Hétvégéhez képest elég korán felébredtem és nem tudtam mit kezdeni magamma, ezért felfedező-útra indultam a kasélyban. Mindenféle kis apróságot magamra aggattam vagy a táskámba dobtam. Megint sok ékszer virítótt rajtam több, mint aminek kellett volna, de nem baj. Mmindig is ilyen voltam. Szerettem, ha sok jó kis gyűrű van a kezemen.
   Folyosókon mentem át nézelődtem, míg végül eljutottam az erkélyre. Elfogott egy kis lustaság, ezért nem mentem ki a kastélyból, de ettől függetlenül szerettem volna egy kicsit a természet közelében lenni. A táskámban a szokásos túlélő felszerelés: egy kis régcsa, egy kis ital és egy könyv. Rellonba kerültem, de attól függetlenül eléggé szeretek olvasni.
   Kicsitom az erkélyre vezető ajtót és megcsap a friss levegő illata. Nem gondoltam volna, hogy a levegőnek lehet illata, de most, majd nem három nap folyamatos bent lét, elzárkózva a természettől, máris nagyon jó volt kicsi kiülni.
   Körülnéztem kicsit és közelebb léptem a kerti korláthoz. Végig pásztáztam a virágokat, majd leültem az egyik fotelbe, és elővettem a készleteim. Törökülésbe húztam a lábaimat, majd fellapoztam a könyvet. Nem nagyon tudtam rá figyelni, ezért két-három oldal múlva becsuktam. Leraktam az asztalra és falatozni kezdtem, miközben a gyönyörű kertet figyeltem, ami pillanatok alatt megnyugtatott.
   Kicsit a másik oldalra is elnéztem, arra pedig Bogolyfalva utcáit láttam tekergőzni. Csend és nyugalom honolt. Gondoltam oda is költözöm, olyan jó volt kicsit egyedül lenni. Általában legszívesebben pörögtem volna, vagy legalább sportoltam volna. Ilyenkor a reggeli rituálé részét képezi, hogy elmegyek futni, de ma ezt hanyagoltam. Így már majdnem négy napja nem végeztem testmozgást, amitől dühös lettem magamra, hogy ahelyett, hogy mozgok és ne hagyom magam eltunyulni inkább üldögéltem ott, mint hogy fussak. Megnyugtattam magamat, azzal, hogy mivel már majdnem négy éve futok kihagyán nélkül nem ettől a pár naptól fogok ellustulni.
   Hamar elfogyasztottam mind a kettő gofrit és a narancslé is hamar eltűnt a hasamban. Újra magamhoz vettem a könyvet és olvastam. Már nyugodtan tudtam olvasni, nem zavart semmi. Megnyugtatott a táj és a csend.

Olvasás közben egy kevésbé vidám levitás prefektus trappol ki az erkélyre, nem valami nyugodtan. Mérgesnek, dühösnek tűnik és nem véletlenül jöt ide. Meg szertne nyugodni vagy csak azt hitte egyedül lesz. Gondoltam, ha várok még egy öt-hat percet a kert vagy Bogolyfalva utcáinak látvány megnyugtatja.
   Ismét belemerültem az olvasásba, és vártam, amíg biztosan meg nem nyugszik. Hadd gondolja át mi a problémája és ne kelljen, rám figyelnie. Miután már nem annyira néz ki úgy, mint aki felfal ha odamész, akkor majd megkérdezheted mi a gond. Addig jobban jársz ha hagyod. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt majd én fogom magamnak mondani, így becsuktam a könyvet, az asztalra dobtam, majd feltámászkodtam a székből és elindultam a korlát felé, óvatosan megközelítve a  prefektust.
   Odamentem mellé és én is a korlátra támaszkodtam. Ránéztem és láttam, hogy kicsit megnyugodott, úgyhogy megszólítottam.
   - Szia! - köszönök neki. - Minden rendben? Gondolom, hogy nem éppen egy rellonos idegennek fogod majd elmondani, de azért érdeklődöm - mosolygok rá megnyerően, hátha elmondja a gondját és attól megnyugszik kicsit.
   Oldalra pillantottam és figyeltem a falut és én még az eddiginél is jobban megnyugodtam. Óvatos mosolyra húztam a számat.
  - Nagyon meg tud nyugtatni a kilátás, nem? - próbálom oldani a felszültséget, pont én, aki eddig mindig csak szította. Nem éppen volt ez mindig jó, de legalább a testvéreimet, tudtam kicsit zargatni. Ők a Roxfortba mentek, én viszont a szüleink halála után, elköltöztem ide, Magyarországra az egyik nagynénémhez, így kerültem ide. Megtanultam a nyelvet és amellett még kviddicsezni is tudok, a nagybátyám által.
  Sokszor annyira dühösek lettek rám, hogy ki akartak zárni a házból, de én csak mosolyogtam, ezért nem tették. Nem is értettem, mi ennek az oka, de nem zavart, legalább nem kellett kint éjszakáznom.

Hamarosan már vigyorogtam, de nem tudtam milrt, egyszerűen ilyen kedvem volt. Amikor elkezdet, mondani ezt a szép az életet, olyan hitetlenkedő pillantást vettem rá, mint még soha senkire. Persze, hogy szarkasztikusan mondta, de azért na!
  Valamin nagyon gondolkodott nem is a kilátást figyelte, ez lehet az oka, hogy még mindig ennyire ingerlékeny. Láttam az arcán, hogy nagyon koncetrál, hogy kieszelje valamit, csak ördög tudja, hogy mit.
  Elvigyorodtam, amikor úgy éreztem, kicsit előtörnek a kedvesebb részei és mér nem úgy válaszolt, mint aki fel akar falni vagy legszívesebben lehajítana innen. Amikor megpillantottam az arcán az összetéveszthetetlen bocsánatkérő kifejezést már fülig ért a szám. Nem tudom miért, de boldoggá tett. Kicsit furának tűnhet és az is, de nagyon!
  - Én Clarissa vagyok, de szólítsak Clary-nek - próbáltam tovább oldani a feszültséget. Ha már zavarom, akkor inkább terelem el a figyelmét, mint hogy hagyjam magában tépelődni. Már megint ilyeneket gondolok? Megbetegedtem, kedvesség bogyókat vettem be, vagy csak szimplán megőrültem?
  Visszatértem az igazi énemhez, aki már nem embermentőt játszik. Nem akartam, hogy itt örlődjön, de ez nagyon nem rám vallott, de aznap megengedtem magamnak, kivételesen.
  - Egyébként hányadikas vagy? Azt látom, hogy egy levitás prefektus - biccentek a jelvénye felé. - Milyen prefektusnak lenni? Gondolom, azért egy idő után megunhatod az emberek folyamatos kérdezősködését - mosolyodok el halványan. Ha már zavarjuk, akkor legalább mi is tudjunk meg többet a bagolyköves életről.
   Én is a falut kezdem el kémlelni és a távolban mozgó embereket, amint az utcákon sétálnak. Lehet, hogy ezért volt olyan segítőkész hangulatom, mert megnyugodtam. Ha már így alakult használjuk ki, egy évtizedben adódik ilyen egyszer, hogy én kedves vagyok valakihez, úgy igazán.

Még mindig ugyanolyan elutasítóan viselkedett, de én nem adtam fel. Szerettem volna, ha nem zárkózik be ennyire, csak nem tudom miért. Lehet, hogy ez a zaklatásra való hajlamom miatt van vagy éppen a hirtelen rámtört kedvességi hullám miatt. Fura, hogy megérkezem a suliba és elsők között egy levitással találkozom, nem egy házambélivel. Nem tudom az okát, de nem is zavart, majd velük is összefutok egyszer.
   Kezdett kicsit barátságosabbá válni és már ő is kérdezett. Egy kicsit átgondoltam miért is éppen itt reggelizem, de nem nagyon találtam rá okot.
   - Új vagyok, meg nem is volt kedvem a nagy tömeggel ebédelni. Három napja érkeztem, úgyhogy inkább magamnak elkezdtem felfedezni a sulit és így kerültem ide. Meg egy kicsit a természetben szerettem volna lenni - válaszolok a kérdésére. - Te már reggeliztél vagy még csak most mész majd? - érdeklődök. Már egy kicsit felém fordult, úgyhogy már haldunk.
   Elgondolkodtam, vajon miért lehet dühös. Tudtam, hogy nem fogja elmondani, de azért találgatni még szabad. Talán egy fiú miatt. Már negyedikes, azaz tizennyolc év körül lehet. Simán lehet barátja. Vagy családi gondok, de lehet hogy éppen tanulási. Mondjuk azt kétlem, mivel még csak most fog kezdődni a tanév, másrészt pedig levitás. Nekik ilyennel sosincs gondjuk.
   - Jársz valami szakkörre? - kérdezősködöm, és próbálok minnél többet megtudni a lányról. - Hallottam repüléstan szakkörről, szíjátszókörről meg DÖK-ről is.
   Én jelentkeztem is színjátszóba, repüléstanra és még leprikón nyelv szakkörre is. Nem tudom, hogy találtam rá, de elolvastam a kiírást és azonnal megtetszett.
   Biztos voltam benne, hogy az egyikben biztos, hogy részt vesz, ha már prefektus. Nem hagyhat ki ilyen kinálkozó alkalmat, hogy részt vegyen az iskola életében.

Még mindig gondolkodott és láttam, hogy megzavartam, mert egyedül akart lenni, de úgy tettem, mint aki ezt nem veszi észre vagy csak figyelmen kívül hagyja. Most már csak halvány mosollyal az arcomon néztem a tájat. Teljes csend és nyugalom. Csak a mellettem álló lány lélegzését és a szél fújását lehetett hallani. Reméltem, hogy valamennyire megnyugodott, de ha nem akkor már tényleg nem az én ügyem. Én próbálkoztam. Ő nem engedett, annyit, hogy akárcsak segíteni is tudjak. Egyáltalán nem ismertük egymást és biztos,  hogy így eléggé zavarónak is tűnhettem. Magamra erőltettem a szokásos modorom, majd úgy válaszoltam.
   - Nem - mondom, majd én is a tájat kezdtem el figyelni. Láttam a kérdésem után a zavarodottságot az arcán. hogy is gondoltam, hogy egy vadidegen prefektust arról kérdezek, hogy reggelizett-e már? Tényleg kezdtem megőrülni.
   Meglepődtem, amikor az eddigieknél többet mesélt magáról (vagy legalábbis arról amit itt művel), mint egész "beszélgetésünk" alatt. Láttam, hogy már hamarosan távozni készül és én ebben nem is akadályozhattam meg. Nem is lepett meg, amikor rá egy két- három perccel kijelentette, hogy hamarosan indul.
   - Ha már nem leszel ennyire bezárkózott, majd találkozhatnánk, hogy tényleg beszélgessünk is valamit - vetettem rá egy féloldalas pillantást. Lehet, hogy ezzel megsértettem, de mit tettem én azért, hogy ennyire zárkózott legyen? Semmit.
   Amikor majd megnyugszik, akkor talán majd találkozhatnánk és rendesen megismerhetnénk egymást. Mivel ő volt majdnem az első ember, akivel találkoztam, biztos oka volt annak, hogy összehozott bennünket a sors. Talán egyszer még barátnők is lehetünk. Na, azért ne szaladjunk ennyire előre! Ha úgy gondolja, hogy találkozna velem (amit kétlek), akkor úgyis megkeres.

Láttam, hogy már tényleg mindjárt elege lesz belőlem és gondoltam békében is hagyom. Nem volt valami beszélgetős hangulatban, de próbálkoztam, még egy kicsit, de biztos voltam benne, hogy el fog menni. Azon csodálkozok, hogy nem kezdett el velem üvöltözni és küldött büntetőmunkára.
   A falut kémleltem és vártam, hátha kicsit nyitottabbá válik, de aznap nem volt valami beszélgetős hangulatban. A végén már nem volt remény, ezért hagytam is. Még majdnem öt percig álltunk csak csendben és meg sem lepődtem, amikor csak fogta magát és ment is az útjára.
   Még álldogáltam ott egy keveset, és kémleltem a falut. Hirtelen rám tört egy érzés, hogy be kéne pótolni a futást, amit elhalasztottam. Aztán mégis leültem és folytattam az olvasást.
   Közben mégis gondolkodtam és nem tudtam figyelni az olvasmányomra. Bepakoltam mindent a táskámba, és még üldögéltem egy keveset és a kertet figyeltem. Már majdnem dél volt, így összeszedtem a dolgaimat és elindultam vissza a szobám felé. Gondolkodtam, hogy elmenjek-e enni, de már egész nap nem mozdultam ki, hanem a saját könyveimből olvasgattam, majdnem éjfélig.