Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=813552#post813552][b]Harmat Betti - 2020.07.18. 19:23[/b][/url]

Az erkély az egyik kedvenc helyem a kastélyban. Még a tavalyi év elején fedeztem fel, mikor egy csendes helyet kerestem. Most is a nyugalma miatt választottam. A kis mérete miatt itt mindig kevesen vannak, és aki van, az sem kiabál, hanem csendesen beszélget, tanul, olvas. Én éppen tanulni jöttem ki ide. Magam előtt az asztalon a mugliismeret tankönyvem hever, mellette egy mugli történelemkönyv. Valahol a kupac alján hever a tolltartóm. Talán a muglikról írt szakkönyv, és a mugli eszközökről szóló kötet alatt. Közvetlenül előttem pedig, egy apró szegletben az éppen használt toll, és egy papírlap. A lapot vázlatnak használom. Ez a döntés akkor született meg, mikor már vagy az ötödik sort húztam át, és a papír olyan kaotikus kinézetet öltött, hogy úgy döntöttem, nem adom le.
A homlokomat a kezemmel támasztom, jobb kezemben pedig a tollat fogom. A gondolatok és a leírandó mondatok cikáznak a fejemben. A tollal a papír sarkát színezgetem, mikor eszembe jut valami. Leteszem az íróeszközt, és kutatni kezdek az egyik könyvben. Teljesen elmerülve lapozgatok a fejezetek között. Nem is figyelek először, amikor valaki hozzám szól. Nagy ijedtemben még a tollamat is leejtem.
 - Mi? Tessék? - mint akit álomból ébresztettek, úgy kapom fel a fejemet, és nézek a szőkére. - Hogy Dorottya? Nem, nem én vagyok. Nem ismerek semmilyen Dorottyát - a tekintetem egész ködös még, ahogy válaszolok. Szépen lassan elfelejtem, mit is kerestem eddig, így becsukom a könyvet, és lehajolok a tollamért. - Miért keresed Dorottyát? - kérdezek rá, hátha tudok neki segíteni a dologban. Dorottyát ugyan nem ismerem, de ha tud róla valami személyleírást adni, akkor talán rájövök, kire gondol.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=813612#post813612][b]Harmat Betti - 2020.07.19. 14:12[/b][/url]

Arcomon enyhe aggodalom jelenik meg, ahogy a lány ijedten hátralép. Nem akartam én megijeszteni. Bizonyára nagyon hirtelen kiáltottam fel, amivel  ráijesztettem iskolatársamra.
 - Semmi gond - ösztönösen válaszolok bocsánatkérésére, holott nem is értem igazán, mire szól. - Én se akartalak megijeszteni. Csak nagyon el voltam merülve.
Beszéd közben próbálok a lány szemébe nézni, ám ő csak a vállamat figyeli. Végül a tekintetem a kezében tartott borítékra siklik. Felfedezek rajta egy kis virágot és szívet is. Kétségkívül egy szerelmes levél van a lánynál. A belső vészcsengőm azonnal jelezni kezd. Az bizony valaki másé. Nem szabadna elolvasni. Lehet, hogy Dorottya még nem is látta. Pedig a titkos hódoló biztosan izgatottan várja a választ. Dorottya pedig biztosan örülne a levélnek. Hiszen ki ne örülne egy ilyen édes vallomásnak? Szemem arra a sarokra siklik, ahova a szőke mutat. Az érdeklődésemet viszont felkelti a dolog. Mint egy romantikus regény. Milyen aranyos történet lehet. Ha ez a titkos levelező helyük. A Titkos Hódoló elárasztja bókokkal Dorottyát. Képzeletemben már meg is elevenedek egy szőke Dorottya, aki pirulva olvassa a leveleket, és egy dobozba gyűjtögeti őket, minden nap ugyanabban az órában kijön ide, és elolvassa az újabb levelet. Az étkezéseknél pedig a fiúkat nézve azt keresi, vajon ki lehet a Titkos Hódoló.
 - Azt nem szabadna elolvasnunk - hangomban a szavaimmal ellentétben az bujkál: pedig de, azt a levelet igenis el fogjuk olvasni.
Vonakodva fel is állok, és a lány kezei közt a levélre pillantok.
 - Na mutasd! - szemem izgatottan csillog. - De aztán visszarakjuk, hogy Dorottya is el tudja olvasni! - teszem hozzá azért, hogy a lelkiismeretemen könnyítsek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=814060#post814060][b]Harmat Betti - 2020.07.24. 16:47[/b][/url]

A fejemben megmarad Dorottya és a Titkos Hódoló párosának képe, akár egy rajzfilm. A Hódolót véznácska, alacsony srácnak képzelem, míg Dorottyát magabiztos szőkének. Ez a kép önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra. Mekkorát csalódhat a lány, ha nem erre várt. Azért a kettejük találkozása biztosan romantikus.
 - Nem bizony! - helyeslek, bár talán csak önmagam akarom megnyugtatni azzal, hogy szorult belém némi erkölcs is. - Végül is... Ha nem tudják meg - egyezek bele végül. Nem mintha engem nem fűtene a vágy belülről, hogy lássam mi áll a papíron. Hiszen nem olyan nagy ügy ez! Csak egy gyerekkori szerelem. Lehet, hogy Dorottya már látta is, és szándékosan hagyta ott a levelet. Lehet, hogy nem is tetszett neki. Ki tudja? Mindenesetre ezt mi most el fogjuk olvasni. Nem tudja meg senki.
Helyeslően bólintok. Bizony, visszarakjuk. Úgy helyes. Mi pedig megőrizzük a titkot, hogy valaha is itt voltunk.
Belenézek a papírba, és ahogy a lány olvassa, én szememmel követem a szavakat. Még fel is nevetek, mikor belekezd az olvasásba.
 - Az éppen lehetséges. Sok külföldi jár a Bagolykőbe. - Az ismerőseim jó része külföldi diák, vagy külföldről költöztek ide. Okozhat is elég bosszúságot a tanároknak, mikor dolgozatokat javítanak. Hiszen akik csak tanulni jöttek, vagy nem olyan rég élnek itt, nem beszélik jól a magyart, ahogyan írni sem tudnak. Persze vannak akik mindenféle ügyes varázstrükkel oldják meg a dolgot, mint fordítónyakláncok, pennák. Mindig elcsodálkozom, milyen leleményesek a mágusok.
Én is felnevetek a szőkével együtt. Azért picit édesnek találom a Titkos Hódolót. Szánalmas is, mint aki könyvekből szedte a mondatokat.
 - Azért jó látni, hogy így igyekszik meghódítani Dorottyát. Szerintem ez azért aranyos - nézek a lányra. Majd ismét a levélre függesztem a tekintetem. - "A bőröd olyan sima és puha, mint egy felhő. Szöke hajad pedig olyan mint a napfény" - folytatom a felolvasást. Iskolatársamra nézek, vajon neki mi a reakciója a folytatásra. - "Ha kék szemedbe nézek, a tengert látom. Azt hiszem beléd szeretem, drága Dorottya!" Aláírás: a Titkos Hódoló - emelem fel a tekintetem a lapról. - Hát ez... - keresem a szavakat. - Nem tudom, mit mondjak erre - nevetem el magam végül. - Vajon Dorottya látta már? - teszem fel a kérdést.
Még mindig úgy gondolom, hogy aranyos a srác. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy nevetésre ösztönöz a lefirkantott levél. Alaposan megnézem a kézírást, ami lássuk be, nem valami szép. próbálok rájönni, vajon ki ehet a Titkos Hódoló. Sokszor megnéztem már az osztálytársaim írását,de ez nem tűnik ismerősnek. Bárki lehet, hiszen sokan járunk ebbe az iskolába. Talán nem is ismerem az illetőt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=814419#post814419][b]Harmat Betti - 2020.07.26. 22:28[/b][/url]

A szám sarkában huncut mosoly bujkál. Nem tudja meg senki. Hacsak a Hódoló nem figyel valamelyik sarokból. Az nem lenne kellemes helyzet.
Bőszen bólogatok a lányra, kifejezve azt, hogy én sem tudom, hogyan írnak a külföldiek beadandókat. Bár az ismerőseim közt vannak többen, akik nem magyar születésű diákok, és ők igen jól beszélik a nyelvet.
- Lehet. Bár ez nem rossz fogalmazás, inkább csak béna bókok. - a mondat második felét egészen halkan mondom, nehogy esetleg mégis meghallja a levél írója. Nem szeretném megbántani, hiszen lehet, hogy Dorottya is kikosarazza majd.
Felkuncogok a szőkével együtt. - Hát engem sem nyert meg - lehet, hogy nem könnyű levenni a lábamról, de nem lehetetlen. Hiszen a lelkem mélyén vágyom rá, hogy legyen egy fiú az életemben. Talán a veszteségtől félek annyira, hogy nem merek nyitni mások felé. Múltkor a buliban ott volt például Beni, akivel nagyon jól elbeszélgettünk, mégsem kerestük egymást azóta. Nem állítom, hogy nem gondoltam rá. Hogy nem jutott eszembe megkeresni. De valami visszatartott. Aztán ott van még Elijah, aki olyan kedves velem. Neki soha eszébe nem jutna ilyen levelet írni. Talán nem is merne. De pont ez az, ami annyira aranyos benne. Az esetlensége, hogy közben azért mégis tudja mit akar. Na meg olyan jól elbeszélgetünk mindig.
A mellettem álló szőke nevetésére térek vissza a valóságba.
- Ja, igen - felelek, holott azt sem tudom igazából, mire válaszoltam. Megrázom kicsit a fejem, és ismét a levélre nézek.
Eltűnődöm a kérdésen. - Szőke és kék szemű? Ismerek egy párat. Az egyik épp te vagy. - nevetek fel. a szőke haj és kék szem párosítás nem ritka, a Bagolykőbe is járnak egy páran ilyen külsővel. A szobatársaim közül is ketten néznek ki így, de mivel egyikük sem Dorottya, azt kizárhatjuk, hogy nekik szól a levél. - Nem, én másodikos - felelek. - De szerintem ők elsősök. Akik a második évfolyamra járnak, őket nagyjából ismerem. Emlékeznék, ha lenne köztük Dorottya. Bár lehet, hogy a Hódolót ismerem. - tűnődöm el. - Ja, amúgy Bettinek hívnak, levitás vagyok - ejtek meg egy gyors bemutatkozást, miután eszembe jut, hogy nem is tudom, ki az, akivel beszélgetek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=815157#post815157][b]Harmat Betti - 2020.08.05. 23:41[/b][/url]

Felnevetek a lány mondatára.
- Hát igen, azt én is - rémlenek hasonló sorok valahonnan, így nagyon remélem, hogy csak összetévesztem egy hasonló romantikus szöveggel a sorokat, és nem olvastam őket valamelyik regényben. Nem vetne jó fényt hősszerelmes barátunkra, ha egy könyvből másolta volna szerelmes szavait.
Én igazán romantikus alkat vagyok, és mindig aranyosnak találom az ilyen bókokat, de azért a Titkos Hódolónk levele nekem is sok egy kicsit. A csöpögős szavak inkább arra késztetnek, hogy kínosan érezzem magam, minthogy elolvadjak a meghatottságtól.
- Ó, szóval barna? - mosolygok a mellettem álló lányra. - Nekem szőkének tűnik - kicsit hozzá is érek egy tincséhez, mintha jobban meg akarnám nézni azt. Remélem nem veszi zokon a dolgot, hiszen csak baráti heccelődésnek szánom. Ezzel magamat is meglepve. Mindig visszafogottan, félénken közeledek másokhoz, most viszont - talán mert már van egy közös titkunk - úgy érzem, mintha már nem idegenek lennénk. - De a szemed azért kék, ugye?  - kérdezem, nehogy azt is rosszul raktározzam el magamnak. - Vagy az türkiz? - kérdésemet pimaszul felvont szemöldökömmel támogatom meg. Aztán viszont el is nevetem magam a dolgon. - Ha te azt mondod, hogy barna vagy, akkor az úgy is van! - mondom neki kedvesen.
Majd ismét ránézek, és kicsit összeráncolom a homlokom, ahogy próbálok lépést tartani a kérdéseivel. Ha jól veszem ki, egészen hasonlóan képzeltük el a Titkos Hódolót. A kicsi, vézna, régies alakot tökéletesen el tudom képzelni, ahogyan egy sarokban, az asztal fölé görnyedve írja a levelet. Ha viszont egy nagy darab, izmos, mondjuk egy kviddicses lenne a levél írója, nagyon nagyon nevetnék.
- Ó, nem! Félre értettél. Csak azt mondom, lehet, hogy ismerem, mivel igazából nem tudjuk, hogyan néz ki, és hányadikos. Lehetséges, hogy egy évfolyamra járok vele, de nem tudom pontosan, hogy ki az. Az írása sem ismerős - rázom meg a fejem. Aztán a szemem felcsillan, és Pollira nézek. - Az is lehet, hogy Dorottya már ötödéves, vagy még idősebb, a Hódoló meg elsős, vagy másodikos - arcomra amolyan "micsoda csavar" arckifejezés ül ki.
Szemeimet a lapra szegezem, és figyelem, ahogy az eridonos próbálja visszahajtani eredeti formájára. Egy darabig nézem a kezét, majd az arcára vándorol a tekintetem. Kinyújtott nyelvén pedig el is mosolyodom.
- Segítsek? - nem mintha úgy látnám, neki nem megy, de talán ketten mégis többre megyünk. Na meg mindkettőnk érdeke, hogy se a Hódoló, se Dorottya ne tudja meg, hogy valaha is ittjártunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833632#post833632][b]Harmat Betti - 2021.07.03. 12:49[/b][/url]

Ma eddig csak egy elsőst kaptam el, aki éppen akkor akart bemenni a levitába, mikor én kijöttem onnan. Elengedtem szegényt, mert nagyon ijedtnek tűnt, és csak pár perccel késett el. Figyelmeztettem, hogy legközelebb figyeljen jobban, és én is elindultam. Az este további része nyugalmasan telt, elkerült az összes éjszakai vándor. Eddig.
A járőrtársam a folyosót nézi át, míg én megnézem a teraszt. Nem számítok rá, hogy bárkit is találok kint, hiszen elég későre jár már, még annak is, aki felsurran az éjféli nassolásról. Ráadásul nem tudnám megmondani, miért ácsorogna bárki is éjjel az erkélyen. Mi dolga volna itt, amit nem tud megtenni a hálókörleten belül?
Ahogy kilépek azomban, csalódnom kell a teóriámban. Az erkélyre lépve azonnal megcsapja az orromat a dohány szaga, és egy pillanatra még az izzó csikket is megpillantom. Az illető háttal áll nekem, így nem láthatom, kivel van dolgom. Csak elindulok felé, és közben szólalok meg:
- Ha nem vagy mestertanonc, este tíz óra után nem tartózkodhatsz a házad területén kívül. - Hangom határozott, jól beletanultam már a dologba, ám nem szeretnék ijesztő lenni soha. Inkább figyelmeztető jellegűek szavaim, mintsem megróvóak. Persze kénytelen leszek büntető munkát adni neki, ha valóban nem mestertanonc, de nem azért mert élvezem, hogy megbüntethetem.
Lassan érek mellé, és ahogy én is a korlátra támaszkodom, meglátom, kivel van dolgom. Nem is tudom, hogyan írnám le a kapcsolatunkat a navinéssel, de pozitív jelzők semmiképpen sem szerepelnek benne. Nem is tudom, mit mondjak neki. Tudja, hogy elkaptam, hogy lebukott, az viszont kérdés, hogy áll hozzá, hogy pont én kaptam el.
- És a dohányzás is tilos az iskola területén - szólalok meg ismét, egészen halkan, s rámutatok a kezében tartott szálra. Egy darabig vacillálok, majd megszólalok ismét: - Valami baj van? - Rögtön meg is bánom, ahogy kimondom szavaimat. Domonkossal sosem végződött még jól, ha segíteni akartam neki. Most miért lenne más a helyzet? Az emberségem mégis erősebb bennem, mint, hogy a dzsekimen villogó jelvény mögé bújjak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833989#post833989][b]Harmat Betti - 2021.07.09. 00:16[/b][/url]

Meglepődöm, hogy találok kint valakit az erkélyen. Talán túl jóhiszemű vagyok, hogy azt gondolom, egy bizonyos idő felett a diákoknak sincs kedve a folyosón mászkálni. Domonkos mégis az erkélyen áll, ráadásul cigizik, én pedig kénytelen leszek megbüntetni, ha jól akarom végezni a dolgomat. Már pedig jól akarom ha már házvezetőim megbíztak bennem, és megkaptam a jelvényt. Azt a részt utálom, hogy meg kell büntetnem diáktársaimat, de tudom, hogy ez nem akadályozhat meg abban, hogy felelősségteljes legyek, és mégis megtegyem. Mert ez a dolgom. Szerencsére nagyon nagyképű diákokkal nem volt még dolgom, Létai Rolanddal is csak prefektusként hozott össze a sors, nem rendbontóként.
Most azonban meg kell büntetnem Domonkost, és ezt valahogy sokkal nehezebbnek érzem, mintha mondjuk egy barátomat kéne megbüntetnem. Valahogy rá kéne vennem, hogy dobja ki a cigicsikket, és vissza kéne kísérnem a navine klubhelyiségébe. De mikor fog rám valaha is hallgatni ez a srác? Valószínűleg utál, bár azt nem tudom pontosan miért, mikor én első találkozásunkkor is csak segíteni akartam neki.
Mellé támaszkodom a korlátra, úgy folytatom a beszédet. Bár hiába mondom, hiszen nyilván ismeri a házirendet, csak fütyül rá. Nem érdekli, ahogy valószínűleg én sem, meg az sem, hogy prefektus vagyok és rajtakaptam, ahogy takarodó után dohányzik. Mégis elmosolyodik, legalábbis megpróbálkozik valami olyasmivel, és ahelyett, hogy valami bántó hagyná el a száját csak a cigarettát nyújtja felém. Elkerekedett szemekkel hátrálok egy lépést a korláttól. Döbbent tekintettel nézek a fiúra, bár ki tudja, ő ebből mennyit lát a sötétben. Ezt most teljesen komolyan gondolta? A kérdés lehetősége ellenben csábító, és talán mégis tudok neki segíti. Mindössze csak annyi az ára, hogy beleszívok egyet abba a nyomorult cigibe.
Hátra fordulok, ám járőrtársam még mindig a folyosón lehet, mert nem vár rám az ajtóban. Minden bátorságomat összeszedve fordulok vissza, lépek ismét Domonkos mellé és nyúlok lassan a kezében tartott szál felé.
- Megígéred, hogy válaszolsz, akármit kérdezek? - szólok halkan, miközben a cigit a hüvelyk- és mutatóujjam közé fogom.
Egészen kicsit szívok csak bele. Nem érzek semmi mást, csak az ingert, hogy köhögjek, amit meg is teszek. A cigi a padlóra hullik, ahogy én a mellkasomra tapasztom a tenyerem, és próbálok életben maradni. Egy közeli székre ülök le végül, rászorítva a korlátra próbálok levegő után kapni, ahogy a köhögés enyhül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834201#post834201][b]Harmat Betti - 2021.07.12. 11:50[/b][/url]

Nem kicsit lep meg az ajánlata. Miért jó neki, ha kipróbálom? Nem értem meg, még akkor sem, amikor aztán mégis elveszem tőle a szálat. Még visszakérdezek, inkább biztosra szeretnék menni. Akkor legyen kétoldalú a alku. Azt mondjuk nem tudom, hogy mit kérdezzek tőle. Talán azt, hogy miért viselkedik velem úgy, ahogy? Talán belőle így jön ki a gyász. Az biztos, hogy nagyon mások vagyunk mi ketten. Lehet elég volna annyit kérdezni, hogy érzi most magát. Nekem ez a kérdés mindig segít.
Ellentétben a cigivel, amitől szörnyen köhögni kezdek csak. Domonkos nevetését meghallom ugyan, de nem tudok vele foglalkozni. Sokkal jobban izgat, hogy ne fulladjak meg. Ahogy leülök aztán, kicsit jobb lesz. Kicsit engedek a szorításomon, hogy ujjaim ne fájduljanak meg nagyon, de a kezemet nem engedem le. Továbbra is a korlátba kapaszkodva ülök, fejemet lehajtva próbálom rendezne a légzésemet. Csak a navinés hangját meghallva emelem fel a fejemet, s nézek rá, a köhögéstől könnyes szemekkel. Annyi erőm már van, hogy nézésembe belerejtsem a dühömet kijelentése és nevetése miatt. Mintha úgy érezné, rá nem vonatkoznak a szabályok, rágyújt újra, nekem pedig semmi ötletem mit kezdjek a sráccal.
Csak akkor állok fel, amikor már úgy érzem, minden erőmet visszanyertem a fulladozás után. Ismét közelebb megyek hozzá, mellé állok. Nem akarom azt érezni, hogy fölöttem van, mert ő áll én meg ülök. Nem vagyok azonban magas, ha felállok is fölém emelkedik, ha csak pár centivel is. Gondolkodás nélkül nyúlok a frissen meggyújtott csikk felé, el akarnám venni tőle, és ha nem húzza el, ki is veszem a kezéből. Azt nem tudnám megmondani, hogy kötelesség tudatból, vagy az egészsége megóvásának érdekében teszem-e. Na de mit kérdezzek?
- Hogyan tudnék segíteni Neked? - Megpróbálom elkapni a tekintetét. Még mindig nem tudom, miért akarok segíteni a fiúnak, de valami minden találkozásunkkor arra sarkall, hogy ki akarjam húzni a gödörből, hogy ragadjam meg a kezét, és ne engedjem el. A gond csak az, hogy ő nem akarja ezt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834369#post834369][b]Harmat Betti - 2021.07.15. 12:52[/b][/url]

Nevetése egyértelműen dühít, de nem tudok tenni ellene, mert jobban foglalkoztat, hogy ismét kapjak levegőt. Aztán mikor végre oxigénhez jutok, felállok, mellé lépek ismét, és teszem fel a kérdésem. Most Domonkoson a sor, hogy beváltsa az alkunk rá eső felét. Hogy válaszoljon, bármit is kérdezek. Szavaim még engem is meglepnek kicsit, de nem vonom vissza őket, ott hagyom köztünk, válaszára várva. Nem vagyok benne biztos, hogy őszinte lesz velem, hiszen minden alkalommal világosan a tudtomra adja, hogy nincs szüksége segítségre. Én azonban önpusztító módon minden alkalommal segíteni akarok neki, annak ellenére is, hogy mintha megpróbálna magával rántani inkább.
Nem lep meg, hogy nem engedi elvenni a cigit, helyette karomat kapja el. Nem próbálom meg kihúzni a karom, csak megvárom, hogy ő engedje el. Helyette megállok vele szemben, feltartott kézzel, tekintetemet az övébe mélyesztve, és felteszem a kérdésemet. Lassan engedem le aztán a karomat, de csendben, várom a válaszát, annak ellenére is, hogy láthatóan zavarba jött. Aztán válaszol ám nem komolyan, így tőlem egy szemforgatást kap reakció képpen.
- Meghagyom neked, ha mindenképpen mérgezni akarod magad vele - szólalok meg aztán halkan. Nem hiszem, hogy sokat érnek majd szavaim, hiszen valószínűleg megkapta már az ehhez hasonló mondatokat már másoktól is. Amíg ő nem akar leszokni, addig úgysem fog, pláne nem az én szavaim hatására.
Kérdésére lehajtom a fejemet, én is elgondolkodom. Fogalmam sincs, miért akarok neki segíteni. Nem tudom, hogy miért érzem úgy, az én dolgom, hogy segítsek Domonkosnak, mégis akarok. Minden találkozásunkkor, akármennyire is meg tud bántani.
- Igazából én sem tudom - válaszolok, továbbra is a padlót kémlelve. - Talán csak azért, mert rokonszenves voltál, mikor először találkoztunk. -Felemelem a fejem, a szemébe nézek, így kiolvashatja tekintetemből, hogy őszintén beszélek. - Meg azért is, mert úgy érzem, én megtanultam együtt élni az engem ért veszteséggel - szólok szinte már suttogva.
Még mindig fáj, néha jobban, néha kevésbé, és fájni fog örökké. De tudok nevetni, tudok szeretni és sikerült újra közel engednem magamhoz másokat. Hosszú időbe telt, sok sírásba, küzdelembe, de azt hiszem, most jó helyen vagyok, és jól vagyok. Ha Domonkosra nézek azonban, csak a fájdalmat látom rajta, és összeszorul a szívem a gondolatra, hogy min mehet keresztül. Kicsit önmagamat látom benne, mikor nem akartam beszélni senkivel, mikor azt hittem, nincs tovább, és fogalmam sem volt, merre menjek, mit tegyek, hogy eltűnjön a sötétség.