Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

A cigaretta füstje lustán tekeredik az éjszakai ég felé, hogy elérve a magaslatokat, vonja fátyolos ölelésbe a csillagok milliárdjait. Feketéi komoran bámulnak bele a sötétségbe, holott régebben nem szalasztotta volna ez az alkalmat, hogy a csillagképek állását figyelje a tiszta égbolton. Könyökei a még mindig langyos korláton pihennek, a vas kényelmetlenül simul bőréhez, de nem próbál kényelmesebb fogást találni rajta. Görnyedt háttal támaszkodik, bal lába lezseren átvetve lóg a jobb előtt, míg baljának ujjai között fityeg a vörösen izzó szál. Nincs benne semmi különseges, illatát nem fűszerezi semmi, csakis a dohány maró szaga ülepszik meg az erkély zárt részén. Sosem próbálkozott korábban a spanglival, de most szinte bármit megadna érte, hogy csak egy kicsit oldódjon a feszültség a tagjaiból és a lelkét tépázó fájdalom, ami, mintha nem akarna múlni egyáltalán. Zsombi különleges csokoládéja sem hoz már elegendő megnyugvást. Azóta nem, hogy…
Csuklója moccan, ajkai közé illeszti a füstölgő szálat, ami mintha csak szabadulni akarna, billen lefelé köztük, de nem esik ki szájából. Kezét leengedve szívja meg a cigarettát, vége erőteljesen izzani kezd, miközben tüdejét szétfeszíti a torkán lecsúszó füst. Feketéit lecsukva hagyja bent, majd orrán keresztül engedi ki lassan az elhasznált anyagot. Szabadon maradt balja túr végig göndör fürtjein, majd emeli fel fejét a csillagok irányába, hogy úgy tekintsen le a jobbjában szorongatott fiolára. A Hold fénye megcsillan a sötétlila bájitalon, amiből alig fogyott még, holott már néhány napja üresnek kéne lennie. Kisvirág távozása óta ismét hanyagabbul kezeli az altatót, amit most is csak ujjai közt forgat, a korláton túl, ahol egy könnyedebb mozdulat miatt zuhanhat alá. Talán pont arra vár, hogy akaratán kívül szűnjön meg a kényszer, ami a fogyasztására sarkallná, hogy ne kelljen álomba merülnie, a kéretlen álmok közé, amik immár az ital mellett is kínozni akarják. Ujjai mégsem engednek a szorításából, mintha még volna remény, hogy felállhat a földről, ahova a körülmények taszították. Mintha még mindig hinne abban, hogy jobbra fordulhat minden, mintha abban reménykedve, hogy még számít bárkinek is…
Számít még bárkinek is a jelenléte?
A szál ismét felizzik ajkai között, lágy fénybe borítva arcát, ami már nem árul el semmit. Se fájdalmat, se szomorúságot, csak a beletörődés komorsága ül a megfáradt vonásokon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833495#post833495][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.01. 09:29[/b][/url]

A cigaretta füstje lustán tekeredik az éjszakai ég felé, hogy elérve a magaslatokat, vonja fátyolos ölelésbe a csillagok milliárdjait. Feketéi komoran bámulnak bele a sötétségbe, holott régebben nem szalasztotta volna ez az alkalmat, hogy a csillagképek állását figyelje a tiszta égbolton. Könyökei a még mindig langyos korláton pihennek, a vas kényelmetlenül simul bőréhez, de nem próbál kényelmesebb fogást találni rajta. Görnyedt háttal támaszkodik, bal lába lezseren átvetve lóg a jobb előtt, míg baljának ujjai között fityeg a vörösen izzó szál. Nincs benne semmi különseges, illatát nem fűszerezi semmi, csakis a dohány maró szaga ülepszik meg az erkély zárt részén. Sosem próbálkozott korábban a spanglival, de most szinte bármit megadna érte, hogy csak egy kicsit oldódjon a feszültség a tagjaiból és a lelkét tépázó fájdalom, ami, mintha nem akarna múlni egyáltalán. Zsombi különleges csokoládéja sem hoz már elegendő megnyugvást. Azóta nem, hogy…
Csuklója moccan, ajkai közé illeszti a füstölgő szálat, ami mintha csak szabadulni akarna, billen lefelé köztük, de nem esik ki szájából. Kezét leengedve szívja meg a cigarettát, vége erőteljesen izzani kezd, miközben tüdejét szétfeszíti a torkán lecsúszó füst. Feketéit lecsukva hagyja bent, majd orrán keresztül engedi ki lassan az elhasznált anyagot. Szabadon maradt balja túr végig göndör fürtjein, majd emeli fel fejét a csillagok irányába, hogy úgy tekintsen le a jobbjában szorongatott fiolára. A Hold fénye megcsillan a sötétlila bájitalon, amiből alig fogyott még, holott már néhány napja üresnek kéne lennie. Kisvirág távozása óta ismét hanyagabbul kezeli az altatót, amit most is csak ujjai közt forgat, a korláton túl, ahol egy könnyedebb mozdulat miatt zuhanhat alá. Talán pont arra vár, hogy akaratán kívül szűnjön meg a kényszer, ami a fogyasztására sarkallná, hogy ne kelljen álomba merülnie, a kéretlen álmok közé, amik immár az ital mellett is kínozni akarják. Ujjai mégsem engednek a szorításából, mintha még volna remény, hogy felállhat a földről, ahova a körülmények taszították. Mintha még mindig hinne abban, hogy jobbra fordulhat minden, mintha abban reménykedve, hogy még számít bárkinek is…
Számít még bárkinek is a jelenléte?
A szál ismét felizzik ajkai között, lágy fénybe borítva arcát, ami már nem árul el semmit. Se fájdalmat, se szomorúságot, csak a beletörődés komorsága ül a megfáradt vonásokon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833632#post833632][b]Harmat Betti - 2021.07.03. 12:49[/b][/url]

Ma eddig csak egy elsőst kaptam el, aki éppen akkor akart bemenni a levitába, mikor én kijöttem onnan. Elengedtem szegényt, mert nagyon ijedtnek tűnt, és csak pár perccel késett el. Figyelmeztettem, hogy legközelebb figyeljen jobban, és én is elindultam. Az este további része nyugalmasan telt, elkerült az összes éjszakai vándor. Eddig.
A járőrtársam a folyosót nézi át, míg én megnézem a teraszt. Nem számítok rá, hogy bárkit is találok kint, hiszen elég későre jár már, még annak is, aki felsurran az éjféli nassolásról. Ráadásul nem tudnám megmondani, miért ácsorogna bárki is éjjel az erkélyen. Mi dolga volna itt, amit nem tud megtenni a hálókörleten belül?
Ahogy kilépek azomban, csalódnom kell a teóriámban. Az erkélyre lépve azonnal megcsapja az orromat a dohány szaga, és egy pillanatra még az izzó csikket is megpillantom. Az illető háttal áll nekem, így nem láthatom, kivel van dolgom. Csak elindulok felé, és közben szólalok meg:
- Ha nem vagy mestertanonc, este tíz óra után nem tartózkodhatsz a házad területén kívül. - Hangom határozott, jól beletanultam már a dologba, ám nem szeretnék ijesztő lenni soha. Inkább figyelmeztető jellegűek szavaim, mintsem megróvóak. Persze kénytelen leszek büntető munkát adni neki, ha valóban nem mestertanonc, de nem azért mert élvezem, hogy megbüntethetem.
Lassan érek mellé, és ahogy én is a korlátra támaszkodom, meglátom, kivel van dolgom. Nem is tudom, hogyan írnám le a kapcsolatunkat a navinéssel, de pozitív jelzők semmiképpen sem szerepelnek benne. Nem is tudom, mit mondjak neki. Tudja, hogy elkaptam, hogy lebukott, az viszont kérdés, hogy áll hozzá, hogy pont én kaptam el.
- És a dohányzás is tilos az iskola területén - szólalok meg ismét, egészen halkan, s rámutatok a kezében tartott szálra. Egy darabig vacillálok, majd megszólalok ismét: - Valami baj van? - Rögtön meg is bánom, ahogy kimondom szavaimat. Domonkossal sosem végződött még jól, ha segíteni akartam neki. Most miért lenne más a helyzet? Az emberségem mégis erősebb bennem, mint, hogy a dzsekimen villogó jelvény mögé bújjak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833865#post833865][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.06. 18:12[/b][/url]

Számít még bárkinek is a jelenléte?
A gondolat fájón hasít a lelkébe és ver kéretlen visszhangot elméjében. Mélyen szívja be a levegőt a cigaretta füstjével együtt és szorít rá tincseire, hogy a kitapinthatatlan fájdalmon túl mást is érezzen. A vékony, göndör szálak megfeszülnek ujjai fogságában, fejbőre bizseregni kezd, végül egy sóhajjal ejti ki ujjait közülük. A megfáradt füst vadul tekeregve igyekszik messze tőle, hogy kellő távolságból már csak lassan hömpölyögjenek tova.
A kérdésre görcsösen kerüli a válaszadást. Tekintete a sötétséget pásztázza, próbálja a gondolatait is kitölteni vele, hogy ne kelljen szembenéznie a rideg valósággal. Évek óta alig engedett közel magához bárkit és mostanra elérkezett a pillanat, hogy egyedül találta magát az amúgy is szűkös körben. Van még egyáltalán esélye változtatni ezen? De  a legfőbb kérdés… egyáltalán akarna?
Az ajtó halk nyikorgása csillapítja el gondolatait. Feketéit lehunyva szív ismét a szálból, nem törődve a feddő szavakkal, hisz pontosan tudja mik a szabályok, azt is, hogy pontosan mennyit is hág át éppen közülük. Baljának ujjait szorítja össze az üvegcsén, megállítva lassú táncát közöttük. Míg mellé ér a lány, komótosan fújja ki ismét a füstöt és ujjai közé csippantva a szálat engedi le ajkai fogságából, hogy lazán lógassa a szakadék fölött.
Légy kedves.
Szusszanva görbül enyhén felfelé ajka, de a fájdalmas mosoly hamar tova is száll. Szeme sarkából pillant csak Bettire, akit épp csak a bentről kiszűrődő, halovány derengés enged láttatni. Pont elég. Már bárhonnan felismerné.
- Próbáld ki. - Válasz helyett nyújtja csak felé a már felére zsugorodott cigarettát, könyökét még mindig a korláton nyugtatva. Végül kissé oldalra biccentett fejjel vezeti rá feketéit, hogy láthassa a pedáns lány reakcióját. - Nem fogom elmondani senkinek. Csak próbáld ki. Utána, ha akarod, válaszolok egy kérdésedre. Bármire - rekedtes hangja azonnal elhal a sötétben. Feketéit vezeti vissza az erkélyen túli világra, míg az ujjai között tartott szál csakis akkor moccan, ha Betti érte nyúl.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833989#post833989][b]Harmat Betti - 2021.07.09. 00:16[/b][/url]

Meglepődöm, hogy találok kint valakit az erkélyen. Talán túl jóhiszemű vagyok, hogy azt gondolom, egy bizonyos idő felett a diákoknak sincs kedve a folyosón mászkálni. Domonkos mégis az erkélyen áll, ráadásul cigizik, én pedig kénytelen leszek megbüntetni, ha jól akarom végezni a dolgomat. Már pedig jól akarom ha már házvezetőim megbíztak bennem, és megkaptam a jelvényt. Azt a részt utálom, hogy meg kell büntetnem diáktársaimat, de tudom, hogy ez nem akadályozhat meg abban, hogy felelősségteljes legyek, és mégis megtegyem. Mert ez a dolgom. Szerencsére nagyon nagyképű diákokkal nem volt még dolgom, Létai Rolanddal is csak prefektusként hozott össze a sors, nem rendbontóként.
Most azonban meg kell büntetnem Domonkost, és ezt valahogy sokkal nehezebbnek érzem, mintha mondjuk egy barátomat kéne megbüntetnem. Valahogy rá kéne vennem, hogy dobja ki a cigicsikket, és vissza kéne kísérnem a navine klubhelyiségébe. De mikor fog rám valaha is hallgatni ez a srác? Valószínűleg utál, bár azt nem tudom pontosan miért, mikor én első találkozásunkkor is csak segíteni akartam neki.
Mellé támaszkodom a korlátra, úgy folytatom a beszédet. Bár hiába mondom, hiszen nyilván ismeri a házirendet, csak fütyül rá. Nem érdekli, ahogy valószínűleg én sem, meg az sem, hogy prefektus vagyok és rajtakaptam, ahogy takarodó után dohányzik. Mégis elmosolyodik, legalábbis megpróbálkozik valami olyasmivel, és ahelyett, hogy valami bántó hagyná el a száját csak a cigarettát nyújtja felém. Elkerekedett szemekkel hátrálok egy lépést a korláttól. Döbbent tekintettel nézek a fiúra, bár ki tudja, ő ebből mennyit lát a sötétben. Ezt most teljesen komolyan gondolta? A kérdés lehetősége ellenben csábító, és talán mégis tudok neki segíti. Mindössze csak annyi az ára, hogy beleszívok egyet abba a nyomorult cigibe.
Hátra fordulok, ám járőrtársam még mindig a folyosón lehet, mert nem vár rám az ajtóban. Minden bátorságomat összeszedve fordulok vissza, lépek ismét Domonkos mellé és nyúlok lassan a kezében tartott szál felé.
- Megígéred, hogy válaszolsz, akármit kérdezek? - szólok halkan, miközben a cigit a hüvelyk- és mutatóujjam közé fogom.
Egészen kicsit szívok csak bele. Nem érzek semmi mást, csak az ingert, hogy köhögjek, amit meg is teszek. A cigi a padlóra hullik, ahogy én a mellkasomra tapasztom a tenyerem, és próbálok életben maradni. Egy közeli székre ülök le végül, rászorítva a korlátra próbálok levegő után kapni, ahogy a köhögés enyhül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834017#post834017][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.09. 15:23[/b][/url]

Mintha a csillagok is rajta gúnyolódnának. Várakozás közben feketéi mégis csak rátalálnak az égboltot pettyező fényekre, amik incselkedve pöffeszkednek a sötétség vásznán és sehol egy felhő, ami fátyolos derengéssé csillapítaná ragyogásukat. A gondolat lassan fészkeli be magát elméjébe, onnan kúszik le szívébe, hogy fájón marjon belé; ugyanilyen volt az égbolt, mikor Kisvirággal a tisztáson feküdtek. Tele apró, csillogó ékkövekkel, míg a lány törékeny ujjai az ő kezén nyugodtak. Akkor mondhatni, boldog volt. Emlékszik saját nevetésének, már idegennek tűnő hangjára. Emlékszik, hogy hogyan szorította magához, hogyan csillant meg a Hold fénye az ezüst hajszálakon. Soha többé nem fogja látni egyiket se. Se a mosolyát, se a lágy tekintetet, ahogy őt figyeli. Nem fogja hallani a hangját, ahogy Anubiszról beszél, a hitét, amit az ő szájából már-már valódinak is érezhetett. Mindent elrontott. Azzal az egy szóval, mindent.
Feketéit összeszorítva, ajkát röviden megnyalva nyel egyet, amint a fájdalom a szívébe hasít. A cigarettát tartó keze megrándul, ahogy érintené azt ajkai közé, hogy a kényszermozdulattal kitörölhesse a kéretlen gondolatokat. Ám megállja, hogy elhúzza a szálat, ami még mindig Bettire vár. Fejét ejti helyette előre és a korláton könyökölve túr ismét tincsei közé.
- Ezt mondtam - feleli rekedten, rá se nézve a lányra. Ujjai remegnek meg, ahogy egy pillanatra összeér a bőrük, majd megfosztja Betti függősége tárgyától. Lassan engedi le mindkét kezét, alkarját lezseren kilógatja a korláton túlra, úgy fordítja fejét a prefektus felé. Szemöldöke megemelkedik, ahogy kérése beteljesül, szája széle megrándul a hatást sejtve. Betti köhögése Domonkos reszelős nevetésével egészül ki, bár nehéz megmondani, hogy vegyül-e a hangjába némi jókedv is vagy sem. Talán, ha nem marcangolná a szívét percenként a fájdalom...
- Egész jól viselted. - Mindketten tudják, hogy ez nem igaz. Feketéi a leejtett csonkra tévednek, amit széttapos, megadva a kegyelemdöfést számára. Farzsebéből húzza elő a még félig teli dobozt és kipattintva tetejét húz ki belőle egy új szálat.
- Kérdezz - mondja már a cigarettával a szájában. Elsőre elpattintja a gyújtót és míg egyik kezével árnyékolja a lángot, másikkal gyakorlott mozdulatokkal kelti életre a szál végét. A doboz ismét a zsebében landol, közben hátraszegett fejjel fújja ki a füstöt a csillagokra, hátha sikerül elhalványítani a fényüket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834201#post834201][b]Harmat Betti - 2021.07.12. 11:50[/b][/url]

Nem kicsit lep meg az ajánlata. Miért jó neki, ha kipróbálom? Nem értem meg, még akkor sem, amikor aztán mégis elveszem tőle a szálat. Még visszakérdezek, inkább biztosra szeretnék menni. Akkor legyen kétoldalú a alku. Azt mondjuk nem tudom, hogy mit kérdezzek tőle. Talán azt, hogy miért viselkedik velem úgy, ahogy? Talán belőle így jön ki a gyász. Az biztos, hogy nagyon mások vagyunk mi ketten. Lehet elég volna annyit kérdezni, hogy érzi most magát. Nekem ez a kérdés mindig segít.
Ellentétben a cigivel, amitől szörnyen köhögni kezdek csak. Domonkos nevetését meghallom ugyan, de nem tudok vele foglalkozni. Sokkal jobban izgat, hogy ne fulladjak meg. Ahogy leülök aztán, kicsit jobb lesz. Kicsit engedek a szorításomon, hogy ujjaim ne fájduljanak meg nagyon, de a kezemet nem engedem le. Továbbra is a korlátba kapaszkodva ülök, fejemet lehajtva próbálom rendezne a légzésemet. Csak a navinés hangját meghallva emelem fel a fejemet, s nézek rá, a köhögéstől könnyes szemekkel. Annyi erőm már van, hogy nézésembe belerejtsem a dühömet kijelentése és nevetése miatt. Mintha úgy érezné, rá nem vonatkoznak a szabályok, rágyújt újra, nekem pedig semmi ötletem mit kezdjek a sráccal.
Csak akkor állok fel, amikor már úgy érzem, minden erőmet visszanyertem a fulladozás után. Ismét közelebb megyek hozzá, mellé állok. Nem akarom azt érezni, hogy fölöttem van, mert ő áll én meg ülök. Nem vagyok azonban magas, ha felállok is fölém emelkedik, ha csak pár centivel is. Gondolkodás nélkül nyúlok a frissen meggyújtott csikk felé, el akarnám venni tőle, és ha nem húzza el, ki is veszem a kezéből. Azt nem tudnám megmondani, hogy kötelesség tudatból, vagy az egészsége megóvásának érdekében teszem-e. Na de mit kérdezzek?
- Hogyan tudnék segíteni Neked? - Megpróbálom elkapni a tekintetét. Még mindig nem tudom, miért akarok segíteni a fiúnak, de valami minden találkozásunkkor arra sarkall, hogy ki akarjam húzni a gödörből, hogy ragadjam meg a kezét, és ne engedjem el. A gond csak az, hogy ő nem akarja ezt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834316#post834316][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.14. 10:32[/b][/url]

Egy pillanatra képes megfeledkezni mindenről. Míg nevetése el nem hal, nem mar fájdalom a szívébe, nem könyörög Kisvirág mosolya után. Nem jut eszébe se az örökké csak dolgozó apja, se a korábbi családjához menekülő anyja, aki ezzel szinte teljesen kirázta Domonkost az életéből. Egy pillanatra még Teó sem férkőzik a gondolatai közé. Nevetése reszelős, nem az az önfeledt kacaj, aminek hallgatása is mosolyt csal mások arcára. Mégis könnyedséget hoz, abba a naiv illúzióba ringatva, hogy képes lesz tovább viselni a hétköznapok terhét ezen falakon belül. Hatalmas kár, hogy csupán egy pillanatig tart.
Ahogy a frissen meggyújtott szál maró füstje lekúszik a tüdejébe, már el is engedi a naiv ábrándot. Tudja, hogy nincs maradása, egyedül arról nincs fogalma, hogy még mire vár. A falak megfojtják, a nevető diáktársai, mintha folyamatosan gúnyolnák őt. Nem maradt senki, akinek még számítana a jelenléte, akkor pedig miért ne segíthetne egy tettel mindenkin? Ő távozik, talán bejárja a világot, a kastély pedig megszabadul egy komor jelenléttől és a prefektusoknak sem kell több büntetőmunkát kiosztania Domonkos számára. Mindenki jól járna.
Tekintete zizzen a szál felé tartó kézre. A cigarettát oldalt tartva kapja el jobbjával Betti karját és pillant le rá, közönyösen, egészen addig, míg meg nem hallja a kérdést. A komor ábrázaton a döbbenet veszi át az uralmat, majd zavartan pillant el a másik irányba, elengedve a lány kezét.
- Úgy, hogy nem veszed el tőlem. Vagy kérsz még? Akkor szólj - szája megrándul, ahogy oldalt sandít Bettire. Ám a kérdés akaratlan elgondolkodtatja. Tudna bárki is segíteni neki? Hogyan? Nem változtathatja meg senki Kisvirág döntését. Nem tudja senki jobb belátásra bírni a szüleit sem. Senki sem tud neki segíteni.
- Miért akarnál egyáltalán segíteni? - kérdi szkeptikusan, az időt húzva. Sóhajtva egyenesedik fel és megfordulva dönti csípőjét a korlátnak. Jobbjával markol rá a fémre, miközben a füstölgő szálat újra ajkai közé illeszti. Az eget kémlelve dönti hátrébb a fejét és fogával szorítja kissé össze a cigarettát, hogy ne essen ki a szájából.
- Már segítettél. Nem tudom mikor nevettem utoljára - mondja rekedtes hangon, ám teljesen őszintén. Már feladta, hogy bármi változzon. Legalábbis itt, a kastély falai között. Értékeli Betti kedvességét, ám egyetlen egy ember felületes gesztusa kevés, hogy jobb belátásra bírja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834369#post834369][b]Harmat Betti - 2021.07.15. 12:52[/b][/url]

Nevetése egyértelműen dühít, de nem tudok tenni ellene, mert jobban foglalkoztat, hogy ismét kapjak levegőt. Aztán mikor végre oxigénhez jutok, felállok, mellé lépek ismét, és teszem fel a kérdésem. Most Domonkoson a sor, hogy beváltsa az alkunk rá eső felét. Hogy válaszoljon, bármit is kérdezek. Szavaim még engem is meglepnek kicsit, de nem vonom vissza őket, ott hagyom köztünk, válaszára várva. Nem vagyok benne biztos, hogy őszinte lesz velem, hiszen minden alkalommal világosan a tudtomra adja, hogy nincs szüksége segítségre. Én azonban önpusztító módon minden alkalommal segíteni akarok neki, annak ellenére is, hogy mintha megpróbálna magával rántani inkább.
Nem lep meg, hogy nem engedi elvenni a cigit, helyette karomat kapja el. Nem próbálom meg kihúzni a karom, csak megvárom, hogy ő engedje el. Helyette megállok vele szemben, feltartott kézzel, tekintetemet az övébe mélyesztve, és felteszem a kérdésemet. Lassan engedem le aztán a karomat, de csendben, várom a válaszát, annak ellenére is, hogy láthatóan zavarba jött. Aztán válaszol ám nem komolyan, így tőlem egy szemforgatást kap reakció képpen.
- Meghagyom neked, ha mindenképpen mérgezni akarod magad vele - szólalok meg aztán halkan. Nem hiszem, hogy sokat érnek majd szavaim, hiszen valószínűleg megkapta már az ehhez hasonló mondatokat már másoktól is. Amíg ő nem akar leszokni, addig úgysem fog, pláne nem az én szavaim hatására.
Kérdésére lehajtom a fejemet, én is elgondolkodom. Fogalmam sincs, miért akarok neki segíteni. Nem tudom, hogy miért érzem úgy, az én dolgom, hogy segítsek Domonkosnak, mégis akarok. Minden találkozásunkkor, akármennyire is meg tud bántani.
- Igazából én sem tudom - válaszolok, továbbra is a padlót kémlelve. - Talán csak azért, mert rokonszenves voltál, mikor először találkoztunk. -Felemelem a fejem, a szemébe nézek, így kiolvashatja tekintetemből, hogy őszintén beszélek. - Meg azért is, mert úgy érzem, én megtanultam együtt élni az engem ért veszteséggel - szólok szinte már suttogva.
Még mindig fáj, néha jobban, néha kevésbé, és fájni fog örökké. De tudok nevetni, tudok szeretni és sikerült újra közel engednem magamhoz másokat. Hosszú időbe telt, sok sírásba, küzdelembe, de azt hiszem, most jó helyen vagyok, és jól vagyok. Ha Domonkosra nézek azonban, csak a fájdalmat látom rajta, és összeszorul a szívem a gondolatra, hogy min mehet keresztül. Kicsit önmagamat látom benne, mikor nem akartam beszélni senkivel, mikor azt hittem, nincs tovább, és fogalmam sem volt, merre menjek, mit tegyek, hogy eltűnjön a sötétség.