Aisa

Egyre jobban közeledik az a nap, mikor munkába kell állni, amire már nagyon várok. De addig is, egyelőre még szünet van, és ennek valószínű mindenki örül. A gyerekek, a kollégák, mindenki, hiszen még nincs tanulás, a részünkről dolgozatjavítás, meg ilyesmi.
Ma este viszont még a felhőtlen szórakozásé az időm, így ugrándozva, hozzám nem méltó módon indulok el a helyemről. A hajam kontyba kötve, a ruhám átlagos mindennapi. Farmer és gyapjú pulóver.
Csak úgy vagyok a folyosókon, mikor meglátok egy lányt kimenni a szabadba, az erkélyre, vagy hova, mindezt nyalókával a szájában!
Felcsillan a szemem, elindulok az ajtó felé, és nem telik bele sok időbe, hogy én is kilépjek a levegőre.
- Szia!
Köszönök neki és integetek az ajtóból, mire észreveszem, hogy ő, hát nem éppen a legtermészetesebb pózban van.
Majdnem elindulok oda, de meggondolom magam, inkább a pálcámért nyúlok. Elmormolok magamban egy "Invito"-t, mire a nyalóka felrepül, és a kezemben landol.
- Milyen ízű?
Kérdezem a tulajdonosától, miközben nyújtom felé az édességet, amely valószínűleg nemsokára visszakerül méltó helyére, hogy édes ízével kényeztesse a lányt.

Aisha

Nem szoktam másra hozni a frászt, legalábbis nem célom. Most azonban úgy tűnik, hogy mégiscsak sikerült, így örülök, hogy a lány csak kiabál, és nem esik ki a korláton kívülre. Ér vagy nem, a nyalókát visszakapja majd, de előbb fel kéne halásznom a korláttól, miközben én csak vigyorgok a magával folytatott küzdelmet hallva.
Ez viszont elég unalmas tud lenni egy idő után, így két pálcaintés után, na meg a legfontosabb kérdésem után, visszaadom neki az édességet. A szemem viszont fennakad, mert valamit nagyon furcsának találok.
- Én most nem kérek, köszönöm, egyébként is az a tiéd, meg nem szeretem ezt azt ízűt sem. Nagyon kevés van, amit nem eszek meg, de ez beletartozik.
Bólogatok hozzá hevesen, majd rátérek a már említett furcsaságra is.
- Viszont én a helyedben tuti megtisztítanám, mielőtt újra enni kezdeném, mert bár a hely varázslatos, szó szerint, azért a koszt nem mellőzi, pláne egy ilyen kinti helyen.
Mosolygok rá, és remélem, hogy használ valamit, amit most elmondtam.
Innentől már ráhagyom, hogy megfogadja-e a tanácsomat vagy inkább hagyja elszállni a levegőben, de én nem fogok ráerőltetni senkire semmit.
- Nekem a szüleim adtak középső nevet, amit csak hivatalos eseményekkor használok, meg ha alá kell írni. Az első a Helen, a második a Jane. A szüleimtől "örökölve" pedig megkaptam a Lawrence vezetéknevet. Én azzal nem vagyok kibékülve, hogy egyiknek sincs normális beceneve, így mindig ugyanazt hallhatom vissza.
Húzódik a szám enyhe fintorba, ami nem fog sokáig tartani, mert nekem is rá kell jönnöm, hogy ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Ezen pedig nem fogok filozofálgatni, mert felesleges. Helyette inkább elteszem a pálcám, így is telik az idő, és ha Aisa nem szólal meg közben újabb témát felvetve, akkor én majd rátérek.
- És kedves Aisa. Mennyire várod az új tanévet? És hogy tetszik a szünet? Bár gondolom ezt nem is kellene kérdezni, hiszen kint vagy, nyalókát eszel...
Sóhajtok, és előveszem én is a saját finom szilvásomat...
- ... Hm. Látom, hogy most jól telik, de inkább az az érdekes kérdés, hogy sikerült-e megtalálnod a helyed. Tudom, hogy valamivel utánam érkeztél, és azt is, hogy általában elég sok időbe telik, míg megszokja az ember az újdonságot, még akkor is, ha az felettébb kellemesnek bizonyul.
Nem is kell több szó tőlem sem, máris nekiállok ábrándozni, és feleleveníteni az emlékeimet, amik nagyon sokszor hoztak meglepetéseket, nem csak a jó fajtából. Odamegyek a korláthoz, most már közvetlen mellé, és arra támaszkodom rá, miközben én is eszem a saját édességemet. Ez ám a meglepő...
Nyalókamániás, örök gyerek énem megint előjött.