Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=812503#post812503][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.29. 19:31[/b][/url]

A ma éjszaka még sötétebbnek tűnik, mint az utóbbi hónapok bármelyike. Sokáig csak az ágyamban feküdtem, és csak a mennyezetet néztem, miközben törékeny ujjaimmal a hasamra rajzoltam különböző betűket, neveket és érzéseket. Jó kis terápiának gondoltam, noha egy idő után a betűk széjjel folytak, a nevek erőszakossá váltak az érzések pedig beleégtek a lapos felületre. Szinte felszisszentem, ahogyan valósággá alakultak a gondolataimban megjelenő emóciók, így felhagytam a további rajzolgatással. Kivételes este a mai, hiszen Ivett már nyitott szájjal horkol a mellettem lévő ágyon. Ma igazán jó barátnőként hallgatott engem, miközben mindenféle édességgel szeretett volna kínálni. De az igazat megvallva; nincsen ma sem étvágyam. Hosszan figyeltem őt az oldalamra dőlve, ám miután minden tagom elzsibbadt a nem megszokott pozíciómban, úgy döntöttem, hogy felpattanok az ágyról, és máshol folytatom a mérhetetlen önsajnálatot.
Így történik most az, hogy lábaim a folyosó márványpadlójáról tompán koppannak az erkély kövezetén. Át sem öltöztem; csupán piros-kék csíkos papucsomat húztam lábszárközépig érő zoknimmal lábamba. Nem éppen az a stílus, amiben általában megjelenek emberek között, de most… nem is nagyon számítok rájuk. A legőszintébb pedig az, hogy nem is érdekel. Farmerszoknyám rövidebb a megszokottnál, ami arra engedi következtetni azt, aki ismer, hogy ez Ivett tulajdona. És nagyon jól gondolja. Szűk, fehérszín pólóm börtönrácsként szorítja össze vékonyka felsőtestemet, amire én marha még egy kockás inget is magamra húztam; hátha megsülök, mi baj lehet.
Bamba tekintettel meredek a Holdra, amivel azonnal szemben találom magam az erkélyen. Sehol egy lélek, elvégre jóval takarodó után vagyunk már. Suta léptekkel közelítem meg a korlátot, aminek nekitámaszkodva figyelem tovább az égitestet. Látom mosolyát, s nevetőgödröcskéit, amire fájdalmasan felhorkanok. Már csak egy kék szempár hiányzik hozzá, és máris levetem magam innen. Ujjaim idegesen szorítják a hideg, szépen megmunkált vasat, majd mélyet sóhajtok. A távolban elterülő Bogolyfalvára tekintek, és közben csak arra tudok gondolni, hogy holnap talán már jobb lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=814720#post814720][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.07.29. 16:55[/b][/url]

A fények játéka teljesen leköti figyelmemet, miközben fejemet oldalra döntve sóhajtozok. Olyanokat, hogy szerintem magasan megnyerném a Szánalmas Sóhajok versenyét. Nem tudom, hogy mit gondoljak, de már nem is nagyon szeretnék gondolkodni. Egy biztos; Bence Karolát választotta, én pedig egyedül maradtam. Ugyan nem teljesen, de annyi energiát fektettem abba, hogy jól csináljam – még ha ez sokszor nem is úgy tűnt – azonban minden olyan új volt számomra, hogy bizonyára mégsem reagáltam mindenre jól. Bence pedig megunta. Vagy talán sosem gondolta igazán komolyan, és a duma a távoli unokatestvérről csak szemfényvesztés volt, hogy… miért is? Na, jó. Mégsem tudták kiölni a butábbnál butább gondolatokat a fejemből az éjszakai fények. Inkább lehunyom szemem, és azon veszem észre magam, hogy egyre erősebbet szorítom a hideg vasat. Szinte már annyira, hogy felforrósodik az egész, majd a végén egyszer csak Shehulk módjára letöröm a helyéről. Noha még mielőtt teljesen elfajulnának a depresszív gondolatok és tettek, valaki megjelenik mögöttem. Ismerősen cseng az „opsz”-ot kiadó orgánum, ezért septiben megfordulok, hogy megbizonyosodjak arról, ami először átsuhant agyamon; bajban vagyok. S amikor szemben találom magam Beliánnal fájdalmas grimaszra vált eddig szomorkás arckifejezésem.
– Szia – köszönésem bátortalan. Elvégre egy prefektus az, aki előttem áll, és nagyon jól tudjuk, hogy ilyenkor mi is szokott történni; büntetés. Még egy? Gerda le fogja harapni most már a fejemet, mert amióta ismét ilyen közel vagyunk egymáshoz, ő az, aki hamarabb tud mindenről, még anyáék előtt. Torkot köszörülök. – Én csak… - kezdenék a feleslegesnek érzett magyarázatba, amikor ő kérdez. Szemeim meglepettségről árulkodva düllednek, majd bólintok egyet egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. – Pe-persze – válaszom ugyan kissé dadogósra sikeredett, de már kevésbé tartok a büntetéstől valamiért, noha semmi garancia nincsen rá, hogy egyik pillanatról a másikra nem nyom a kezembe egy cetlit, amin a megrovás fog szerepelni. Ekkor a füle mögül elővarázsolt cigarettára esik a tekintetem. Nyelek egyet, majd vállamat vonva dőlök neki fenekemmel a korlát szélének. – Nem, dehogy. Csak nyugodtan… - ekkor ajkamba harapok. – Kaphatok egyet? – meglehet, hogy ezzel írom alá a büntetőcédulámat, de ha már így is kihágáson kapnak, akkor legalább egy-két slukkot hadd vegyek le egy cigiből. Most stresszes vagyok, lehet.
– És amúgy csak most jöttem – kezdek mégis magyarázkodni. – Baromi rossz napom van, kellett egy kis szellőztetés – mutatok kobakomra együttérzésben reménykedve.