Runaci.

Így belegondolva, rohadtul romantikus lehet a jelenet, ahogy félvállra kapom az ideiglenes hercegnőmet és elindulok vele kifelé a teremből. Nem olyan messziről egy halk sikolyt lehet hallani, egy másik sorstárs az imént kapott a kezébe egy másik delikvenst, szintén vállon átvetve a hölgyet spurizik ki vele a tömegből. Gyönyörű, úgy tűnik ezen az évnyitón sorra rabolják el a lányokat a Rellonosok. Gondolatban kap egy pacsit a másik hím, majd folytatom utamat kifelé a kis terhemmel.
Idekint, a folyosón természetesen megjön a hangja a drágának, amit odabent a teremben nem igazán hallatott. Édes, ahogy próbálja püfölni a hátamat és kapálózik is hozzá. Nem akarom neki megmondani, hogy minél inkább próbál szabadulni a fogásomból, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy le fogom ejteni. Lássuk be, a magasságomhoz nem társul góliáti erő, tekintve, hogy inkább a szálkás kategóriába tartozok, nem az izomagyak közé. Mindegy, próbálom úgy fogni, hogy ne izegjen túl sokat, de lehetőleg ne is ájuljon el a szorításomtól.
Valami kevésbé zajos és mégis kellemes hely után kutatok a fejemben, ahová mehetnénk, végül az erkély mellett döntök. Nincs olyan messze, talán addig kibírom, hogy ne dobjam le dulván a padlóla a lánykát. Célhoz érkezvén Runa két kis lába is földet érhet végre, és ezt azonnal ki is használja a kis álnok egy lábra taposás formájában.
- Nézd csak, a kis pimasz - vigyorgok rá sunyin. Nem mondanám, hogy ez volt életem legfájdalmasabb élménye, lévén a lányon nincs cipő, az valószínűleg az asztal foglya maradt a nagyteremben. Kellemetlen.
- Ó, fizetni? És mégis hogyan, kedves? - a vigyor sunyi mosollyá vedli vissza magát, ami nagyjából ugyanannyira lehet ijesztő, mint a nagytestvére. Pluszban felhúzom az egyik szemöldököm, ezzel is kifejezve mérhetetlen kíváncsiságomat a büntetésem iránt.

Runaci.

Imádom, hogy kedvenc kis hercegnőm milyen kis eltökélt tud lenni, ha egy cél eléréséről van szó. Vegyük például az első összekoccanásunkat. Egy könyvszekrény tetejéről vetődött rám, mein Gott! Ráadásul nem is én voltam a célszemély. Most is annyira szabadulni akarna a biztonságot jelentő karok közül, csak mondjuk szerintem abba nem gondolt bele, hogy meztélláb ez a kő annyira nem meleg. Sőt! Kifejezetten hideg.
Úgy tűnik, hogy nem elég az neki, hogy egyszer rátaposott a lábamra, hanem most már rendszeresített vendég szeretne lenni rajta. Szép dolog, mondhatom! Először jól megtapossa, aztán meg szőnyegnek használja. És még engem hív pimasznak, hát menten hanyatt verem magamat.
- Na, mi van, nincs orrvérzésed? - kérdezem némileg álnokul, hiszen tisztában vagyok ezzel a nagyszerű képességével. Legelső alkalommal is instant elkezdett vérezni az orra, pedig csak ránéztem. Komolyan, ennyire nem lehet valakinek ekkora problémája egy ellentétes nemű jelenlétével. Ja, de, Runának.
- Ó, tényleg? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, ezúttal komolyan a kíváncsiság miatt. Eszembe nem jutott volna soha, hogy esetleg táncolni akarna. Láttam már orra esni a folyosón (kiemelném, a _sík folyosón, ahol semmi útakadály sincs) a tulajdon lábában, nem annak a bálozós fajtának tűnt, aki még egy keringőt is szívesen eltáncol, ha úgy adódik. De mindegy, úgy tűnik, ebben félre ismertem.
A következő megjegyzésre már nem reagálok szóban semmit, más köti le a figyelmemet. A nagy magyarázásban a kisasszonynak elszabadult egy kósza tincse, az után nyúlok, hogy visszaillesszem a helyére, a füle mögé. Csendben, mondhatni koncentrálva hajtom végre a manővert, biztos vagyok benne, hogy fülig pirul tőle, ha eddig még nem tette volna meg, de ebben az egy mozdulatban nincsen semmi hátsó szándék vagy rosszakarás, egyszerűen csak helyre tettem a dolgokat. Érzem, hogy ég a füle, mintha felgyújtották volna, de nem tudom, hogy azért, mert zavarban van, vagy mert hazudott. Lehet mindkettő opció. Önkéntelenül is elmosolyodok, hogy hogy lehet ennyire szerencsétlen, majd bal kezembe fogom az ő jobbját, a sajátomat pedig óvatosan átcsúsztatom a derekára. Lépek egyet előre, majd jobbra, közben figyelem a reakcióit. Ha nem teljesen dinka, rá fog jönni, hogy ezek tánclépések.

Runa. ^^

Hát nem furcsa? Elhoztam egy csajt az évnyitó kellős közepéről, aki valószínűleg a háta közepére se nagyon kívánna, és kikerülne, ha tehetné. Csak nem teheti, mert nem hagyom neki, hogy csak úgy elmenjen mellettem, minden szó nélkül. És magam sem értem, hogy miért...
Mosolyt csal az arcomra, ahogy zavarodottan próbálja magát kimagyarázni az orrvérzéses dologból. Szóval már nem lepem meg, mi? Meg tudom érteni, nem én vagyok a legmeglepőbb külsejű fazon ezen a vidéken, vannak itt más, sokkolni vágyó emberek. Érzem, ahogy a kis súly távozik a lábfejemről. Meglepetten pislantok a talaj irányába, ahol Runa arca is található. Nem tudom, miért lépett le, de így csak magának tesz rosszat, biztosan meg fog fázni, ha ott marad. Sóhajtok egy nagyot, lehetetlen egy gyerek. Inkább felfázik, csak kerüljön távolabb. Nem értem annyira a dolgot, mármint oké, adtam rá okot neki a múltban is és nem is olyan régen is, hogy ne bízzon meg bennem, de ezt kicsit túlzásnak érzem.
Mulatságos látni rajta a zavart, amit a haja eltűzésével okozok, de most az egyszer nem adok hangot ennek. Törékeny most ez a pillanat, nem hiszem, hogy máskor is adódik majd alkalmam zavarba hozni az érintésemmel, úgy, hogy ne kezdjen el sikítani velem. Hűvös szél tör be közénk hirtelen, nem olyan nagy erővel, de épp elég arra, hogy megborzongassa az apró, előttem álló lányt. Gyengém, ha egy nő fázik mellettem, így egy pillanatra elengedem a kezét, lekanyarítom magamról a zakómat és a vállára terítem. Érezni fogja még benne a meleget, amit a testem termelt, így hátha nem fog annyira fázni egy darabig.
Visszafogom a kezeit az enyémbe, majd felemelem és ismét ráállítom a lábamra, lényegtelen, mennyire kapálózik miatta. Ennek két oka is van, az egyik, hogy nem szeretném a gyengélkedőre vinni, mert megbetegedett, a másik meg, hogy úgyis én lennék hibáztatva miatta. Tudom. Érzem.
Egész jól le tudja követni a lépéseimet, ami meglep, mert tudom, hogy mennyire kétballábas a szentem. Bár ez a lábaimon állva talán kisebb kihívás, na de mégis csak Runáról beszélünk, aki képes bármilyen sík felületen elhasalni. Közben érzem, hogy mind közelebb és közelebb húzódik, így elengedem a kezét és a dereka is megszabadul az enyémtől, helyette átölelem, államat a feje tetején nyugtatom. Továbbra is teszem egyik lábam a másik után arra a nem hallható dallamra, ami a fejemben él. Egyszer megállok, és nem mozdulok többet onnan. Szimplán csak élvezem Runa közelségét, hogy átölelhetem, hogy most végre nem kiabál velem, mert hozzányúltam. Hogy elfogadta az érintésemet.

Runa.

~ Minden okkal történik az életben - fut végig egy gondolat a fejemben, ahogy Runa vállára terítem a zakómat. És ahogy ebbe kicsit jobban belegondolok, tényleg így van. A sors nem véletlenül sodort bennünket egymás útjába. Valahogy a lány fejébe ültette a gondolatot, hogy rám akarjon vetődni arról a szekrényről, aztán a többinek már szabad folyást engedett. Csak annyi volt a szerepe, hogy elindítsa az események sorát egyetlen apró cselekvéssel. Aztán szépen hátradőlt, és panorámából nézte végig, ahogy egymást gyűrjük ott a könyvtár padlóján. Utána még volt számtalan kisebb találkozás, ha csak annyira is, hogy elsétáltunk egymás mellett a folyosón és épp csak egy odaszólásra vagy egy gunyoros mosolyra volt időnk. Furcsa az élet. Két ennyi mindenben különböző embert egymásnak tol, hogy na nesze, kezdjetek a másikkal valamit, aztán had lám, mi sül ki belőle. Furcsa.
Kellemes meglepetés, hogy Runa nem akar egyetlen egyszer sem elhasalni tánc közben, így legalább tudok arra figyelni, hogy vezessem és nem kell azzal törődnöm, hogy véletlen rosszul lép és borulunk. Most már én is meghallom, hogy dudorászik, kellemes hangja van eléggé. Igyekszem arra az ütemre lépdelni, amit ő diktál, hogy ne essen ki a ritmusból, és hadd foglalkozzon csak a dúdolással. Lesandítok rá innen a magasból, keresek rajta valami jelet vagy akármit, de most semmit sem tükröz az arca, csak csöndesen el van foglalva a maga kis énekével. Inkább nem zavarom meg, csinálja csak. Aztán mikor átfogom a magam hosszú karjaival, már nem nézem tovább az arcát, helyette a feje búbján támasztom  meg az államat. Érzem, ahogy a tenyerei a hátamra csúsznak és ez melegséggel tölt el. Eddig nem igazán kerültem szorosabb viszonyba nőkkel, az egyetlen ilyen személy az életemben a húgom. Ez is valami hasonló érzés, de valahogy másképp hat mégis. Ilyen lehet szeretve lenni?
Ahogy Runa abbahagyja a dúdolást, én is megállok. Egy pár másodpercig így állunk, majd mikor érzem, hogy fel akarja emelni a fejét, leveszem róla a sajátomat, szabad utat engedve neki ezzel. Nem tudom miért, de az újdonság varázsával tölt el látni a mosolygós arcát. Nem láttam még ezt a fajta kifejezést az arcán, és ez, valahol mélyen megmozdít bennem valamit. Valamit, ami melegséggel tölt el.
- Remélem nem bánod, ha azt mondom, hogy semmi kedvem visszamenni most a tömegbe - dörmögöm neki a magaslati levegőről. Viszont kezd kicsit kényelmetlenné válni ez az ácsorgás számomra, szóval leemelem hercegnőmet a lábamról, de csak azért, hogy egy másodperccel később a derekát átölelve tartsam fél kézzel magamhoz szorítva. Az egyik fotelszerű ülőalkalmatosságot veszem célba vele, úgy tartom Runát, hogy jómagam le bírjak ülni, ő pedig az ölemben landoljon. Így sokkal kényelmesebb, mint álldogálni. Kicsit beljebb húzom, hogy ne a combom végén ücsörögjön, átfogom, arcomat a hajába fúrom. Jelenleg ez a létező legkényelmesebb helyzet számomra a világon.

Runa. ^^

Ez az egész kezd egyre szokatlanabbá válni. Mármint nem mintha nem tetszene a helyzet, csak érzek benne valami nem hétköznapit. Hogy ennek nem kéne így lennie, hogy nem helyes, hogy ennyire élvezem az egészet, hogy átfoghatom Runát, hogy végre nem menekül el, nem visít, nem kapálózik, nem akar véget vetni az életemnek, amiért hozzányúltam. Mintha csak attól félnék, hogy ez az egész kis varázslat egy pillanat alatt véget ér, bármikor tönkretehetem akár egy rossz mozdulattal vagy egy rosszul megválasztott szóval. Igen, ez a helyes megfogalmazás. Ez a szokatlan benne! Az, hogy félek. Pedig ez tőlem abszolút távol álló dolog, nem szoktam félelmet érezni semmivel kapcsolatban. Végül is, aurornak tanulok, gáz lenne, ha állandóan valamelyik sarokban gubbasztanék, mert ezt meg azt nem merem megtenni. Őszintén, szerintem akkor se pakolnám tele a gatyámat, ha valami középerős bűnözőt kéne üldözőbe vennem. Eddig a legrettegettebb rémálmom az volt, hogy a húgommal történik valami, de most, ebben a rohadt pillanatban attól tartok, hogy valamit elrontok és szétesik ez a kis világ, amit nehéz volt elérni.
Még azelőtt, hogy Runa megszólalna, finoman végigsimítok az arcán a kézfejemmel. Arcomra mosoly szökik, de abból az igazi fajtából, amit annyira ritkán tudok megmutatni bárkinek is. Igen, a válás, apám nem éppen példamutatónak mondható egy éves nevelése nyomott hagyott bennem, méghozzá eléggé mélyet. Hiába kerültem vissza anyuhoz és Tanjához egy év elteltével, már semmi sem volt olyan, mint régen. Teljesen kifordított önmagamból ez az idő, gyökeres személyváltozás következett be. A mai napig csak a húgommal tudok normálisan, mondhatni emberien viselkedni. És most úgy látszik, valaki más is dörömböl azon a rozsdás, acél ajtón, ami a szívemen van és bebocsátást szeretne oda nyerni.
Néma bólintással nyugtázom, hogy ő sem szívesen szivárogna most vissza a nagyteremben található nyüzsgésbe. Teljesen meg tudom érteni, kellemesebb társaság vagyok, mint ott bárki más - kiabálja valahonnan mélyről az egóm, bár tudom, hogy igaza van a drágának. Aztán felkapom Runát és egy fotelbe csücsülök, ő meg az ölemben köt ki. Érzem rajta, hogy egy kicsit feszült lett a helyzettől, de nem szól semmit, csak némán pironkodik, ezért hálás vagyok neki. Hirtelen érzékelem, hogy ujjak kapaszkodnak bele a hajamba, jól esik, hogy kicsit birizgálja a fejemet, visszaad valami régi érzést. Mikor még kisebb voltam, anyu gyakran altatott el így, mikor magamtól nem ment az álomvilágba való átkerülés. Lerohan a nosztalgia jóleső érzése, én meg kiemelem a fejemet Runa hajzatából. Minden gondolkodást mellőzve nyomok egy puszit az arcára, majd hátradőlök a fotelben, magammal rántva őt is ebbe a félig fekvő pozícióba.
- Így tudnék maradni... - csúszik ki hirtelen a számon. Úgy tűnik, most nem igazán tudok vigyázni arra, hogy mit mondok ki.

Runa. ^^

Az egész helyzet kezd egy kicsit valószerűtlen, álomba illő dologgá transzformálódni. Nem mondom, hogy hercegnek érzem magamat, mert akkor hazudok egy jó vaskosat, de Runát teljesen bele tudom helyezni a hercegnő szerepbe. Csak hagyjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a viselkedése általában inkább hajaz egy neveletlen fajtára. De el kell ismernem, az este második felében azért kitett magáért, szó se róla, megérdemli a herceglány címet.
Édes, ahogy nem mer rám felnézni, miután megsimítottam az arcát, mintha csak félne attól, hogy mit fog az arcomon látni. Pedig ott egy fehér holló féle ritka madár, egy őszinte mosoly várja a gazdáját. Akármennyire is igyekszik azt mutatni, hogy nem lepte meg a látvány, le lehet olvasni az arcáról a hirtelen viharként jött meglepődöttséget. Nem teszem szóvá, mint oly sok mindent ma este, de úgy tűnik ez egy ilyen nap. A kihagyott ziccerek napja.
Kicsit úgy érzem magam, mintha ki lennék fordítva, és a külső lenne belül, a belső meg kívül. Ugyan lényegében még semmit nem mutattam meg, ami belül van, mégis olyan, mintha le lennék teljesen csupaszítva a lány előtt, láthatná azt, amit mások nagy eséllyel soha nem fognak megpillantani. Mert gondolkodjunk csak el szépen, vajon hány ember fogja látni azt életemben, hogy ilyen gyengéd is tudok lenni. Megsúgom, kevés, nagyon-nagyon kevés. És ez így is van rendjén, had higgyék csak azt mások, hogy olyan vagyok tényleg, mint amit kifelé is mutatok. Ők csak a felszínt kapirgálják, de nem is baj, nem érzem problémának, hogy nem akarom magamat csak egynehány ember előtt "felfedni".
Úgy néz ki, egy kicsit elkalandoztam fejben, mert arra eszmélek fel, hogy ismételten haj takarja be a fejemet, méghozzá hosszú barna. Aztán a halk, kicsit dadogó hangot is meghallom a fülem mellett. Egy pillanatra kicsit megijedek, hogy mit mondhattam néhány másodperccel ez előtt, mert marhára nem emlékszem rá, de valószínűleg nem lehetett egetverő dolog, mondjuk Runa megint a végtelenségig és még tovább elpirult. Felkönyökölök és visszalököm magunkat rendes ülőhelyzetbe. Megnyugtató érzés a szinte kapaszkodó kéz a vállamon, a világért sem akarnám, hogy elvegye onnét.
- Gyere, felviszlek a körletedbe - mondom, majd átnyúlok a térdeinél, és biztos fogást keresek a hátán, majd felállok a fotelből. Na, ez a tartás így igazán hercegnős lehet a számára és még vagyok olyan úriember, hogy a Levitáig is elviszem.
Halkan csukódik mögöttünk az erkélyajtó, ahogy szépen lassan távolodunk a folyosó halovány derengésébe. Van egy olyan ézésem, hogy a mi mesénknek itt még közel sincs vége...