannak akik füttyögnek még, komolyan, mintha egy mini fesztivált éltek volna meg, aztán a kis tömeg oszladozni kezd. Tekintetemmel azonnal a szőkeséget keresem, miközben az erősítőhöz lépek, hogy kikapcsolhassam. Oda szeretnék még menni hozzá. Érdekes egyénnek tűnt.

Herlai Hélia

A zsivajt hallva megfordulok, homlokráncolva értelmezni próbálom azt, hogy mi történik. A szőke egy számomra érthetetlen okból úgy dönt, hogy a többieknél előbb elhagyja a termet, de valami történik, ami miatt félkört formálnak a nézők az ajtó előtt. Sikongatnak, jajjveszékelnek. Valaki bekiabál értelmetlenül valamit, innen nem hallani. Abból találgatok, hogy a tömeg nevetni kezd az illető harsány hangját követően. Néhol vakut látok.
- Most döntötték le lábárú' publikba a Balázst! - vihogja Armand. Szerintem azt se tudja mi történt, csak csatlakozni akar a hülyeségbe.
A gitárpántot markolászom és a szűnni nem akaró vihogástól méregbe gurulok. Kimért, gyors mozdulatokkal leveszem és egyben a fiúnak adom. Olyan erősen nyomom kezébe a hangszert, hogy enyhén hátralököm. Megtántorodik, de nem esik el.
- Szerintem most hagyd abba. Ahelyett, hogy vihogsz, segíts elpakolni! Mindjárt jövök - nézek rá határozottan. "Értettem főnök" arcát felvéve biccent, kihúzza a gitárból a kábelt, pakolni kezd, a többiek segítenek neki.
Odamegyek a nézőkhöz, hogy átmenjek közöttük és tartsak egy szemlét. Nem kell sokat erőlködnöm, mivel sokan észreveszik, hogy magasabb termetűként árnyékot vetek rájuk és automatikusan utat nyitnak. Egy-két hülye van, aki direkt utamat állja, lásd a nemrég ringatózó párt, akiknek egyenként teszem vállára a kezem és erővel arrébb lököm a nőt meg a pasiját, aztán határozottan közéjük lépek. Már látom a túlsúlyos srácot, rajta az előbbi szőkét lovagló pózban. Pálcát rántok jobb zsebemből, bűbájjal felszárítom a tócsát a srác feje alól, majd segítek a lánynak felállni.
- Egy "kössz, hogy jöttél"-t és egy "hogy vagy"-ot azért elfogadsz? - nyújtom a kezem vigyorogva. Eléggé osztja itt az észt ahhoz képest, hogy pöttöm. Van aki még szórakozik, az ajtót viszont kinyitotta egy unott képű csaj és elkezenek kiszivárogni az emberek, most, hogy a dráma érezhetően végéhez közeledik.

Herlai Hélia

Látom, hogy borsos kedvében van a kisasszony. Hát, én sem örülnék, hogyha hasonlóan furcsa pózokban találnának rám, mint nála a lovagló, de amilyen vörös a feje, levonom a következtetést nagyon hamar, hogy valószínűleg nem a hormonjaival vannak problémák, csak szarul jött ki valami. A szőkeség megköszöni segítséget, amelyre válaszul biccentek, aztán hallgatom habogását.
- Nem történt visszafordíthatatlan katasztrófa - mosolygok rá nyugtatásképp - Nem ütötted meg magad azért?
Aggodalmasan ráncolom fölötte homolokomat. Még egy kérdéssel megdobom, már csak azért is, mert így talán eljut a csodás kis fejébe, hogy nem kipécéztem, csak beszélgetni szeretnék vele.
- Köszönjük szépen! - felelem boldogan. Hmmm, ha így csiripel, végül is nagy baj nem történhetett - Be kell valljak valamit: a pörgőssebeket szeretem én is, de általában lassút hallgatok vagy pengetek a gitáromon, mert azzal mégis csak jobban kikapcsol az ember.
Nézem közben a vonuló "tömeget". Négyen versenyt csinálnak abból, melyikőjük menjen ki előbb. Két srác simán kisétál libasorban, aztán kettő hangosan vihorászik azon, hogy a széles válluk miatt beszorultak egymás mellé, ideiglenesen eltorlaszolva a kijáratot. Végül az egyikőjük az oldalához szorítja a karjait, elmozgatja és úgy kiférnek. Eljutunk oda szépen lassan, hogy a nézők közül a szőkeség marad bent.
- Rendes tőled, hogy érdeklődsz. Őszintén meglepődtünk amúgy, mert arra számíttottunk, hogy lesznek hárman és így híre megy annak, hogy milyen szarok vagyunk - elnevetem magamat - Ehhez képest tizen eljötettek, vagy talán te voltál a tizenegyedik és így tökre boldogak vagyunk. Nem gondoltam volna, hogy a próbakoncert ennyiőtöket érdekelni fogja.
Érezheti hangomban a büszkeséget. Jó munkát végeztünk, és ezért úgy érzem, megérte felkelni és belevágni az egész banda mizériába.
- Te milyennek érezted a hangulatot?

Herlai Hélia

Felmérem a lányt és nem nehéz elképzelni, hogy a kis mérete miatt elbukdácsol valahol, leesik, vagy a sok diák fellöki valahol. Valamiért aranyosnak látom és ezt látom bele lebiggyedő ajkába is. Sajnálom, e'vvan, más úgy pörög ahogy szeretne, akár a fején is, nem szólok bele. Nekem a lassú áll mindenek felett, mert imádom a melankólikus dalokat és ha fáj. Ne menjünk ennél mélyebbre viszont, a végén még kirúgnak.
- Így van! Alkotni jobb, hiszen azzal nem csak te jársz jól, de még a világban is hátrahagysz valami maradandót. Hűha. Ezek szerint művészlélek vagy te is - állapítom meg hevesen bólogatva - Mi a hobbid, ha szabad tudni?
Tippelhet honnan az anyámból szültem ezt, mert teljesen én sem értem, de valahogy érzékem van kifogni a flúgosokat vagy művészlelkeket az iskolában. Ha célzottan azért küldenének ide egy embert, hogy toborozzon művészeket, maga is meglepődne, hogy mennyi van belőlük. Van aki felvállalja, hogy az, a többséget viszont horgászni kell, ez utóbbiba a jelenleg színpadon pakolók is beletartoznak.
- Ki hát, mert haldoklik a rock és a tanárok se nézik jó szemmel a stílust. A szemükben lázadó fajankók vagyunk, de én valahogy sosem láttam egy rockert diákot kárt tenni bármiben is, vagy a társait bántani - vonok vállat - De a zene érték, az értéket éltetni kell. Ezért próbálkoztunk már itt egy párszor, de nem igazán támogatott minket az iskola, mostanság viszont nagyon ránk kapott Bagolykő. Nem tudom, nem értem a száznyolcvan fokos fordulatot, viszont nincs okunk panaszra.
Arra azért felfigyelek, hogy rossz passzban jött ide. Ezért próbált eliszkolni? Hmm, nézem az arcát, de nem látok rajta semmi különöset. Max. az őszinte mosolyát csípem el. Rövid pillanat, ezért szép.
- Ó, sajnálom - húzom el a szám picit, de amikor kimondja, hogy oldottunk rajta, mosolyra húzom - Nagyon örülök, hogy a segítségedre voltunk benne!
Értetlenkedő ábrázattal nyújtom felé a kezem.
- Én Stephen vagyok, de ha te Hél vagy, akkor... Är ditt förnamn Helena? Är du från Sverige? - A legjobb módja, hogy kiderítsd valakinek a keresztnevét és nemzetiségét, hogy ezeket az anyanyelveden kérdezed a másiktól. Nincs tétje neki, viszont örülnék, ha nem csak Sigridet nyúzhatnám mindig, amikor svédül szeretnék trécselni valakivel. Oké, persze nem kizárt, hogy Hél fordítóbűbájt használ, esetleg az iskola is befolyásolhatja a kérdésemet. Ebbe bele se gondolok, elvakít a pillanatnyi öröm, hogy találtam valakit hazulról.