Gergő

- Miért szeretném, ha egy idegen fogja a kezem? - kérdeztem vissza, a saját véleményem szerint teljesen logikusan, miközben zsebre vágott kézzel mentem a fiú mellett. Kicsit zavart, hogy közelebb húzódott, de azért el lehetett viselni, ha nagyon akartam. Ha meg mégis megunom, hogy kérdezget, még mindig visszaküldhetem őt a navinébe.
Arra a kijelentésre, hogy kedves vagyok, csak hümmögtem egyet. Nem tartottam lényegesnek, hogy elkezdjem bizonygatni, hogy nem, nem igazán vagyok az, és ezt még én is tudom, nem hogy mások, de ha már a gyereknek ennyire nem volt rendben az életösztöne, akkor kár lett volna nekem is rontanom a túlélési esélyeit.
Aztán mire felértünk, valahogy elment a kedvem a járőrözéstől. Fáradtnak éreztem magam, és szinte biztos voltam, hogy azért, mert múlik Kahlil bájitalának a hatása, és már vártam az émelygést is, de szerencsére mindeddig még sikerült megúsznom. Leültünk hát az erkélyen, bár itt is hideg volt, de legalább nem a kövön kuporogva kellett fagyoskodni, a hűvös levegő pedig kijózanított, felébresztve.
- Ne hidd, hogy direkt viselkedek úgy ahogy - válaszoltam aztán a srácnak, miközben a birtokot lestem. - Ilyen vagyok. Ennyi az egész. És a rellonosok többsége is így van ezzel. Egyébként is, én eddig levitás voltam, ugyanilyen viselkedéssel, szóval nem lehet rám fogni, hogy csak magamra szedtem a rellonos stílust - vált a végére kissé morgóssá a hangom.
Igen, éltek bizonyos sztereotípiák, amik alapján a négy házban élőket beskatulyázták, de vajon mennyire kellett ezt komolyan venni? Oké, én sem voltam boldog, ha egy navinéssel hozott össze a sors, de nem azért, mert navinés volt, hanem mert nem tűrtem jól a személyiségüket. Ellenpélda volt erre Oph, aki ott lakott ugyan, de másképp viselkedett, és lám, barátok lettünk. Ez a srác meg... Ez csak simán olyan valahol, mint egy kisgyerek.