Melissa Von

Sétálás. Hány lépést tettem már meg a kastély falain belül, hol jókedvvel, hol szomorúan, de mégis bandukolva a kívánt cél felé. Rosszul éreztem magam, hányni tudtam volna a tömegtől és a kíváncsi elsősöktől, akik úgy nyüzsögtek a kastélyban, mint apró, kis hangyák eső előtt. Depressziós állapotaimat az is fokozta, hogy mankóval a kezemben kellett kijutnom az erkélyre, így leginkább egy kis bicebócára hasonlíthattam. Útközben pedig egy sietős kisdiák, majdnem fel is borított engem, ami nagyon felháborított. Már-már a pálcámhoz kaptam, amikor sikerült elszámolnom tízig és megnyugodva mégiscsak egy békés megoldáshoz folyamodtam: beletörődtem a saját sorsomba, s úgy haladtam tovább a sötét folyosókon.
Minden olyan kiábrándító volt. A festmények is úgy méricskéltek, mintha édesanyám vizslató tekinteteit éreztem volna magamon.
Mi van ezekkel? Nem láttak még embert? Vagy sohasem sérültek meg? - bosszúsan felsóhajtottam és rosszallóan csóváltam meg a fejemet.
Itt sohasem lehet megnyugodni? - senkivel és semmivel nem volt kedvem találkozni, alig vártam, hogy kiérjek a fényre. Ahogy kijutottam, teljesen megnyugodtam, a napfény és a friss levegő pozitívan hatottak rám. Behunytam a szemem és elképzeltem, hogy újra otthon vagyok és Florival beszélgetek. Annyira hiányzott. El is határoztam, hogyha megunom az üldögélést, fogom magam és írok egy levelet neki. Beszámolok arról, hogy hogy megy itt a sorom és mennyi minden történt velem. Izgatottan kukucskáltam ki a napszemüvegem mögül, s magamban arra kérleltem minden varázslényt, hogy csak most ne kerüljön senki az aurámba...

Melissa Von

Én megértem, hogy süt a nap és hunyorogni kell a fénytől, de akkor hordjon napszemüveget, vagy 'tudomisén', műtesse meg a szemeit, vagy csak egyszerűen nyissa ki őket - akkorát sóhajtottam, hogy az egész mágustanoda beleremegett. Azt már megszoktam, hogy van egy félig rokkant lábam, de hogy legyen egy másik is? Na persze, hogyisne.
Merlin szakállára, hát komolyan nem látta meg, hogy amúgyis fogyatékos vagyok? Most szédültem ki a gyengélkedőről.... milyen kevés esze van ennek a rellonos diákságnak -  szép meccseket játszottam le magamban, épp megfosztottam a kedves tekintetű hölgyet gyönyörű hajkoronájától (persze csak képzeletben), és a bocsira egyszerűen az égbe szöktek a szemöldökeim:
- Ne haragudj, de te ezt komolyan gondoltad? Nem virít le rólam, hogy veszettül szükségem van a lábaimra? - közben vadul köszörültem a torkomat is, mintegy prezentálva azt, hogy készen állok arra, hogy bármelyik pillanatban elharapjam az övét. Idegességemben meg is szédültem, kibillentem az egyensúlyomból, úgy kellett megtámaszkodnom a fekete korlátokban. Olyan szinten kiborultam, hogy én már nem finomkodtam, előkaptam a pálcámat és szinte önkívületi állapotban kiáltottam felé:
- Tarantallegra - ha eddig nem volt kedve táncolni, hát mindjárt támad és ha gondolja teremtek hozzá zenét is. Csak még néhányszor lépjen rá a lábamra és megtanulhatja, milyen egy navinés magyar mennydörgő. Ha ennyire ki akarta hozni belőlem a rellonost, tessék, itt van, kóstolgassa csak bátran. Egyelőre jól szórakoztam, ahogy a lány mindenféle táncnemet gyakorolt előttem, hol pukedlizett, hol salsázott.... bőven jutott rá ideje, ugyanis nem akartam leállítani, még nem. Hátha elropja a lábát és ő is lesántul, nem tudhatjuk...

Én szeretlek, te csöndes gyilkos!   Melissa Von

Szólásra emeltem volna ajkaim, de ahogy formáltan a szavakat, úgy éreztem, valamiért nem fordul a nyelvem. Persze, hallottam elsüvíteni a pofixot a levegőben, de a fene se gondolta volna, hogy akkor most jól megnémít ez a zöld pojáca. Paprikás hangulatomat csak továbbfokozta a lány ügyeskedése. Észből azonban nekem se osztottak keveset, hamar írt találtam az égető problémára. A nyakamban lógott egy amulett, amiben volt némi tündérpor, még édesanyám küldte ínséges időkre. Hát elérkeztek azok az idők, és én alkalmasnak láttam a helyzetet arra, hogy egy picikét felhasználjak belőle. A tündérpor hamar rendbe hozta a hirtelen jött képességcsökkenést, és újra régi pompájában csilingelhetett a hangom. A nyelvem is megeredt, a zöldike nem túl nagy örömére. Persze, csupa virágnyelven tolmácsoltam a káromkodásaimat felé, nehogy bántódása essék:
- Azt hitted, jól elnémítasz, ugye? Hát pont nem sikerült - csípőre tettem a kezeimet, és védekező pozíciót vettem fel, de előtte azonban megelőztem, hogy újabb támadást intézhessem felém:
- Capitulatus - sajnos nem sikerült túl jól a varázslat, csak erőtlenül megremegett a pálcám, de sebaj, tudtam még pár bűbájt. Nem is haboztam, próbálkoztam másképp:
- Locomotor Mortis - furakodott keresztül a levegő atomjain. A rellonos nem rophatta tovább, mert megszüntettem az átkom. Meg, ha azt nézzük, teljesen kedves is vagyok, megakadályoztam, hogy esetleg letáncoljon az erkélyről és valami kárt tegyen magában. Annyira lebilincselő volt ez a momentum, hogy ennek örömére le is ültem egy kényelmes fotelbe, majd ha baja lesz, úgyis szól, én nem elnémítottam, csupán korlátoztam a mozgásban... a kettő eléggé távol esik egymástól.
- Valami baj van? Valahogy nem túl őszinte a mosolyod... beszélj csak, ha úgy tartja kedved - halvány megelégedés ült ki az arcomra, percek alatt sikerült elintéznem a dolgokat, elfáradni se volt időm.

Melissa Von

- Szép ez a lelkesedés a létezésem megszüntetésére - kicsit könnybe is lábadtak a szemeim, már-már meghatódtam, röpködtek az átkok felém, amiket, mint egy alázatos Navinés szótlanul el-eltűrögettem, de egy idő után, meg lehet ezt unni, s mi tagadás én is meguntam. Még mindig volt nálam egy tucat tündérpor, és nem is állt szándékomban mindet erre a lányra elvesztegetni, dehát annyira akarta, hogy használjak belőle, hogy én lettem volna az a csúnya leányka, aki megtagadja tőle? Nem, naná, hogy nem. Részesüljön csak mindazokban, amikben én is részesülhettem általa. Próbáljuk csak ki, mit tesz egy ilyen tüzes boszorkánnyal ez a szer...
A helyzetben csupán annyi bökkenő volt, hogy a legutolsó átok tényleg eltalált, elkezdtem furcsa hangokat hallani, olyanokat, hogy hívd ide Aladárt, meg tépd ki ennek a lánynak a haját, szabadítsd meg a nyelvétől. Tartott ez egy bizonytalan ideig, de valahogy mindig felülkerekedtem a gonosz hangokon. Olyan erős volt a személyiségem, meg alapjában véve olyan érzékenynek bizonyultam minden szagra is, hogy nagyon hamar sikerült visszatérnem a valóságba. Melissát olyan negatív aura és illatkombináció lengte körbe, hogy egy rossz szaglású kisállatka is messziről felismerte volna. Pechjére. Nem tudom miért, de valahogy ma nekem kedveztek a csillagok, még pár percig törtem a fejemet, aztán szépen lassan újra kinyitottam az amulettet:
- Egy kis szépségpor, gondolom, elég hiú vagy, ez az öltözeteden is látszik - és szép lassan a szemébe fújtam a tündérséget, minek hatására megszűnt a védőbűbája és hosszú, pihentető álomba merült. Szerintem egész jó döntés volt, biztos elfáradt a számára megerőltető gondolkodásban, jobb is, ha kipiheni magát, gyűjtögesse az erejét másra. Majd megoldom, hogyan vigyem fel a rellonos hálókörletbe, csak bízza rám a dolgokat, neki egyetlen feladata van: megálmodni a megálmodhatatlant.

Melissa Von

A gyengélkedő és egy szebb jövő felé

Ami azt illeti, a célomat elértem, Melissa fáradtan esett össze. Ha eddig aggódott amiatt, hogy folyton járt a lába, most elrebeghetne egy-két imát azért, hogy felébressze valaki. A szőke herceg, netán, ha a realitás mezejére bocsátkoznánk a gyengélkedő. Rokkant lábam és Melissa egyedül maradtunk ebben a földöntúli harcban. Nagyot sóhajtottam, azért nem lesz könnyű elszállítani a gyengélkedőig, hiába volt szépen öltözve, a súlya az megmaradt a régiben. De kellemetlen...
Megcsóváltam a fejem, talán több munkát csináltam magamnak, mint kellett volna?
Ekkor hirtelen megszólalt: Ezt még megkeserülöd!
- Ugyan drágám, mit? A tündérpor szerintem az emlékeidet is elveszi, csak az marad majd meg, hogy milyen jófej voltam, hogy segítettem rajtad és gyönge kezeimmel elhurcoltalak a gyengélkedőig - fájdalmai enyhítésére megsimogattam a kobakját. Akár egy superman jelmezt is felölthettem volna, szinte ragyogtam az erkélyen a jóindulattól és a lemenő nap sugaraitól. Na jó, azért nem, tisztában voltam én a gyarló tulajdonságaimmal. Kívülről szép, fényes alma, de belülről egészen rothadó. Na sebaj, ezt csak én tudtam és senki más, ami rendkívül imponált ebben a pillanatban.
- Segítség, segítség - kiabáltam, mint valami reményvesztett lélek és bolyongtam a folyosókon. Végre valaki észrevett bennünket és segített eljutni a kívánt helyre. Persze, mindent máshogy adtam elő, hogy megsebesültünk mindketten és, hogy valaki álomátkot szórt Melissa fejére. A magyarázkodás nagy mestere voltam, sok mindenki tanulhatott volna tőlem. Miután az események lezajlottak, és végre elhagyhattam a gyengélkedőt, a klubhelyiségem felé vettem az irányt, a supermanek is elfáradnak, hiába a flower-power.