Szofi

Halvány büdös lila dunsztja nincs róla, vajon sikerültek-e a vizsgái, vagy sem. Egy cseppet felidegesíti ez a tény, a tudatlanság átka, hisz nem egy hülye gyerek és mostanság minden erejével azon van, hogy valami jobbat produkáljon. Jobbá akar válni, legalábbis ennek a látszatát kelteni. A csárdát tökéletesen vezeti, élvezi a munkát, de nem ott akarja leélni ez egész életét. Szofira is gondol, és sokszor jár a fejében, hogy mi lesz, ha komolyabbra fordul a dolog.
Még mindig nem mondták ki, hogy ők ketten egy pár. Mindenki tudja, hogy ez kettejük között működik és látják, hogy kézen fogva sétálnak, csókolóznak a folyosó eldugottabb részein. Nikolai nem szereti a szerelmi életét kitárni a nagyvilág elé, senkinek semmi közé hozzá, mit kezd magával miután leteszi a kötényt.
Mélyen szippantja be cigarettája füstjét, tüdejében tartja másodpercekig. Az erkélyen ül már vagy negyed órája és csak néz ki a fejéből. Az ébredő falvat figyeli, így korai reggel még ronda ködbe burkolódzik a táj. Szinte semmi mozgást nem észlel, a nyugalom mindent eltölt, a kastélyban is csak azok vannak ébren, akiket büntetőmunkára rendeltek el, vagy munkába igyekeznek a faluba.
Kivételes alkalom, hogy Niko fent tartózkodik. Nincs különösebb oka, csupán ráunt a csárda örökös füstszagára. Fent aludt az éjjel, tegnap még vizsgája volt.
Karikákban fújja ki a füstöt, s az hamar tovaszáll. Ajkai közé veszi a cigarettát amíg felhúzza fekete pulóverén a cipzárt, majd előre dől. Térdén támaszkodik meg, és vár a nagy semmire. Pihen.

Szofi

Néha jó kiszállni a mókuskerékből és az állandó hajtásból egy nyugodtabb helyre menekülni, ahol nem kell részeg embereket kerülgetnie és nem dübörög a fejében még zárás után egy órával is a hangos zene és alapzaj, ami a csárdában mindennapos. Húsz év múlva olyan süket lesz, hogy ha ágyút robbantanak mellette, azt sem fogja észrevenni.
Gondolkodik, aztán csak néz. Ez a kettő keveredik, és persze a cigarettára való koncentrálás, mely mindig megnyugtatja. Most is az ujjai között tartja, tekintetét a végére szegezi. Hallja, hogy valaki érkezik az erkélyre, pár másodperccel később fel is emeli a fejét. Félmosoly kúszik szájára, tagadhatatlanul örül az érkező nőnek. Nem mondhatni, hogy szíve majd' kiugrik a helyéről, vagy ehhez hasonló, de elfogja valami melegség, amit még lány nem váltott ki belőle.
Lassan mozdul, elnyomja a hamutartóban a csikket, majd látványosan emeli mellkasát míg mély levegőt vesz.
- Cigizek. Nem egyértelmű? - szemtelenül teszi hozzá.
- Meg fogsz így fázni, mein Liebling - fejét csóválva jelenti ki ezt, és némi óvás is megbújik a tekintetében.
Helyét elhagyva lép oda Szofihoz. Némi távolságot hagyva kettejük között mögé rakja kezeit, a korláton támaszkodik meg. Még mindig mosolyog. Ő is fázik egy szál pulcsiban, nem csodálná, ha kedvese ezek után tüdőgyulladással feküdne majd.

Szofi

Kérdőn vonja fel szemöldökét és mosolyából egyből csodálkozó tartás lesz. Nem érti a nőket. Vár néhány pillanatot, hátha azalatt sikerül megemésztenie amit imént a lány a fejéhez vágott.
- Csak vicceltem. Vagy nálatok ez mit jelent? - újból eémosolyodik, most már kevésbé őszintén.
Még mindig nehezére esik felfogni a megállapítást, amit egy félmondattal sikerült kiváltania.
Hamar túllép a dolgon, leküzdi a köztük levő távolságot. Épp annyi helye van kettejük között a szöszinek, hogy karjait összefonja, de már majdnem súrolja vele a javítóból szökött mellkasát.
Rosszallóan fúrja tekintetét a másik lélektükrébe. Reggeli csók helyett reggeli szópárbajra hajlanak a dolgok. Inkább lenyeli a szavakat, mielőtt kinyitná a száját, és csak azért sem hagyja annyiban, amit terelni próbálnak.
- Szofia! Nem játék a tüdőgyulladás. Hideg van már ahhoz, hogy az ágyamba való réteg legyen csak rajtad.
Eddig tartott a minimális távolság, ami kettejük közé ékelődött. Nem veszi le a tekintetét róla, de hátrahúzódik, és egy szempillantás alatt farmerja zsebébe csúsztatja a pulóverében tartott cigis dobozt, hogy ezt követően kibújjon belőle és barátnője vállára terítse. Mintha csak az apja lenne, olyan odafigyeléssel igazgatja rajta, hogy a lehető legtöbb részt befedjen az alsó pulcsin felül is.
- Képzeld, gondolkoztam is - beszívja alsó ajkát, úgy bólint.
Nem veszi fel az éles gúnyt, meglepő módon csak szeretettel képes most gondolni rá. Visszahajol, de már nem a korláton támaszkodik meg. Helyette átfogja két karjával Szofia vállát, és magához húzza, arcát a nyakába fúrja.
- Ezeken a sz*r vizsgákon. Meg egy kicsit rajtad - mormolja a puha bőrbe.

Szofi

Nem hisz neki, tökéletes látja, hogy ez csak egy kamuduma, egy olyan fedő, amit ráraknak az odaégett ételre és úgy tesznek, mintha teljesen jó kaját főztek volna. Magából indul ki. Csak jót akar neki, és az se érdekelné, hogyha veszekedni kezdene miatta, ő akkor is ráadja azt a pulóvert, még ha az ép arca is a tét.
- Ne veszekedj velem - mondja ki, mintha csak a fejében olvasna.
Az indító pipás hangulatnak azonban nyoma sincs már attól a pillanattól kezdve, hogy megszűnik köztük a távolság. Finom érintések, amolyan ezer éve házasok vagyunk, de még mindig imádlak hangulatban öleli magához kedvesét. Túl sokat jelent neki ez a hóbortos nőszemély. Ez zavarja, egyébként.
- Erősebb fából vagyok faragva nálad - böki oda.
Fogai kivillannak ajkai alól ahogy szépen lassan elvigyorodik. Nem használja ki, hogy a lány lehajtja a fejét és így könnyedén meg tudná csókolni. Felesleges, hisz az öleléssel is kifejez mindent, amit most érez.
Most először mondja ki, hogy rá gondolt. Vagyis, hogy gondolkodott rajta. Mivel még mindig azon kattog az agya, hogy miért váltja ki Szofia az egész testét végigbizsergető érzést, nem is mond semmit a korrepetálásra. Tudna mit, de túl kora van még a témára téréshez.
Beleszuszog a nyakába, látszik, hogy habozik. Mivel nincs tisztában vele, kínosan érzi magát. Hátrahúzza fejét, kicsit ki is egyenesedik, de továbbra sem engedi ki kezei közül a lenge ruhást.
- Szeretném megmagyarázni, de nem tudom. Én csak... - a távolba mered. Most először veszi le szemeit a másikról. - Tudod belegondoltam, hogy mi van, ha nem sikerültek a vizsgák. Mi van, ha a csárdában kell dolgoznom életem végéig és nem tudom... Nem tudom megadni neked amire vágysz. Halvány lila fingom sincs, mi vagyunk mi, de tudom, hogy szeretem ezt - utal arra, ami köztük van, vagy ami nincs - a távolság.

Szofi

- Nem. Tudom - magabiztosan jelenti ki.
Szó sincs túlzott önbizalomról, egyszerűen csak tisztában van a szervezetével. Nem szokott betegeskedni, hiába fázik egy kicsit, meg se fog kottyanni neki az, ha tíz percet áll az erkélyen. Ha mégis, akkor viszont a legjobb ápolónője lesz.
Kettejük megfoghatatlan kapcsolata most nagyon is megfoghatóvá, érthetővé vált. Ők ketten összetartoznak, mintha egymásnak születtek volna. Ahogy Niko védelmezően átöleli, Szofiának mintha pontosan ott lenne a helye, a férfi karjai között.
Mégis nehezen beszél róla. Talán mindaz, amit átélt élete során, a szeretetnek majdnem teljes hiánya befolyásolta ennyire a kapcsolatainak alakulását. Ha szerették volna, most nem a javítóban töltött két év után, lemaradva azon kellene aggódnia, hogy fogja eltartani az asszonyt, ha egyszer esetleg oda jut, hogy sikerül megtartania az egy embert, akit képes szeretni és nőként kezelni.
Vallomásnak mondható nyögdécselését nem képes úgy előadni, hogy ne akadna meg benne. Mint egy töketlen kamasz, rá se néz a nőre, akiről pedig beszél. Minden férfiassága abban mutatkozik meg, ahogy öleli őt.
Fájdalmasan feszülnek meg arcizmai mikor Szofia befejezi a mondandóját. Végre ránéz, arcát a finom érintésbe nyomja.
- Merlinjét te nő! A csárdában lakom! Nincs egy lakásom ahová hazavihetnélek. Nincs...semmim! Nekem csak te vagy és Emma. Azt se tudom, mi mik vagyunk. A pletykák többet tudnak nálam - felcsattanva, hadarva beszél.
Ennyi idő elteltével is ott tartanak, hogy egy büdös szót nem szólt a családjáról, és hogy honnan jött. Szofi csak Svájcról tud, de a javítóról nem, az apáról, aki verte őket és az anyjukról, aki nem is olyan rég felbukkant...semmit. Nem beszél a múltjáról. Mintha nem létezne semmi, csak az első találkozásuk és onnan számítana az idő.
- Ne folytassuk. Mennem kell.

Szofi

Próbálja kizárni az összes olyan tényezőt, ami befolyásolni tudná. Például a szőke reakciója és a próbálkozás, hogy jó irányba terelje gondolatait. Az ő fejében csúnya, sötét gondolatok járnak, melyeken csak nagyon nehezen tudna változtatni. Ezt is csak úgy, ha tesz érte, hogy okkal legyen pozitív, ha kézzel fogható az, amiről jelen esetben csak beszélnek.
- Én vagyok a férfi. Ez az én feladatom, nem a tiéd. Azt akarom, hogy legalább a felét visszaadhassam annak, amit te adtál nekem - nem fejti ki, egyáltalán nem akar a szeretethiányról beszélni és nem most van itt az ideje annak, hogy elmesélje, milyen élete volt azelőtt, hogy a Bagolykőbe került volna. Boldog gyermekkor...na persze.
Szeretné kivonni magát a beszélgetésből. Most van itt annak az ideje, hogy lelépjen, indul is, de az apró kéz visszahúzza. Lenéz a fogjul ejtő ujjakra, megtorpan. Mélyen szívja be a levegőt, és a hideg, csípős hajnali dér egy minimálisan megkönnyíti a helyzetet.
A lány szavaira meglepetten emeli fel a fejét és néz a szemébe. Sosem hallott még ilyet. Senkinek nem volt a legfontosabb, ahogy neki sem volt legfontosabbja - húgán kívül -. Most azonban, ahogy ránéz, ő is ezt látja, és érzi.
- Én nem akarom feladni, Szofi. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jó legyen, jobb. Fontos vagy nekem. És kellesz. Melletted boldog vagyok - még mindig csak az érzéseiről beszél, de már tisztábban lát. - Egy pár vagyunk?

Szofi

Nem tud uralkodni érzelmein, ez látszik rajta. A rémálma pontosan ez, hogy egyszer majd nem tud uralkodni magán és olyanná válik, mint az apja. Szofi többet érdemel annál, hogy egy olyasvalaki mellett kelljen élnie, aki nem becsüli meg, hiába tesz a nő meg bármit érte.
Kétségbeesett, és menekülni akar, legszívesebben megállítaná a világot és kiszállna, hogy ne kelljen tovább nyűglődnie.
Fejét ingatja a lány szavaira. Semmivel nem fogja meggyőzni arról, hogy megadott eddig is mindent, hisz ő tudja, hogy ennél sokkal többre lenne képes és akarja is, csak fél, hogy nincs elég türelme hozzá, hogy végigcsinálja.
Torkában gombóc keletkezik, áll ott mereven és nézi azt a szőkét, aki jelen pillanatban a legnagyobb támasza és mindennek ellenére vele akar lenni. Nem érti. Tudni akarja, miért, mi az, ami Ő neki, és fordítva.
- Én nem tudom milyen az - mondja ki halkan.
Az egyértelmű válaszra mély lélegzetet igyekszik venni, sikertelenül. Mellkasa csak szúr, és a válasz nem könnyíti meg a helyzetet. Lehunyja szemét, a nő tenyere alá csúsztatja kezeit és felemeli a törékeny, ismeretségük megköttetésekor bekötött kezet először, majd a másikat. Ajkához érinti, lágy csókot lehel a hideg bőrére.
- Küzdök érted.
Szemébe néz, aztán ha Szofi hagyja, derekára csúsztatja kezeit és szorosan magához öleli hosszú, hosszú percekre. A lány segítségével még az is előfordulhat, hogy feladja a csökönyösségét és megkönnyíti a saját, meg mások életét is.

Álomkór
[ZÁRT]

Már megint balhéznak az asszonnyal. Az egyébként teljesen jól működő kapcsolatukat az apróbb viták szépen tönkre tudják tenni olykor-olykor. Mindezt néhány órára maximum, aztán mindig az a vége, aminek a következménye az az apró, egyelőre ebihalnak kinéző lényecske, aki miatt Niko felsétált a kastélyba Anna elé.
Nehezen viseli, hogy kis feleségének hosszú napjai vannak, nincs otthon vele eleget, ráadásul még terhes is - a legújabb csárdai pletykákból tudta meg, hogy apa lesz.
Egy szál vörös rózsával, korláton doboló ujjakkal várja kedves vörösét, aki késve ugyan, de beesik a megbeszélt randevúra. Nagy boldogan fogadja, majd tekintete elsötétül.
- Anna, babát vársz és egy; nem szóltál róla. Kettő; mégis hogy gondolod, hogy ilyen állapotban ilyen sokáig hajszolhatod magad? - hallatszik morgós, de szeretetteljes hangja.
Megpróbálja átadni kedvesének a rózsát, amit egész idáig az utolsó tüskekezdeménytől is megszabadított, ám az eridonos harcias. De mennyire, hogy az. Niko nem, hogy nem emlékszik semmire, nincs is mire, mert míg egyik pillanatban emelt hangon osztják egymást, a másikban feje koppan - feltehetőleg a kétszárnyú ajtóban - és hátratántorodását követően a földön köt ki.