Kiva

Amikor felébredtem azonnal kinéztem az ablakon, hogy belőhessem, mennyi az idő. Kint korom sötét volt. Megdörzsöltem a szemem, és meg egyszer kinéztem, de ugyanazt a képet láttam. Átaludtam volna a napot? Ha tehetem mindig délig alszok, annál tovább viszont ritkán szoktam. Annak az esélye is elég kicsi, hogy délben még -vagy már- sötét van. Kikeltem az ágyból, elvégeztem a reggeli teendőket, aztán elindultam. A folyosón sötét volt, csak a lámpák halvány fénye mutatta, hogy merre járok. Elindultam a megszokott irányba, gondolván, hogy a többiek már ott vannak. Sehol nem láttam egy embert se. ~Talán reggeliznek... vagy ebédelnek... vagy amit ilyenkor enni szoktak.~ Gondoltam magamban. Felmentem egy lépcsőn, és akkor észrevettem egy lányt. Az első ember akit ma látok. Nem tudom milyen ötlettől vezérelve, de követni kezdtem őt. A folyosó végén kinyit egy ajtót, ahol még mindig sötét van, bár kezd világosodni. Lassan és halkan lépkedek. A folyosó végére érve én is kinyitom az ajtót, de először csak pár centire. Nem tudtam, hogy mi van ott, ezért inkább csak belestem. Erkély tárult elém. A lány eddigre leült, így én is benyitottam.
- Helló! -Köszöntem neki. De csak egy pillantásra néztem rá, utána kiléptem a korláthoz, és a szélén lévő falnak dőlve beletúrtam a hajamba. Amikor felkeltem elfelejtettem fésülködni, így a nem épp rövid hajam elég kócos volt. Kezemmel kicsit beállítottam, de a reggeli szellő miatt nem sokáig maradt úgy. Csak egy póló volt rajtam, de nem fáztam, bár melegem sem volt. A tájat néztem.
- Bocsi, ha megzavartalak. Ha gondolod elmegyek, csak szólj. -Vetettem egy újabb pillantást hátra. Aztán a fejemet is nekidöntöttem a falnak, és becsuktam a szemem. Hány óra lehet? Kezdek fáradt lenni.

Kiva

A falnak dőlve gondolkoztam, hogy mennyi lehet az idő. A nap már kezdett előbújni, az első sugarak megvilágították a tájat. Kezd ébredezni a természet.
Magamban megállapítottam, hogy olyan hat óra körül lehet az idő. Aztán hozzátettem, hogy hajnal. Hajnali hat óra. Ilyen korán még életemben nem keltem. Talán csak akkor, ha messzire utaztunk, bár az az öt perc, amíg kivánszorogtam a kocsiig nem biztos, hogy számít. Talán beteg vagyok, hogy ilyenkor már ébren vagyok. Már ha ez az állapot nevezhető ébrenlétnek. Szemeimet nehéznek éreztem. Ha lecsukódik, ezer százalék, hogy elalszom. Emiatt próbáltam a lehető legkevesebbet pislogni, ami miatt viszont fájt a szemem. Megdörzsöltem a látószervem, hátha ettől felébredek, de nem jött be. A hideg levegő sem tartott ébren. Ilyen vagyok. Minimum tizenkét órát alszok, és utána is fáradt vagyok. Bár ma csak feleannyit aludtam...
A lány szavaira felé kaptam a fejem, bár a reakcióm nem volt valami gyors. Még nem szoktam meg, hogy Magyarországon vagyok, így a korai -és néha minden más- órákban lassan sikerül összeraknom egy értelmes mondatot. Most viszont még a lefordítással is megküzdöttem. Az első szón gondolkoztam a legtovább. Míg végül sikerült megértenem. Bólintottam egyet, aztán odamentem a másik fotelhez, és helyet foglaltam.
- Köszi. Amúgy Eric vagyok. Eric Chabot. -Mutatkoztam be, mert ha már úgy alakult, hogy ketten fogunk megfagyni egy ilyen szép téli hajnalon, akkor legalább tudjuk, hogy ki mellett töltöttük utolsó óráinkat.
Ennyire azért nem volt hideg, bár a póló nem védett annyira a reggeli szellőtől. Észrevettem egy pokrócot a mellettem lévő fotelen, amit elvettem, és magamra terítettem. Sokkal jobb volt így ülni. Lábammal az asztal szélét tapostam, ami bár pofátlanság, engem annyira nem zavart. Mellesleg így sokkal kényelmesebb.
- Hogyhogy ilyen korán fagyhalálra ítélted magad?

Kiva

Lassan kezdett elfogadhatóvá válni a hőmérséklet a takarónak köszönhetően, aminek örültem. Fejemet hátradöntöttem, az felhőket néztem. A lány válaszára felé fordítottam a fejem, aztán mintha látná bólintottam egyet.
- Ja, a kakasszó. –Bólintottam ismét, aztán újra az eget kezdtem fürkészni. Találóbb választ nem tudtam adni, az igazi okot meg nem tudtam, így inkább ennyibe hagytam a választ. Az agyam erősen kattogott, hogy miért kelhettem fel. A betegség gondolata volt az első, de ha én beteg vagyok, akkor egész nap fekszek és vagy alszok, vagy köhögök. Így erre elég kicsi az esély. Inkább az ággyal lehet a baj, ami nem olyan, mint az otthoni. Vagy egyszerűen ennek a helynek varázsa, amit még nem szoktam meg. Inkább hanyagoltam a továbbiakban ezt a gondolatmenetet, és inkább valami beszélgetéskezdeményezésen járt az agyam. Akkor kisebb az esélye, hogy elalszok.
- Mióta jársz ide? –Tettem fel a kérdést vagy tíz perc hatásszünet után. Abban biztos voltam, hogy idősebb nálam -mint itt a legtöbben-, de érdekelt, hogy mennyivel. Vagyis inkább csak próbáltam elindítani a  beszélgetést.
Nem vagyok az a külsőről ítélő típus, de abban valamiért biztos voltam, hogy egy sokat beszélő lánnyal van dolgom, aki remélhetőleg reggel is beszél, helyettem is.
A nap egyre erőteljesebben sütött, de még így is hideg volt. Ami érthető, hiszen tél van, pedig reménykedtem, hogy ebbe a varázsvilágba mindig olyan idő van, amilyet akarunk. Sejtettem, hogy nem így lesz, de reménykedtem. A lány felé döntöttem a fejem.