A fény sebességével repesztek a makulátlan folyosó makulátlan csempéin: fejbúbomon páváskodó, laza kontyom ütemesen követi higanymozgásomat, flitteres klumpám helyenként fekete sávot csiszol a padlóra, melyen tükröződik a csálé felirat: Beleuncaga. Az persze Balenciaga akar lenni, de már elkönyveltem, hogy a kínaiak nem tudnak írni.
Az erkély felé cammogok, gondtalanul fütyörészem az ószólemíjót, itt-ott megállok, sanda pillantást vetve tükörképemre, majd megnyugszom, hogy rikító piros szemhéjtusom továbbra is precízen tartja magát.

Felérek. Srác a korlátnál. Kicsit megilletődök. Egy taknyos kölökre számítottam, ez meg... Ez nem az. Tök szép. Oldalról legalábbis. Szimmetrikus, meg minden, csak nem kéne leszólítani, hogy a cuccért jöttem. Vagy de? Elvitatkozom magamban egy darabig, azalatt szakadatlanul bámulom, kigúvadt kék szemekkel. Kezeim a hátam mögött összefonva, szende köhintésnek szánt, de sokkal inkább lámaköpésre hajazó neszt hallatok. Nézz ide. Légyszi. Van pénzem.

Hebehurgyán ácsingózok a szabad levegőn, ruszkiföldön háromszor ilyen hideg van, és azt hívják nyárnak. Csak a lábszáramon ágaskodó szőrtüszők árulkodnak róla, hogy testem a beltérbe kívánkozna.
Megcsap a cigifüst, büdös mint állat, pont ezért istenesen betüdőzöm. Enyhén felköhintek, tekintetem továbbra sem mozdul, konstans bámulom a cickányképűt. Időközben elképzeltem ruha nélkül.
- Ugyan mit akarna tőled egy lány? Biztos nem felszedni. - flegmán vigyorgok, macskamód megrázom magam, majd légiesen mellé lépkedek - Adsz egy cigit? Cuccért jöttem, okoskám. -  megpaskolom talárzsebem, a tengernyi hajtű, funkciótlan pengető és csillogó üveg bisz-basz között egy-két pénzérme is megcsörren. Eltűnik benne a kezem, mindkettő, így dőlök háttal a korlátnak, incselkedő bájjal szuggerálva új kedvenc árjámat.

- Aha-aha, ерунда. - hadarom türelmetlenül. Átveszem a parázsló bűzrudat, megbizserget a tudat hogy összeért a nyálunk, egy mély slukk, majd rekedtes hangon folytatom. - Inkább mint egy hadirokkant, de megteszi. - furcsállóan, tapintatlan közvetlenséggel vizslatom az ilyen-olyan színes foltjait, a törött karját meg egyebeket. Ez a csávó vagy nagyon béna, vagy valaki nagyon utálja.
Ő méreget engem, én méregetem őt. Még meg is szaglászom. Kellemes. Csak bokán ne hugyozzon.
Izgágán billegek a korlát előtt, zsebeimben tapogatom az érméket, számolom a büdzsét. Vizes zsömlére csak-csak telik, de zöldikére... Hát. Aztán kimondja az árát. Lószerűen felnyerítek.
- És a Szent Grálban szervírozod vagy mi a tosz? - felnevetek, mintha egy jó viccet mesélt volna. - Ennyiből kiszorítalak a piacról, babushka. Másfél grammot kérek, ugyanennyiért. - lehet hogy a többi mágikus luvnya benyeli ezt a rablást, de orosz földön a kaviár is filléres. - Léci. - teszem hozzá, hízelgően közelebb húzódva.
- Ez a repertoár is. - taláron keresztül megpaskolom a saját fenekem. Szórakoztat ez a szó. Meg a fickó is. Olyannyira, hogy pikk-pakk tele a tenyerem zsetonnal, óvodás módjára csoportosítgatom őket a szűk felületen, s motyogva számolgatom a cigis kezemmel.

- Aha. - van ebben bármi furcsa? Nincs hát. Visszahúzom a nózim.
Nem fenyegetem én, épp csak rávilágítottam a lopásra. De hát valamiből élni kell, még neki is. Biztos drága a géz.
- Szorít a halál. - ahhoz én lusta vagyok, így csak zsörtölődve fejcsóválok, de hamar tovaszáll: kislányos lelkesedéssel számolom a zsét. Viszonylag hamar tudomásul veszem, hogy ennél olcsóbban így se úgy se adja, ha pippantok ha nem. DIY aszondja, ekkora prolit.
- Háromezeröt, háromezerhat... Négyezer. - zömében húsz- és ötforintosokban, nyilván. Mennyivel könnyebb a zsebem. Egy kis ezüst tizessel azért még állcsúcson pöckölöm. - Ennyit érsz, haha. Na tessék, várom a cuccot. - cigimet időközben a tájképbe fricskáztam, az apró meg két maréknyira hízott, majd valahol felváltja. Vagy nem, bánom is én.
- És most beállunk. - lehuppanok a hideg kőre, meg se kottyan, felfogja a talár, s már villantom is a pakkot, benne szűrő, papír, meg egy Hello Kittys grinder. Megpaskolom a követ magam mellett, és lelkesen vigyorgok. Várom hogy mellém csüccsenjen.

Bambán bámulom ahogy a tízforintos a betonon driftel, fejben tapsikolok mellé. Ja nem, ez fizikálisan is megtörtént.
- Ott van, szedd fel. - majd a kövihez hozzá dobom. Nem mintha észben tartanám. Látva a tértágított zsebet egy pillanatra elgondolkodok - igen, szoktam olyat - mennyire vagyok idióta, amiért eddigi seftes pályafutásom során egyszer sem gondoltam erre. Valszeg nagyon. Mert hogy elég nyilvánvaló. Kéne hogy legyen... Mindegy, kib@szott gravitáció.
- Hogy az a bibircsókos, hernyótalpú ku... - zsörtölődök magamban, miközben nyögvenyelősen feltápászkodok. Szólhatott volna azelőtt is, hogy odafagy a bulám. Férfiak... Csak a baj van velük.
- Igen tudom, taka van. Itt tanulok két éve, vagy legalábbis úgy teszek. - serényen matatok a taláromon, icipici, tényleg nagyon pici tükröt veszek elő, gyermeki lelkesedéssel nyugtázom, hogy végre megtaláltam. Megigazgatom a szanaszét álló fekete melír tincseim, közben hadart liturgiákat szónokolok a tökéletes tojásrántotta receptjéről, mikor is feltűnik, hogy egyedül vagyok. Oh. Kellemetlen. Vajon eddig is egyedül voltam és csak behaluztam a rokkant adoniszt? Nahát, milyen különös.
Mindenesetre irány a folyosó, de még mielőtt belépnék a melegre, meghökkenten megtorpanok. Áhá. Vérfagyasztó farkasszemet nézek az ajtó mögé gurult tízforintossal. Nincs menekvés, az enyém leszel.