Trullus, Petrificus Totalus, Tarantallegra...
Mondogatom magamba az átkokat. Ráhajtottam a tanulásra, most, hogy úgy áll a szénám, ha Lyrától veszek különórákat, tehetek szintvizsgát. Őszintén, reménykedtem benne, hogy ő is benne lesz, a múltkori kis óránk is egész kellemesen telt, leszámítva a verejtékcseppeket. Azért bízom benne, hogy legalább az elején, de kizárólag elméleti síkon maradunk, még mindig nem érzem jónak magam ebben a varázslás dologban, és igen talán, mondom talán, egy kicsit félek is attól, hogy a levegőbe küldöm az egész kócerájt. Így könnyebb, a kastély lakóinak nagyobb része a faluban van, így a kastély már-már üres.
Az Erkély felé veszem az irányt, mondván, egy kis levegő nekem is jár, nem? Persze a kezemben egy bögre kávé, anélkül egy tapodtat se, főleg, mert az segít ébren maradni. Mit ne mondjak vannak kissé unalmas részek a jegyzetekben, de tuti, arra fogna kérdezni, és ezek nem olyan tárgyak, amikből nyugodt szívvel készíthetnék puskát, na meg... nem is tudom, azt hogy kell. Eddig semmi szükségem nem volt rá, ha jobb jegyet akartam, megdupláztam a magántanár órabérét. igen, Gregory rávezetett,  hogy így meg lehet oldani a dolgokat, azt viszont nem tudom, itt mit szólnának hozzá.
Kilépve az ajtón, összébb húzom a kabátot magamon, mert egyből megcsap a hideg, majd egy nagyot szippantok a friss levegőből. Oké, megfagyok, de legalább nem alszok be az állott légkörtől, ami a klubhelyiségünkben uralkodik. Jó pont.
Nem csodálom, hogy senki nincs itt, így nyugodt szívvel sétálok el a korlátig, hogy aztán onnan járjam be tekintetemmel a helyet, ami láttatni engedi magát. Egy dolog van, amit pofátlanság lenne megcáfolnom, ugyanis a hely maga tényleg gyönyörű, csak ne lenne minden áldott nap heringparti. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy kezdenem kéne valamit már a túlzott antiszociális jellememmel, vagy legalább is egy kicsit megnyílni, Sibelle - a nő aki nevelt, és aki mindent tud rólam- is ezt mondta, de a francba is... az piszok nehéz.

Talán nekem mégis a magány a tökéletes társ. Hozzátenném, eddig sem feszítettem meg magam annak érdekében, hogy kezdjek valamit ezzel a mások szerint tarthatatlan állapottal, egyszerűen csak úgy gondoltam, nincs szükségem senkire. És még így, tizenhat éves fejjel is ezt gondolom, csak hozzátenném a cseppnyi félelmem is. Félek attól, hogy ha el kezdek ragaszkodni valakihez, őt is elveszik tőlem, vagy saját akaratából mond le rólam, mindkét eset megtörtént már. Az anyámat a szemem előtt ölték meg, mikor öt éves voltam, az apám úgy döntött, hogy nem kellek neki, ezért lepasszolt ahhoz a döghöz. Így talán érthető a karácsonyhoz való szkeptikus hozzáállásom. Sose ünnepeltük meg, egy átlagos hétköznap volt. karácsonyfát jobb híján csak filmekben láttam, meg az árusító helyeken akkor még csupaszon. Nem volt sem pulyka, sem ajándékok. Gregory általában tajtékzott, mikor megkóstoltam Sibelle bejglijét, mondván ez nagyon hizlal. És akkor Boldog karácsonyt Ophelia. Nem járkáltam temetőbe, na nem azért, mert kész akarva tartottak vissza, nekem nem volt erőm ahhoz, hogy lepörgessem magam előtt azt a jelenetet, ami még most is rendszeres látogatója a rémálmaimnak, és tudtam, ha elmennék anyám sírjához, ez elkerülhetetlen lenne, plusz nem akartam összefutni apámmal, haragszom rá, hiába küldte pár éve azt a levelet, addigra már újraépült a védőburkom, és masszívabb lett, mint valaha. Mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy itt vagyok már jó ideje, és egyetlen ember nincs, akit a barátomnak mondhatok, még azok is csekély számban vannak, akikkel emberi módon viselkedtem. De nem bánom, nem fogom hagyni, hogy bárki is bármi fogást találjon rajtam.
Sóhajtok, nem értem miért agyalok mostanában ilyesmin, nem értem, miért kell folyton megerősítenem ezt a szikla szilárd elhatározásomat, hisz nem tűnik úgy, hogy át kéne gondolnom, hajlandó vagyok-e szemet hunyni efelett, márpedig csak akkor szoktak mérlegelni, nem?
Szerencsére egy hang meggátol abban, hogy tovább folytassam az agykerekeim forgatást, és rendesen összezavarodjak a végére. Persze halkan felmordulok, nem hiányzott a társaság, az sose hiányzik.
- Passz, szerintem elhagytad. Menj és keresd meg- oké, aláírom, hogy nem ez a legkedvesebb módja a lereagálásnak, de akkor is, ráadásul már már üvölt.
- Figyelj, mivel lereagáltam a dolgot, valószínűleg hallottam is, így talán egy cseppet visszavehetnél a hangerőből, mielőtt kiszakítod az én dobhártyám- fordulok felé, miközben képzeletben jól vállon veregetem magam. Ez egész.... normálisra sikeredett.

AJÁNDÉK ÉRKEZETT!

Park Min Wo
Dec. 19

Már megszokhattam volna, hogy ebben a kastélyban sehol sincs nyugtom, mégis újra és újra rám jön a káromkodhatnék, mikor valaki engem tisztel meg a figyelmével. Milyen kár, hogy nem kértem belőle, de persze tudom, hogy ez rajtam kívül senkit nem érdekel.
Meg kéne döbbennem azon, hogy a srác egész egyedi módon kezdi felvenni a beszélgetés fonalát, konkrétan szinte belevisít a fülemben, de a hosszú percekig tartó csend miatt ez jobban irritál, mintha egy mizuval állt volna elém, talán ezért is reagálom le a szokásosnál taplóbb módon, bár azt hozzá tenném, nem sok az eltérés, épp csak egy kicsit mogorvább vagyok, amit az álmaimnak is betudhatnék, de kivételesen ennek az esetnek köze sincs ahhoz, pusztán az idegesít, hogy nem hagynak békén.
- Nem hallod? Akkor olvass a számról... Vagy halkíts, vagy fogd be- szép tagoltan mondom, még artikulálok is mellé, de egy remegéshullám tör elő bennem, ami megállásra késztet, így veszek egy mély levegőt. Mikor azt említettem, egy időzített bomba vagyok, tényleg nem hazudtam, képes vagyok egy jelentéktelen apróság miatt is kiakadni, és hát... volt már, hogy a berendezés látta kárát, persze akkor még nem tudtam, hogy van varázs erőm, arra meg már gondolni se merek, hogy mi lenne ebben az állapotomban. Nem akarom megtapasztalni, ezért is kényszerítem magam arra, hogy nyugodjak le.
Mikor megfogja a vállam, a szemeim megvillannak, és ez semmi jót nem sejtet. Utálom, ha hozzám érnek, főleg akkor, ha nem kértem, vagy engedtem meg, ennek viszont nem tudom az okát, talán, mert kiskoromban senki nem babusgatott, vagy ilyesmi, végül is tökmindegy, hisz a lényegen, miszerint irtózom a fizikai megnyilvánulásoktól, nem változtat.
- Szívem, hidd el, ha én átkoztalak volna meg, nem a hallásod vettem volna el- kíméletlen, rideg mosoly kúszik az arcomra, tapasztalatból tudom, hogy ez többeket arra késztet, átgondolják a dolgokat, mellesleg elég magabiztosan lépek fel, még így, hogy simán lelökhet innen. Veszélyérzetet már rég nem érzek, vagy ha mégis, egyszerűen figyelmen kívül hagyom.
Mikor a sarokba megy, én csak összevont szemöldökkel, keresztbe font karral nézem, mire készül. Nem, nem csinálok semmit, többek közt, mert erre számít, így megvárom, míg megnyugszik, vagyis nem számít rá, mindenesetre jó a memóriám szőke létemre, és nem felejtek.
- Tuti, nem- nem palástolom a döbbenetet a hangomban. Sose kaptam karácsonyi ajándékot, karácsony se volt nálunk, ugyanolyan hétköznapnak számított az a nap, mint bármi más, még csak a ház se volt feldíszítve, mert Gregory utálja. Hosszas gondolkodás után, kinyitom  a dobozt, és látom a nyakláncot, amin egy rénszarvas medál lóg. Egy kósza pillanatig átfut valami mosolyféle az arcomon, aztán kifejezéstelen tekintettel vágom zsebre.
- A tied jobb- teszem hozzá, mert szeretem a hógömböket, régen gyűjtöttem is őket, csak sajnos áldozatul estek egy dührohamomnak. Előfordul.

Park Min Wo
Dec. 19

Úgy tűnik, ez közös bennünk. Én is úgy vagyok, vele, hogy inkább én sértegessek, mint más engem, csak hogy, én ezt meg is teszem. Nem látom okát annak, hogy vele másképp viselkedjek, mint bárki mással, aki pechére az én társaságom választotta. Nevezhetnénk akár önvédelmi mechanizmusnak is, mert tény, hogy mikor egyedül vagyok, nem ilyen vagyok, csak hogy... azt senki nem fogja tapasztalni.
Kedvem támad letörölni a mosolyt a képéről, de mg mindig serényen nyugtatom magam, nehogy valami ostobaságot csináljak. Nem szeretném, ha kicsapnának, hiába érzem úgy, jelenleg megérné. Igazából minden ehhez hasonló alkalommal ezt érzem, nem szeretem, ha közelebb kerülnek hozzám, semmilyen módon, és általában nem is hagyom... általában, de ki számított arra, hogy a srác nem fog duzzogva elhúzni? Hisz sokan megtették már, mindig elértem a célom anélkül, hogy hasonló kellemetlenségekben lett volna részem. Talán el kellene ismernem, vagy hasonlók, de ez még jobban irritál. Ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy szándékosan erőltetik maguk rám, hogy ezzel is húzzák az idegeim, pedig azokkal nem jó játszani, Gregory ódákat mesélhetne róla, hisz nála többször senki nem tapasztalta ezt.
Ha a szemembe mondaná, hogy megvan mindenem, szemközt röhögném. Pont én vagyok az, akinek semmije sincs, csupán csak eljátssza az elkényeztettet, de inkább leszek apuci kicsi lánya, mint olyan, akit szánjanak azért, mert végtére is árva. Mert hiába vagyok Gragoryval papíron, egy szép szót nem kaptam tőle soha. Csak elvárt dolgokat, de nem dicsért, ha valamit meg rosszul csináltam, tajtékzott, és elhordott minden semmire kellőnek, aztán még a fejemhez vágta, hogy hálás lehetnék azért, amiért felkarolt. na kösz, ha lett volna ötévesen némi szabad akaratom, tuti rohadtam volna inkább az utcán, minthogy vele legyek egy fedél alatt. De ezek mind olyan dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megosztani senkivel, mert egyszerűen nincs közük hozzá.
Hogy miért nem jöttem rá, hogy csak hülyül? Mert egyszerűen teszek arra, mi van vele. Ha talán tényleg halláskárosult, tuti nem azt várja tőlem, hogy egyből sajnálkozzak, és mondogassam, de rossz neki, meg a többi. Vagy ha még is, akkor rossz ajtón kopogtat, de... nem is tudom, én is pont azért nem beszélek, mert semmi szükségem a sajnáló tekintetekre, hisz itt vagyok nem?
- Legalább normálisan ejtenéd ki- mormogom, miközben a szemem forgatom. Oké, mivel francia vagyok, meg kéne szoknom, hogy itt cseppet máshogy ejtik, és meg is szoktam már, de had kössek már belé.
- Activytizni akarsz? Várj... kitalálom... szék- vonom fel a szemöldököm. Oké, vágom én, hogy jelbeszéd, de hát egészségére, engem az is hidegen hagyna, ha a szemembe mondaná az összes szitkot, ami eszébe jut rólam. Az ilyenek már leperegnek, hisz nem magamat adom, és jelen esetben a sértéseket bókként kezelem, mert akkor úgy tűnik, jól játszom a szerepem.

Vélhetőleg a srác már rájött arra, nem én vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy valaki idegein táncolhasson, ráadásul komolyan meg kell küzdenem azért, hogy nyugton maradjak. Nem áll szándékomban titkolni, ha t ehetném, már rég a sz*rt is kiátkoztam volna belőle, de ez több okból kifolyólag sem lehetséges. Az ellenszenvem csak nem múlik, nem is szokott, mondhatjuk úgy is, berögződöttség, amiről talán én magam tehetek, de ez egyáltalán nem érdekel. Inkább a tájat kezdem el kémlelni, mert engem nem zavar a csend, ami beállt közénk, és azt a másik is csak várhatja, hogy én meg fogom törni. Halvány mosolyféle kúszik az arcomra, most, hogy sikerült elhallgatnia, nem is olyan rossz társaság, persze tudom én, hogy ez azért van, mert így könnyebben tudom ignorálni, mint ha folyton a fülembe motyogna, bár azt is meg lehetne szokni egy idő után, de fájdalom, nekem sose volt annyi türelmem.
A szél felkerekedik, így én is fázósan fonom keresztbe a karom magam előtt, oké, ezt át kellett volna gondolnom,hisz tél van, nem kéne egy szál pulcsiban itt feszítenem, de nem gondoltam volna, hogy idáig maradok kint, viszont, ha a szobámban váró jegyzetekre gondolok, elhúzom a szám.
Tehát, vagy a fagyhalál, vagy újabb átok, nehéz kérdések ezek, mert igazából egyikhez sincs sok kedvem, főleg, hogy rendesen feltépázták az idegeim... újfent. Esküszöm, írok Sibellenek, hogy a következő csomagjával együtt, küldjön már Xanaxot is, mert ez az állapot tarthatatlan.
Az idilli csendet is muszáj megtörnie, ráadásul nem is akárhogy. Felhorkantok, majd kétkedve meredek rá.
- Mondhattad volna, hogy titokban agyturkászi pályára készülsz. És mégis miből gondolod, hogy más volnék? Megérzés? Vagy csak te sem vagy képes elhinni, hogy lehet valaki ekkora tapló, hát sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled a cudar tényt, de így van- a hangomból csak csöpög a gúny, mert ami azt illeti, rendesen beletrafált, és a legidegesítőbb az egészben, hogy ezt ő is tudja nagyon jól. A következő megjegyzése hallatán felnevetek, gúnyosan, és még csak nem is bánom.
- Olyan lennék, mint te? Lássuk csak, talán te is végignézted ötéves korodban, ahogy megölik az anyádat? Esetleg téged is lepasszolt apád valaki másnak, csak, mert nem kellettél neki? Ha így van, tényleg piszkosan hasonlítunk- a hangom metsző, mert olyan könnyedén jöttek ki  a szavak a számon, hogy az már-már ijesztő. Viszont, ha csak e-féle módon tudom érzékeltetni vele, mennyire hülyeség az, amit állított, hát egye fene nem bánom.

Mosolyog? Mégis miért? Szerintem egyáltalán nem vagyok vicces, vagyis remélem meg nem fordul a fejébe, hogy talán röhejes volnék... vagyis felőlem megfordulhat, csak a fejemhez ne vágja. Csak akkor tűröm, ha sértegetnek, mikor én is ezt teszem, és most bárki mondhat bármit, egész normális vagyok. Okét, talán a srác ebből semmit nem vesz észre, de én érzem, hogy vele egy fokkal visszafogottabb vagyok, mint bárki mással, akivel eddig találkoztam, már csak a miértjére kellene rájönnöm.
Kedvem támad elfutni innen - életemben először-, mikor boncolgatni kezdi, hogy mi márpedig akkor is hasonlítunk. Francokat. Nem hiszem el, nem akarom elhinni, ha mégis így lenne, min változtatna? Mert az én hozzáállásomon, tuti nem, na jó... talán egy kicsit jobban érezném magam, mert tudom, legalább egy ember van a kastélyban, aki ugyanannyira elcseszett, mint én, de mást nem is várhatnának tőlem.
Igen, az lenne a legjobb, nem érezni semmit, bár eddig is gátlástalanul tapostam át mindenkin, ha kedvem volt hozzá, és igen, ezek ellenére is nyugodtan tudtam aludni, már amikor nem köszöntek rám a rémálmaim, mint mostanság. Ingerülten sóhajtok, olyan tekintet lövellve felé, hogy lássa, nagyra értékelném, ha nem feszítené tovább a témát.
- És te miért nem tudod megtenni? A r*hadt életbe, neked miért fájna, ha nem vághatnád a fejemhez? Szerinted nem vagyok vele képben, szerinted nem tudom, hogy nem csak nekem ilyen elcseszett az életem? Mégis miért kell a fejemhez vágnod, ha? - nem kiabálok, nem is tudnék, hisz újabb dühroham kerít hatalma alá, beharapom az ajkam, és inkább hátat fordítok neki mielőtt hülyeséget tennék.
- Nem sajnáltatom magam, ha így lenne, minden jöttmentnek elmesélném, némi lesajnáló, vagy együtt érző pillantásért, de nincs szükségem rájuk, sőt... pont ezért vagyok ilyen amilyen... többek közt...- hagyom függőben a végét, mert mondtam, hogy belőlem nem lesz nyitott könyv, az, hogy elmondtam pár aprócska tényt, még nem jelent semmit, Gregoryról viszont nem vagyok hajlandó beszélni, egy, mert tényleg marhára bepöccennék, kettő, mert az egész pasi nem ér annyit. Komolyan... rajta kívül még senki halálát nem kívántam.
- Neked se lehetett könnyű, aláírom, de tőlem ne várj se sajnálatot, se együttérzést, ha azt mondod, tényleg hasonlítunk, nincs szükséged rá. Mellesleg, eljutottál idáig, nem?- vonom fel a szemöldököm, ahogy megint szembe fordulok vele, de egyből hátrálok is.
Francba, mikor jött ennyire közel?
Nem bírom, ha valaki a közelemben van, ezért tapadok már-már a korláthoz. Ezt viszont nem tudom, honnan jött, de nem is lényeges, a lényeg, hogy csak óvatosan, nálam tényleg komolyan kell venni a tisztes távolságot.
- Oké, talán igazad van, de mégis ez min változtat?- kérdem gúnyos éllel a hangomban, mert felettébb érdekel, mire akar kilyukadni a másik.

Kellett nekem ez, mint púp a hátamra, de komolyan. És még azt hittem, hogy kivételesen lesz egy nyugodt estém, ha már az éjszakáim nem azok, de nem, valakinek mindig  bele kell rondítani az elképzeléseimbe, aztán meg döbbenve tapasztalják, bunkó vagyok.
Ha valaha is éreztem, nem kéne ennyire magam  ellen játszanom, mostanra le nem tudnának lebeszélni róla, amúgy is a falaim már eléggé megerősödtek az idők során, szinte lehetetlen őket ledönteni.... igen sajnos, csak szinte... mert bármennyire hihetetlen is, még mindig érző lény vagyok, az egy dolog, hogy ezt mindenféle módon próbálom megcáfolni.
- El sem kellett volna kezdened- vágok közbe, rossz szokásaim egyike. Senki nem kérte, hogy szemeljen ki potenciális célpontnak, akit megszívathat, magára vessen, hogy ilyen vége lett.
- Tévedsz.... még most sem tudsz rólam semmit- fanyarul felnevetek, miközben azért kicsit helyre teszem. Tud egy öt éves kislányról, akinek már csak ilyen gyatra élet jutott, de én hol vagyok öt éves? Még mindig úgy gondolom, hogy az a tizenegy év a mérvadóbb, amit LaFonde-ként éltem végig,és ha azt mondom, jobb lett volna egy árvaházban, nem hazudok. Az, hogy elcseszett egy életem van, nem újdonság, nem is reagálok rá, felesleges, és már így is többet beszéltem a kelleténél.
Megint nem gondolkodtam, mikor hátat fordítottam neki, komolyan néha nagyon szerencsétlen tudok lenni én magam is, persze ezt a világért se vállalnám fel, de ezt tényleg nem kellett volna, na mindegy.
- Csak annyit, hogy tőlem ne várd, hogy sajnáljalak, nem foglak- most már egyenesen hozzá intézem a szavakat, köntörfalazás nélkül. A hangom tárgyilagos, de csak őszinte voltam, hisz már rég nem érzek olyat, hogy empátia.
Végighallgatom a tervét, de az arcom kifejezéstelen, magamban azért elismerően biccentek, csakhogy ezt ő nem láthatja.
- Legyen.... úgysincs programom karácsonyra- gúnyos mosolyom szegezem rá, és persze az a fránya gúny a hangomból sem maradhat ki.
- És mégis hogy szeretnéd kivitelezni? Gondolom, a szüleid azért kíváncsiak lesznek arra, ki az akit hazaviszel- vonom fel a szemöldököm, miközben rávilágítom az aprócska hibákra, mert valljuk be, én se szívesen engednék egy idegent a házamba.

Olivér

- Aha, kösz- minden, amit képes vagyok reagálás címszó alatt kinyögni. Mentségemre legyen mondva, irtó nehéz épkézláb mondatot összehozni, ha azt, aki épp az észt osztja, lazán löknéd át a korláton. Egyáltalán mi a francért kellett utánam jönnie? Ki ő nekem? És mégis mit hisz magáról? Ráadásul még mártírt is játszik, ami felettébb undorító dolog, legalább is szerintem.
Biztos, hogy nem én leszek az, aki a kezébe dobja a lehetőséget, hogy csak úgy leléphessen. Ha menni akar, menjen, de ne keressen hozzá bűn bakot. Nem, mintha annyira érdekelnének mások, de nem szeretném, ha az lenne a fő téma, hogy én űztem el valakit. Mert én megvagyok, már ha Andine nincs a nyolc méteres körzetemben, a kastély meg elég nagy, mellesleg a családom többi tagjával ellentétben, nekem még van gerincem.
A korlátot szorítom, jobb, mintha hirtelen felindulásból tennék megint valamit, abból már őszintén elegem lett. Nem értem, Olivér miért maradt, hisz láthatólag jól elvoltak, rám meg nincs rám írva, hogy pesztrálni kell. Az meg csak még egy plusz, hogy jelenleg a kapcsolatunk nem olyan jó ahhoz, hogy hagyja, a vállán sírjam ki magam. Mintha képes lennék olyasmire. Tényleg nem akarnak előtörni a könnyeim, ellenben szívesen szétkaszabolnék valakit, ami számomra ijesztőbb, mintha mindenki szeme láttára borulnék ki. Sose hagytam, hogy az ilyesminek szemtanúja is legyen, sőt jobbára magamba fojtottam és fojtok mindent.
- Nem fogok kiborulni, és undorító önostorozásba kezdeni.... megnyugodhatsz- közlöm vele a tényt, hogy csak mert a helyzet így alakult, nem fogok női hisztit levágni, vagy ha mégis, akkor sem a szeme láttára. Érzem magamon a tekintetét, ennek ellenére én mégis kitartóan fürkészem a tájat, mintha az képes lenne lenyugtatni. Látom, ahogy Blaise átviharzik a réten, de még a szemem se rebben.
- Mégis csak neked volt igazad.... érzelmet táplálni valaki más iránt... ritka pocsék, és haszontalan dolog- döntök úgy, hogy most fordulok felé. A szemébe akarom mondani, mert ritkaság, hogy én bárkinek igazat adok, még akkor sem teszem, ha tényleg úgy van. A büszkeségem nem engedi, ahogy azt se, Blaise nyomába eredjek, és szabadkozni kezdjek. Soha, senkinek nem kellett, és erről nem vagyok hajlandó lemondani. Nem vagyok képes eldobni magamtól a régi énem darabkáit, hiába tudom, azt kéne tennem, ha szeretném, hogy működjön. De mindig azon gondolkodom ilyenkor, hogy megér annyit az egész, hogy cserébe lemondjak magamról?

Kornél  *-*

Nem tudom, és nem is akarom tudni, mire akart kilyukadni ezzel. Bűntudatot nem kelt bennem, és könyörgöm, had én döntsem már el, mit teszek? Alapból nehezen viselem, ha beleszólnak a dolgaimba, hát még ha azt egy idegen, felettébb unszimpatikus személy teszi.
Nem is fordítok rá nagyobb figyelmet, annyit nem ér az egész, hogy ennél is jobban felhúzzam magam, hisz tapasztaltam, annak milyen vége lehet, és semmi kedvem átavanzsálni mazochistává. Sose hittem volna, hogy némi plusz erőbefektetés ennyi mindenben a segítségemre lehet, már pedig az illúziómágia minden számomra, csak nem haszontalan. Segít kontrollálni magam, mert tudom, ha eldurran az agyam, az nekem lesz kellemetlen. És ez az enyhébbik jelző.
Azon meg se lepődök, hogy ők együtt. Mondhatni szinte elő volt írva, zsák a foltját, vagy valami olyasmi. Persze arról már nem igazán tehetek, hogy a gyomrom is összeszorul, ha belegondolok, mi lett volna a végkifejlet, próbálok efelett szemet hunyni, ahogy eddig is. Kész őrület ez az egész, és én csak azt akarom, legyen vége, és maradjon minden a régiben, amikor még senkihez semmi közöm nem volt. Eszembe nem jutott volna, hogy én egyszer majd visszasírom azt az időszakot, pedig mennyivel könnyebb volt minden.
- Miért tenném? Egyszer már kifejtettem a véleményem, azt kezdesz vele, amit akarsz, én viszont nem fogom saját magam ismételni- felvonom a szemöldököm, és hozzám képest meglehetősen higgadtan kezelem ezt az egészet. Nem alaptalan Olivér felvetése, talán, ha máshogy jöttek volna a dolgok, tuti megint átmentem volna féltékeny barátnő státuszba, már-már öntudatlanul, de mivel rázúdítottam azt, ami egy ideje bökte a csőröm, mást nem igen tudok tenni. Tényleg az ő dolga, mit kezd a hallottakkal, csak magamban, jó mélyen reménykedek benne, hogy rádöbben, mennyire rossz úton jár. Nem lepődök meg azon, hogy rajtunk kívül szinte senki nincs kint, jobb is így.... könnyebb, ha tudom, nem figyel még több szempár is.
- Én legalább adtam egy esélyt dolognak... - vágok vissza, mert ez azért lényegi különbség.
- És az én hibám volt, fele annyit se tudott rólam, mint te... és... nem vagyok benne biztos, hogy csak ő volt... mindegy is...- rázom meg a fejem, majd egy biccentés után - ami igazából valami köszönöm, vagy valami hasonló akart lenni-, elveszem a zakót, és bele is bújok. Tudom, hogy mindenki azt várná, most jönne egy gúnyos megjegyzés, de egyszerűen nincs ehhez kedvem.
- Csak egy ürügy volt- vonok vállat, halvány mosollyal az arcomon. Igazából kicsit rosszul érzem magam, amiért ilyen módszerekhez folyamodtam, csak mert gyáva voltam, de hát... ez van.
- Ettől függetlenül még nem a szívem csücske a lány... - húzom el a szám, mert ez tény. Sose becsültem sokra a Mira és Dine felfogású lányokat, így nem is nagyon igyekeztem, hogy szimpatizáljak velük.
- Miért maradtál itt? - a kérdés halk, de biztos vagyok benne, hogy ő hallani fogja. Érdeklődve fixírozom, mert rá nem jellemző, hogy ennyire önzetlen tettet hajtson végre, sőt... maga az önzetlenség nem vall rá, így nem teljesen értem a dolgot.