Más diák biztosan retteg az iskola kezdetekor, vagy éppen úgy kell kirugdosni a szülői házból, hogy végre nekiinduljon és elkezdje jövője formálását. Na, velem pont ellenkezőleg történt. Alig vártam, hogy eljöhessek otthonról, tudván, hogy egy új kaland előtt állok, na meg persze már egyre nehezebben viseltem el az anyámmal való mindennapi együttélést. Jött a búcsú perce, megígértem, hogy írni fogok rendszeresen, majd már mentem is. Mikor megérkeztem minden rendben ment, azóta se mertem még kitenni a lábamat a házam körletéből, félek, hogy eltévednék. Borzalmasan tudok tájékozódni, az egyetlen amit mindig is meg tudtam jegyezni az a hazautam volt. Nem hiszem el, hogy lehetek ennyire gyáva, így hát útnak indultam. Róttam céltalanul a folyosókat, egyiket a másik után, míg egy ajtó előtt találtam magamat. Erkély szerűségnek tűnt, és idebent úgy is olyan fullasztónak éreztem a levegőt az egyre közeledő meleg miatt, így hát kitártam az ajtót, majd kiléptem. Az arcomat azonnal megcsapta a meleg és a nap fénye, egy pillanatra a szemem elé is kaptam a kezemet, majd megvártam míg látásom kitisztul, és be tudom azonosítani hol is állok épp. Nem voltam egyedül, ami miatt egy percre zavarba is jöttem, de szó nélkül eltipegtem a leányzó mellett majd az erkély szélére könyökölve nézelődni és agyalni kezdtem. Ha egyedül vagyok, az agyam sok olyan dolgot képes kreálni ami valójában nincs is, ezzel csak magamat tudom bosszantani, ami így tehát egy elég negatív tulajdonságom. Gyönyörű volt innen a kilátás, a kastély egyik oldalára lehetett látni. Figyeltem ahogy az idősebb diákok ide oda rohannak siettükben, vagy épp csak ülnek és ők is élvezik ezt a kivételes időjárást. Hirtelen jött a jó idő.

Ahogy bámészkodtam az embereken és tájon, meghallottam egy kis hangot magam mögül. A lány szóra bírta magát, így én is hirtelen megfordultam, majd rámosolyogtam.
- Oh, szia! Köszöntem vissza, majd most már a lány felé fordulva, leültem a erkély egyik párkányára. Kedvesen mosolyogtam vissza rá, majd körülnéztem ebből a szögből is. Igaz, így nem volt olyan érdekes mint a táj, de még is tetszett. A kastély hatalmas falait láttam, hihetetlen mekkora ez a hely! Furcsa belegondolni, hogy itt fogok élni éveken keresztül, de jó érzés, mert végre megtanulhatom az önállóságomat is.
A gondolataim kissé elkalandoztak, a lány bemutatkozott, igyekeztem magamban elraktározni a nevét, majd én is megszólaltam.
- Én pedig Dália. Nekem még nincs semmi ilyen menő posztom. Vallottam be, majd vállat vontam, és halkan elnevettem magamat. Ha jól belegondolunk, nekem igazából itt még semmim sincsen. De pozitívan igyekszem a jövőre tekinteni. Azt tudom, hogy a tanulmányaimmal nem lesz gond, de az emberek és én..az egy másik kategória. A szerencsében bízhatok, vagy az esélytelenek nyugalmával szólítgathatom majd le az embereket, és talán egyszer sikerül valaki olyanra lelnem, aki nem hajt el, és talán egy idő után még a barátomnak is mondhatja magát. Kissé zavart a nagy csend kettőnk között, így hát gyorsan kiötlöttem valamiféle kérdést.
- Mi járatban vagy erre felé? Kérdeztem, csak, hogy megtörjem a csendet, majd vártam rá a választ, még mindig kedvesen mosolyogva. Egyszer valahol úgy hallottam, hogy ha többet mosolygunk másokra, azok hamarabb feloldódnak mellettünk. Azóta néha-néha ez eszembe jut, és folyamatosan tesztelgetem.

A velem szemben álló lány kedvesnek, normálisnak tűnt. Van egy olyan tulajdonságom, hogy kiszúrom azt, ha valaki még mielőtt hozzám szólna, nem lesz szimpatikus. Az arcomon egy halovány mosollyal megvártam míg újra megszólal, majd én is szóra bírtam magamat.
- Igen, új vagyok. Tudom, nagyon látszik rajtam. - Mondtam, egy nagy sóhaj kíséretében. Hihetetlen milyen sasszemű emberekkel van tele ez a kastély, bár azért meg tudom érteni őket, nekem is fel tűnne egy új arc, főleg egy olyan mint az enyém. Hófehér bőr, aranyhaj, pici lányka. Általában kitűnök a többiek közül. A lány hasonló volt hozzám, csak magasabb és sötétebb hajjal.
- Nem is tudom milyen becenév illene hozzám. Sose becézgettek engem. - Vallottam be. Az otthoni szülői becézgetés nem hiszem, hogy számít. Barátaim pedig mindig inkább a nevemen szólítottak, sokan szerették kimondani, mert senki mást nem ismertek ilyen névvel. Emiatt szerettem én is.
Egy pár pillanatig ismét a kilátást figyeltem. Nagyon erősen sütött a nap, nem volt rekkenő hőség, de azért meleg volt. Szeretem a nyarat, mindig is közel állt a szívemhez a jó idő, a teleket és hidegeket általában rosszul viselem. Odalent egyre több diák kezdett el megjelenni, volt akik leültek a padra beszélgetni, de voltak akik csak sétáltak egyik helyről a másikra. Ilyenkor nem is lehet odabent lenni, én biztos halálra unnám magamat. Ha itt végeztem, lehet én is lemegyek kicsit.
- Áh, értem! Hát igen, Én örülök, hogy végre itt a szép idő. - Mondtam, csillapíthatatlan mosollyal. Nem szeretek úgy beszélgetni, hogy nem látják rajtam, hogy nem fogok nekik ugrani. Igyekszem mindig rendes lenni. De ha velem nem azok, tőlem se várjanak mást, azt hiszem ezzel a legtöbb ember így van.
- Siófokról érkeztem. Árultam el, majd udvariasságból vissza kérdeztem. -
- És Te honnan? Régóta vagy már itt? -