Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=598392#post598392][b]Catherine Shayleen Black - 2016.06.01. 22:16[/b][/url]

Végleg leszámolt ősi démonával, Aidennel. Igen, a legutóbb az életvitel órán semmi sem úgy sült el, ahogy tervezte, utána pedig a csók... De már lényegtelen, mindez már semmit sem számít. Új életet akar kezdeni. Végre van egy normális ember, akivel beszélhet, itt az öccse és nemrég még Gergővel is találkozott! Minden annyira szépen áll be egy normális, eseménytelen, mégis tökéletes kerékvágásba, hogy két kezét összetehetné.
A tanulmányai kifejezetten jól mennek, minden erejét ebbe öli, illetve közben sportol, ismét. De eszik is. Nem sokat, éppen annyit, amennyit megkíván, de nem szívbajos. Volt olyan nap, hogy nyolcszor evett keveset, de ha azt összeadja, az már majdnem kitett egy normális napi étrendet. Persze odafigyel arra, hogy mit hajlandó a testébe juttatni és óhatatlanul is átsuhan a fején a kalóriatáblázat, de igyekszik mindezt figyelmen kívül hagyni. Végre egyensúlyba került önmagával, az pedig külön öröm, hogy a szüleiről sem hallott jó ideje. A kórházban találkoztak utoljára, de az annyira épp elegendő volt, hogy sok is legyen. Adriant sem kérdezi róluk, ő sem beszél, ez pedig a legegyszerűbb, noha elég nehéz úgy kerülgetni a múlt szilánkjait, hogy egy lényeges elemet messze elkerüljünk. Shayleen még nem készült fel arra, hogy tényleg minden részletet elmondjon és kiadjon magából. Szeretné, de... Korai.
A társasági életéből viszont mára ennyi elég is volt. Egy elejtett viszláttal távozik a szobájukból és indul meg a kastély folyosóin. Talán meg sem állna a déli szárnyban, ha nem látná az ismerős alakot kisuhanni az erkélyre. Hirtelen nem tudja megmondani, kit látott, így kissé bizonytalanul arrafelé veszi az irányt. Nem tudja, zavar-e vagy sem, így halkan lép ki és csak ekkor állapítja meg, hogy bizony nagyon is jól tudja, ki van itt kint. Mellesleg tök egyedül. Komótosan és osonva teszi meg a távot - ez azt hiszem valami rossz szokása lett -, majd amikor elég közel ér, akkor egy lendülettel hátulról átöleli és úgy megszorítja a fiút, hogy még a szusz is kiszáll belőle. Na jó, az talán nem. Ez a röpke pillanat nem tart sokáig, mert aztán Shayleen könnyedén kerüli meg, hogy a korlátnak támaszkodjon. Vékonyka ujjai ráfonódnak a rácsra és mosolyogva szólal meg.
- Kevin, egyedül? Ez ám a nem semmi, nem hittem volna, hogy egyszer megérem - elismerően biccent egyet, de szemei csillognak. Viccel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=606471#post606471][b]Catherine Shayleen Black - 2016.07.03. 15:12[/b][/url]

A fiú zavara ösztönösen idézi elő Shayleenét is, ami egy halovány arcpírban nyilvánul meg. Mi tagadás, ő olyan kis baráti ölelésnek szánta a dolgot, ahogyan eddig mindig, hiszen ők szinte már testvérek, noha Kevin az évek alatt nemcsak idősebb, de férfiasabb és érettebb is lett - vagy legalábbis jobban néz ki. Ezt persze a lány nem mondaná ki, csak úgy magában megállapítja.
Oldalra billenti a fejét, ahogy az eridonos újonnan megszólal, most már lényegesen magabiztosabban, mint a legutóbb. Eközben a levitás nem felejti el végigmérni és megállapítani, hogy fáradt, sőt kifejezetten nyúzott, ami nem jellemző rá. Kedve támad incselkedni a fiúval és végül is, miért ne?
- Csupa meglepetés, hmm, jól hangzik, mesélj még - könnyeden könyököl fel a korlátra és pillog a srácra. Egy picit érzi, ahogy visszarepülnek az időben, amikor majd' minden nap találkoztak egymással és rengeteget beszélgettek. Shayleent arra az időszakra emlékezteti, mikor még nem volt anorexiás, amikor még minden olyan egyszerű és természetes volt, magától értetődő. Amilyen már hosszú évek óta nem. De ez nem az ő hibájuk, az élet így hozta.
- Egyébként miért lógatod az orrod? Csak nem valami nő van a dologban? - kinyújtja nyelvét, miközben oldalba böki a fiút és elmosolyodik. Nem biztos abban, hogy ezt a kérdést fel kellett volna tennie, de mindig megosztották egymással az ilyesmit, így nem hinné, hogy lenne kettejük között bármi olyasmi, amit titkolniuk kéne. Kivéve Shayleen betegsége, amiről Kevinnel nem hajlandó beszélni, de ez valahol érthető, hiszen nem valami hétvégi romantikáról van szó, hanem már egy jó ideje húzódó problémáról. Mert ez az. Meg kell oldani, át kell esni rajta és sosem elfelejteni, mindig emlékezni, hogy újra ne történhessen meg ez az egész borzalom. Ezek a gondolatok egy pillanatra réveteggé varázsolják tekintetét, aztán összeszedi magát és gondolatait, hogy ismét teljes figyelemmel fordulhasson az eridonoshoz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=610249#post610249][b]Catherine Shayleen Black - 2016.07.28. 18:09[/b][/url]

- Mindig is az voltam, nem tudtad? - ugyanolyan kedves és szép mosoly ül arcán, ahogyan eddig. Nem műmosoly, nem csak színlelés, tényleg érdekli minden. Túl sok időt fecsérelt el az anorexiájával, így pedig elég sok mindent kiengedett a kezei közül. Többek között Kevint is. Jó ideje nem tud már a fiúról semmit, csak abból táplálkozik, amire a múltból még emlékszik.
Úgy néz rá, mintha azt mondaná, "ugye nem gondolod, hogy nem ismerem ezt a nézést?" Mert igenis felismeri, ha Kevint valami kizökkenti, márpedig ilyesmire egyedül egy nő lehet képes. Nem felejtette el, hogy kisebb korukban egyedül Shayleen tudta őt kínosan édes hallgatásba is kényszeríteni, akár egyetlen ügyes mondattal vagy jókor találkozó tekintettel. Ezek a dolgok nem vesznek el nyomtalanul. Így hát kíváncsian várja a valódi választ, ami nem visszakérdezés.
- Naaaa, ne viccelj velem. Úgy lógatod az orrod, mintha a földön keresnél valamit. Nekem elmondhatod - mivel fogalma sincs arról, hogy az eridonos épp róla beszél, így egy egyszerű, bizalmasnak szánt mozdulatsor keretében végigsimít a fiú felkarján. Neki sejtelme sincs róla, hogy ez nem feltétlenül okos döntés, elvégre, ha Aiden csinálná vele ugyanezt, valószínűleg rögtön libabőrös lenne és felgyulladna a teste. De ugye a tudatlanság...
- Köszönöm - kissé tétován ejti ki ezt a szót, mintha nem lenne biztos abban, hogy tényleg jól néz ki. Bár ugye a bóknak mindig örülni kell, csak értitek. Ritkán hall ilyet őszintén, mert valójában a soványsága miatt nem néz ki jól. De ha valaki megdicséri, akkor csak ki kell néznie valahogy. - Azt hiszem felszedtem végre pár kilót, ezért nézhetek ki jobban, mint korábban. Te még láttál... - beharapja alsó ajkát, miközben fejét a kilátás felé fordítja. Hogy mondja ki? - Még otthon - tökéletes befejezés. Majdnem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=610740#post610740][b]Catherine Shayleen Black - 2016.08.03. 11:37[/b][/url]

Kérdőn néz a fiúra, aki úgy nyögdécsel, mint egy zavarba jött óvodás az anyák napi fellépésen. De most komolyan, mitől jött ennyire zavarba? Tán Shayleen mondott valamit vagy ennyire komoly az a nőügy? Egyáltalán hogy nem veszi észre, hogy Kevin totálisan odáig van érte és olyan szerelmes, mint az ágyú, csak ki kéne lőni? Hát tudjátok, erre egyszerű a magyarázat. Csak azt nem veszi észre az ember, ami az orra előtt zajlik. Így hát levitásunk kissé tanácstalanul méregeti a másikat, hogy most akkor mi lesz.
Az azonban sokkal zavarba ejtőbb, hogy az eridonos megint végigméri a lányt, aki kezd feszengeni lassan. Legszívesebben bebugyolálódna hat réteg takaró alá, hogy ne is lássa senki az alakját meg semmijét. Ha ez nem volna így is éppen elegendő, hát akkor szükségeltetik még egy bók erre, minek hatására fülig pirul. Nem tudja, mit feleljen.
- Köszönöm, de nem kell ennyit bókolnod, nem szükséges - halálosan édes, ahogy lehajtott fejjel, pipacs pirosan próbál magyarázkodni, miért nem kéne tovább dicsérgetni őt, pedig ránézve az embernek megfogalmazódik a gondolat a fejében: ekörül a lány körül mindenki arra kárhoztatott, hogy magasztalja és kiemelje előnyeit, megmutassa neki, hogy mi van benne és elfeledtesse, mi az, ami hiányzik belőle.
- Kevin, te mi...? - most már totálisan összezavarodott és csak egy válaszra vár, hogy akkor most baj van, nincs baj, mennek vagy maradnak, beszélnek, vagy valami fura törzsi szokás szerint nyögve kommunikálnak... Minden megoldás érdekli, a jelen szitut leszámítva.