BK Fórum - Erkély

Teresa Williams

Még csak most bukott alá a nap, már is azon jár az eszem, hogy hagynom kellene az eddigi elfoglaltságomat, és megindulnom a kacskaringós folyosók egyikén. Azt a maradék időt, ami hátra van a napból – vagy amíg ki nem fekszem – hasznosan kellene eltöltenem. Már látom magamon, ahogyan tükörbe nézek, hogy szemeim környékét ellepték a kialvatlanság kesernyés vonalai. Sokszor mondták már nekem, hogy többet is alhatnék, de ha egyszer folyvást az otthoni dolgokon jár az eszem, akkor nincs mit tenni. Lefoglalhatom elmémet bizonyos olvasmányokkal, viszont azok sem lehetnek túlságosan kielégítőek, ha egyszerűen a levegőre vágyom. Némi honvágyam támadt Itália felé. Szinte az orromban érzem a mesés utcák kalandos zeg-zugait, vagy az antik kereskedés porát, aminek közepén mindig találtam valamit, ami elragadott néhány órára. Sosem voltam egy minta gyerek, legalább is abban a tekintetben, hogy a neveltetés mellett kényszeres tanulási ösztönökkel ruházott fel a természet. Ettől lettem olyan magányos, némiképpen pedig csendes alkat is. Egyetlen barátom egy papagáj volt, akit a zord körülményeknek köszönhetően kénytelen voltam otthon hagyni. Talán ez okozhatja a bennem tátongó űrt?
Sóhajtok egyet, s úgy találom most már ideje tényleg elindulnom ideiglenes lakhelyemről. A hidegre való tekintettel egy elegáns szövetkabátot veszek fel az egyenruhámra, majd egy könyv társaságában megindulok. Elég csak a folyosóra lépnem, hogy lássam, ezzel az esti sétával nem vagyok egyedül. Számtalan korombeli és nálam nagyobb évfolyamokba járókat pillanthatok meg, ahogyan haladok előre a kisebb tömegben. Nem mondanám biztosan, de valószínűleg ők is csak a maguk útját keresik ezekben a szürke hétköznapokban. De még mielőtt túlságosan pozitív véleményt gyártanék a helyiekről, azért akaratlanul elér olyasmi is, amivel nem tudok egyetérteni. Egy-egy sarokból kelletlen zajongást, vagy az intelligencia legkisebb fokával szembesülhetek. Nem igazán tudok úgy elmenni mellettük, hogy egyetértenék velük, még akkor sem, ha némelyikük kíváncsi tekintetére lehetek figyelmes. Véletlen találkozó tekintetemből ugyanis megvetést és közömbösséget fedezhetnek fel, mivel ebben én egyáltalán nem leszek társ. Más diáknak a szívatása az én szememben nem tartozik az elfogadható tények közé. Bár még csak pár hete érkeztem, erre valószínűleg már is szerezhetek magamnak néhány olyan ellenséget, akikkel majd úgyis elbánok az évek folyamán. Lemondóan sóhajtok eme sötét gondolatokra, s egészen különleges módon sikerül már most eltévednem ebben a hatalmas kastélyban. Azt hiszem, legközelebb nem ártana beszereznem egy térképet, még mielőtt kalandozásra szánom magam.
Kilépek tehát a kétszárnyú ajtón, s egy csendes erkélyen kötök ki, ahol azért ilyenkor már nincsenek olyan sokan. Hideg levegő hamar meg-megsimítja halovány kontrasztokkal megfestett bőröm, kicsit bele is borzongok a télies időjárásba. Kimért lépésekkel közelítem meg az erkély korlátját, majd percekig a távolba tekintek. Egy megrendezett jövőt látok magam előtt, amiben pontosan úgy fogok cselekedni, ahogyan azt elvárják tőlem. De kérdem én; kielégítő lesz majd nekem? Nem panaszkodhatok, jó családból és jó helyzetből jöttem, mégis amit kívánnak tőlem, az valahogy letargiába borít. Ámbár nem fordulhatok örökké önön magányom szürkeségébe, haladnom kell a megvalósítások felé; vagy legalábbis törekedni arra. Keresek egy üres asztalt és leülök az előtte található székre. Könyvemet kiteszem az asztalra, majd kitépek belőle egy lapot és pálcát rántok. Ha elakarom ugyanis foglalni magam, akkor remek hely ez egy kis gyakorlásra. Majd az időnként feltámadó gyenge szél tesz arról, hogy a lebegtető bűbáj ne legyen olyan könnyű. Mindig is érdekelt ugyanis, hogy szélben mennyire lehet hatékonyan megidézni egy ilyen bűbájt; most legalább van időm és helyem kipróbálni mindezt. Eleinte viszonylag még jól is megy, aztán az egyik nagyobb szélben elakad a papír és eltalálok vele valakit. Kellemetlenül húzom el számat e jelenetre, majd felkelek és oda lépek a lányhoz.
- Üdv, visszakaphatnám azt a lapot? – Komoly, kissé hűvösen csillanó szürke szemeimet nem félek az övéibe fúrni anélkül, hogy bocsánatot kérnék az incidens miatt. Nem hiszek ugyanis sem a bocsánat kérésekben, sem abban, hogy ezzel bárkit megbántottam volna. Határozottan állok meg a lánytól alig két méterre, aki ha nem olyan vak, mint azt gondolnám, akkor könnyedén rájön, hogy egy rellonossal van dolga.