Gabrielle Campo

A mai nap igazából egész eddig rémesen alakult... Úgy értem, hogy rosszabb már aligha lehetett volna, elég feldúlt voltam. Kezdődött a nap azzal, hogy ismét láttam a pirkadatot, azt, ahogy a nap vörösre színezi az eget, majd bíborra és lassan átvált kékre. Gyönyörű, fenomenális látvány... Ha az ember nem kel minden reggel ezelőtt. Szóval a hajamba markolva ücsörögtem egy ideig az ágyban és meredtem ki a fejemből, de nem sok mindenre jutottam az elmúlt pár nappal kapcsolatban. A kezembe vettem a lefordított fényképkeretet, majd elmosolyodva megsimogattam a közös fotónkat, aztán csak visszatettem a helyére. A srác egy lökött, még mindig, ez viszont nem azt jelenti, hogy bármi is változna. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd felöltözve szedtem a lábamat le, Bogolyfalvára, órára. Kicsit késésben voltam, amiért meg is kaptam a magam kis lecseszését, de nem igazán foglalkoztatott. Nem barátkozni jártam le, hanem hogy tanuljak, ahhoz pedig ideális volt. Alja munkát kaptam ezért cserébe, fűzfa ágakról kellett leszednem a kérget, ami a lehető legidegtépőbb művelet volt az egészben. Persze a végére kaptam egy nagy köteg elméletet is, amit nem értettem, minek... Komolyan, ennyi elméleti anyagot egy olyan szakmához, amiben a fő a gyakorlat... Nem értem én ezt a nőt! Szóval magamban dohogva indultam vissza a kastélyba, magam elé motyogva, hogy nem értem. Lepakoltam a szobámban, de egyszerűen semmi kedvem nem volt megint bent tölteni az egész napot, szóval ledobtam a kabátomat és elindultam a kastélyba kószálni. Végül hogyan, vagy hogyan sem, nem emlékszem, de az erkélyen kötöttem ki. Egy szőke hölgyemény már eleve ott időzött, de nem igazán vettem tudomást sem róla, sem a bájitalos üvegről, ami a kezében volt. Valahogy nem tudta felcsigázni az érdeklődésemet az eridonos nőszemély, bárhogy is próbálkoztam. Végeredményben kicsikartam magamból egy apró bólintást, de az is szinte fizikai fájdalmat okozott a számomra. Lassan kifújtam a beszívott levegőt, majd a távolba meredtem, vizslattam Bogolyfalva nyüzsgő utcáit. Halvány mosoly terült el az arcomon, azon gondolkoztam, hogy talán én is leköltözöm oda, talán ott kissé lenyugodnék és nem kéne attól tartanom sem, hogy Keikoék esetleg felkelnek az ordítozásomra.

Gabrielle Campo

Mikor a nyugalom reményével érkeztem az erkélyre, hogy én itt bizony most lenyugszom, azt hiszem, hogy egy kicsit elszámítottam magamat. Társaságom akadt ugyanis, egy nagyon szőke főnix személyében. Egy ideig próbáltam őt kizárni a tudatomból, hogy nem fogok vele törődni, de aztán nem hagyta a kis szöszi. Amikor felé pillantottam, a lány összerezzent, sőt még az üveget is leejtette, amiben az az undorító trutymó volt. És még ő Eridonos? Nem úgy volt, hogy az Eridonosok nagyon bátrak és nem ijednek meg, meg ilyenek? Ch, marketingesek... Ezekben sem lehet már megbízni. A trutyi beterítette a lány nem túl szimpatikus cipőjét, nekem pedig felszaladt a szemöldököm, ugyanis a kis plázacica azonnal haragos pillantásokkal kezdett el bombázni. Oh, hát persze... Most jön az, hogy ő a legalapvetőbb emberi tulajdonságra, az egoizmusra fog támaszkodni, mert csakis kizárólag ÉN lehetek a hibás abban, hogy elejtette a nyamvadt edénykéjét. Az nem lehet, hogy ő fogta rosszul, áááá nem... A magas, irritáló hangján persze rögtön ki is fakadt, hogy nézzem meg, mit csináltam, mire megvetően elmosolyodtam, de nem kaptam a fülemhez a kezemet. Pedig az inger megvolt rá, hogy a sértő akusztikától óvjam a dobhártyáimat, mégsem tettem meg. Az nem lett volna túl előkelő. Felpattant és felém indult, láthatóan úgy felfújva magát, mint egy karácsonyi pulyka, ami alapvetően muris látvány.
- Oh, mint látom bivalyok vagy vaddisznók is vannak a családfádban, mert ezt az előkelő csörtetést máshonnan nem nagyon lehetett örökölni... - jegyeztem meg kedves mosollyal, ahogy a lány egyre közelebb került. Szerencséje volt, hogy semleges hangulatban kapott el, mert ha rossz kedvem lett volna, már biztosan gyakorolnék rajta valamiféle varázslatot. Most viszont még igyekeztem nem felhúzni magamat annyira. Azonban a drága kis beszéde után már biztos voltam benne, hogy ha nem védné bűbáj ezt az erkélyt, a lány már zuhanna vagy földet is ért volna talán. Kezdte a tűrőképességeimet feszegetni, viszont a tőlem telhető leghiggadtabb hangon szóltam hozzá.
- Na, most szépen idehallgass, te anyuci szőke elkényeztetett plázacicája. Először is nem vagyok a cicád, sem neked, sem senki másnak és ha ezt még egyszer kiejted a szádon, azt csúnyán megbánod. - kezdtem még szinte nyugodtan. Sajnos csak szinte, mert kezdett felhúzni a kis pláza... nem mondok inkább semmit - Bocs, de rohadtul hidegen hagy a véleményed, mert ha úgy szeretnék kinézni, mint aki az utcasarkon strihel, akkor kérnék tőled tanácsot. Te láthatóan szakavatott vagy a dologban.
Igen kezdett egy kicsit felzaklatni a dolog, mert alapjáraton senkit nem szoktam csak úgy le ribizlizni. Most viszont nem tudott érdekelni a kicsilány lelkivilága, mert belém kötött, holott én semmit nem csináltam és az ilyet nem nagyon tudtam tolerálni. Ami azt illeti, nem is akartam.
- Szóval nagyon gyorsan kattanj le rólam kisanyám, mert lehet, hogy te éppen menstruálsz, de ne rajtam vezesd le, mert nem vagyok a haverod! - zártam le ezzel a hozzá intézett szavaimat és kikerülve őt, meg a trutymóját az ajtó felé indultam. Semmi kedvem nem volt itt időzni tovább, épp eléggé felbosszantott már a kis szőke.  Meg a táncoló cipője.
- Legközelebb ha kiosztasz valakit, másik cipőt vegyél fel, nem vagy túl fenyegető, így, táncikálva... na nem mintha amúgy az lennél a negyven kilóddal.
Hát igen, sosem volt bajom azzal, aki vékony, de azért nevetségesnek tartottam, hogy itt pattog nekem. Simán el tudtam volna roppantani, mint egy ropit, a kviddicsnek hála. Egyelőre azonban itt még nem tartottam, ott hogy itt hagyom, sokkal inkább.