Túl sok az inger, túl sok az ember, akik éjjel-nappal különböző energiaszintet mutatva rohangál a kastélyban. Bárhová megy, biztos, hogy talál egy andalgó párocskát mézes-mázaskodni, idétlenül vihorászó lánycsoportot, vagy csak az élet súlyos problémáit megvitató festményeket. Mégis eddig nem is volt ezzel túlzott gondja, ez most sem mondható el igazán. Úszott az árral, hozzácsapódtak emberek, sőt, olykor a szituáció úgy követelte meg, hogy ő nyissa először szóra a száját. Hatalmas előrelépések ezek, meg kell alapozni a következő éveket, jól tudja ám. Viszont olykor szüksége van -mint talán minden épeszű emberi lénynek- magányra. Így kötött ki az erkélyen végül, utolsó utána lehetőség gyanánt. A lehűlő idő miatt úgy sem preferálja a diáksereg most. Viszont kellett neki némi felkészülési idő, míg rávette magát, hogy a korláthoz csoszogjon. A fantasztikus agytekervényeit elég sok mindennel kiegyensúlyozta az élet, köztük a tériszonnyal is. Repüléstant se fog tanulni soha, ha rajta múlik és a magasban előadott egércincogást megszégyenítő hangján történő jajkiáltásain. De ez a veszély most nem áll fent. Ha igazak a pletykák, innen képtelenség leesni. De erről természetesen meg is kellett bizonyosodnia. Halált megvető bátorsággal mászott a korlátra és pánikrohammal küszködve, néma csatakiáltással dőlt a végtelenbe... mire háton fekve kötött ki a padlón. Zakatoló szívvel tápászkodott fel és nyugtázza magában, hogy legalább egy tételt már kihúzhat a bakancslistáról. Ez volt az első pontja, az... egy pont közül, ami eddig megszületett.
Az egyik szék felé vette az irányt és egy pennát, s papírt előhalászva a zsebéből nagy tanakodások közepette ró olykor-olykor pár ötletet, hogy gyarapodjon a lista. A nulladik pontja ugyanis az volt mielőtt a kastélyban kötött ki, hogy ír egy Bakancslistát. Lehet nem látszik rajta a lelkesedés, de ki akarja élvezni ő is azt itt kínálkozó lehetőségeket.

Belegondolva ez egy elég merész mutatvány volt. Lutri alapon ment az egész, hisz koránt sem volt biztos, hogy a jedierőt megszégyenítő láthatatlan fal ruganyos mivoltával visszarántja őt a biztonságot nyújtó stabil padlózatra. Meg is halhatott volna. Alapjáraton nincsenek ilyen hajlamai, ez sem öngyilkossági kísérletnek indult. Inkább lehetne nevezni a félelme legyőzése iránti szárnycsapás próbálgatásnak, mint egy újszülött fióka. Vagy egész egyszerűen unaloműző adrenalinlöketnek, aminek tökéletesen be is vált. Hisz nem fog rohanni egyből a kviddics csapatkapitányához, hogy azonnal vegye be, mert superhero módjára szembeszállt önmagával. Nem, ugyan úgy jobban preferálja a talaj közeli állapotokat, mintsem a levegőben produkálni magát, mint valami bazári majom.
Ahogy ott hevert a földön a sokk utóhatásait és a vére égető rohanásának lüktetéseit ereiben, úgy érezte, hogy él. Nem pörgött le előtte az életének ósdi filmtekercse, azt se érezte, hogy akkor ennek fusson neki még egyszer... A sorsot ennél jobban kísérteni nem akarja, de a bőre kellemesen libabőrözött attól, hogy az alapállapottól eltérően érezni véli minden egyes porcikáját. Ami azt jelenti, hogy él, nem csak tengődik a szürke hétköznapok egysíkú mocsarában...
Ahogy feltápászkodott, még mindig lüktetett a vér a fülében és a világ egésze csupán rá volt fókuszálva. Így eshetett meg, hogy -nagy sajnálatára, mert remek szórakozás lett volna- lemaradt a lány díjat érdemlő tanyálásán. Csak akkor néz fel a papírosából, ahogy a hangját meghallja. Összeráncolt homlokkal néz végig az előtte termett csatajelenetet és magában próbálja logikusan összefonni a látottakat.
- Miért fájna? És... talán neked kéne ilyesmi miatt aggódni. - Bök egy lezser mozdulattal a másik térde felé. Mintha a nadrágja azon a tájon kezdene sötétebb foltot növeszteni. De lehet, hogy csak ő képzeli oda. Mert egy hadisérülés illene az előttük lévő állapotokhoz.
Ő köszöni szépen tényleg jól van, nem is érti a kérdést. Az adrenalin még mindig teljes gőzzel dobogtatja a szívét és elnyom mindenféle fájdalomérzetet, ha van. Bár valószínűleg sajogni fog a hátsója, meg egy-két helyen szépen fordított Milka tehénné fog avanzsálódni, ha az erőnléti viszonyait vesszük figyelembe.
- Ugye tudod, hogy ha birkózni szeretnél tanulni, jobban jársz egy hús-vér ellenféllel? Az nem esik szét, ha hátra akarod csavarni a karját. - Kisebb vigyor terül szét mellé a képén.

Viccesnek találja a szituációt, ahogy a páncél széthullott darabjai közt szenveleg a lány. Talán kissé érdekes, abszurd humorra utal, de legalább nem látszik rajta. Félig felvont szemöldökkel néz rá, az arca ezen kívül kifejezéstelen mimikát öltött, mint általában. A szívverése is normalizálódott, már csak unalmasan normális tempóban pumpálja a vért szét a testében. Eddig tartott a csöpp adrenalinlöket.
A kérés viszont meglepi. Nem gondolta, sőt, még most sem hiszi el, hogy ennyire megsérült volna az esés miatt. Bár tény, hogy nem veszett el benne egy gyógyító vagy mugli orvos sem, hogy ezt ilyen távolságból meg tudja állapítani. Viszont lehet, hogy nem hatja meg különösebben a dolog, sok mindent el is lehet róla mondani, de azt nem, hogy bunkó lenne. Főleg, hogy ha csak közvetetten is, de miatta került padlóra. A másik, hogy elnézve a lányt és tudva a saját fizikai állapotát, valószínűbb, hogy ő előbb dőlne ki, mint a másik. De egy próbát akkor is megér a helyzet, ha mást nem is. Azért mielőtt a segítségére sietne, lefirkant még egy mondatot a listára; Edzeni és erősebbnek lenni. Legalább is ez lenne a normális, tinédzser fiúk esetében elvárt forma. De ugye még mindig róla van szó, így egy elegáns mozdulattal áthúzza úgy, ahogy van és egy másikat ír a helyére; Elsajátítani egy varázslatot, ami kompenzálja a fizikai hiányosságaimat.
- Fel tudsz állni? - Kérdezi, ahogy letérdel mellé és szemrevételezi, jobb híján az átázott nadrágrészt. A magyarázatra viszont ismét a magasba szökik a szemöldöke és úgy pillant fel immár az arcára.
- A helyedben ezt nem híresztelném. Vagy legalább színesítsd ki kicsit, hogy volt is valaki benne. - Elereszt egy lagymatag mosolyt is mellé, majd óvatosan ráteszi a kezét a lány térdére és kicsit megnyomja, hogy felmérje mennyire rossz a helyzet. Mert nagyon ért hozzá, ó igen.
- Ez fájt?