Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

A ma éjszaka még sötétebbnek tűnik, mint az utóbbi hónapok bármelyike. Sokáig csak az ágyamban feküdtem, és csak a mennyezetet néztem, miközben törékeny ujjaimmal a hasamra rajzoltam különböző betűket, neveket és érzéseket. Jó kis terápiának gondoltam, noha egy idő után a betűk széjjel folytak, a nevek erőszakossá váltak az érzések pedig beleégtek a lapos felületre. Szinte felszisszentem, ahogyan valósággá alakultak a gondolataimban megjelenő emóciók, így felhagytam a további rajzolgatással. Kivételes este a mai, hiszen Ivett már nyitott szájjal horkol a mellettem lévő ágyon. Ma igazán jó barátnőként hallgatott engem, miközben mindenféle édességgel szeretett volna kínálni. De az igazat megvallva; nincsen ma sem étvágyam. Hosszan figyeltem őt az oldalamra dőlve, ám miután minden tagom elzsibbadt a nem megszokott pozíciómban, úgy döntöttem, hogy felpattanok az ágyról, és máshol folytatom a mérhetetlen önsajnálatot.
Így történik most az, hogy lábaim a folyosó márványpadlójáról tompán koppannak az erkély kövezetén. Át sem öltöztem; csupán piros-kék csíkos papucsomat húztam lábszárközépig érő zoknimmal lábamba. Nem éppen az a stílus, amiben általában megjelenek emberek között, de most… nem is nagyon számítok rájuk. A legőszintébb pedig az, hogy nem is érdekel. Farmerszoknyám rövidebb a megszokottnál, ami arra engedi következtetni azt, aki ismer, hogy ez Ivett tulajdona. És nagyon jól gondolja. Szűk, fehérszín pólóm börtönrácsként szorítja össze vékonyka felsőtestemet, amire én marha még egy kockás inget is magamra húztam; hátha megsülök, mi baj lehet.
Bamba tekintettel meredek a Holdra, amivel azonnal szemben találom magam az erkélyen. Sehol egy lélek, elvégre jóval takarodó után vagyunk már. Suta léptekkel közelítem meg a korlátot, aminek nekitámaszkodva figyelem tovább az égitestet. Látom mosolyát, s nevetőgödröcskéit, amire fájdalmasan felhorkanok. Már csak egy kék szempár hiányzik hozzá, és máris levetem magam innen. Ujjaim idegesen szorítják a hideg, szépen megmunkált vasat, majd mélyet sóhajtok. A távolban elterülő Bogolyfalvára tekintek, és közben csak arra tudok gondolni, hogy holnap talán már jobb lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=812503#post812503][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.29. 19:31[/b][/url]

A ma éjszaka még sötétebbnek tűnik, mint az utóbbi hónapok bármelyike. Sokáig csak az ágyamban feküdtem, és csak a mennyezetet néztem, miközben törékeny ujjaimmal a hasamra rajzoltam különböző betűket, neveket és érzéseket. Jó kis terápiának gondoltam, noha egy idő után a betűk széjjel folytak, a nevek erőszakossá váltak az érzések pedig beleégtek a lapos felületre. Szinte felszisszentem, ahogyan valósággá alakultak a gondolataimban megjelenő emóciók, így felhagytam a további rajzolgatással. Kivételes este a mai, hiszen Ivett már nyitott szájjal horkol a mellettem lévő ágyon. Ma igazán jó barátnőként hallgatott engem, miközben mindenféle édességgel szeretett volna kínálni. De az igazat megvallva; nincsen ma sem étvágyam. Hosszan figyeltem őt az oldalamra dőlve, ám miután minden tagom elzsibbadt a nem megszokott pozíciómban, úgy döntöttem, hogy felpattanok az ágyról, és máshol folytatom a mérhetetlen önsajnálatot.
Így történik most az, hogy lábaim a folyosó márványpadlójáról tompán koppannak az erkély kövezetén. Át sem öltöztem; csupán piros-kék csíkos papucsomat húztam lábszárközépig érő zoknimmal lábamba. Nem éppen az a stílus, amiben általában megjelenek emberek között, de most… nem is nagyon számítok rájuk. A legőszintébb pedig az, hogy nem is érdekel. Farmerszoknyám rövidebb a megszokottnál, ami arra engedi következtetni azt, aki ismer, hogy ez Ivett tulajdona. És nagyon jól gondolja. Szűk, fehérszín pólóm börtönrácsként szorítja össze vékonyka felsőtestemet, amire én marha még egy kockás inget is magamra húztam; hátha megsülök, mi baj lehet.
Bamba tekintettel meredek a Holdra, amivel azonnal szemben találom magam az erkélyen. Sehol egy lélek, elvégre jóval takarodó után vagyunk már. Suta léptekkel közelítem meg a korlátot, aminek nekitámaszkodva figyelem tovább az égitestet. Látom mosolyát, s nevetőgödröcskéit, amire fájdalmasan felhorkanok. Már csak egy kék szempár hiányzik hozzá, és máris levetem magam innen. Ujjaim idegesen szorítják a hideg, szépen megmunkált vasat, majd mélyet sóhajtok. A távolban elterülő Bogolyfalvára tekintek, és közben csak arra tudok gondolni, hogy holnap talán már jobb lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=812912#post812912][b]Helvey Belián Balázs - 2020.07.06. 22:21[/b][/url]

Jobb, hogy most egyedül vállalta be az éjszakai korzózást, kell, szüksége van a kastély néma csendjére és nyugalmára. Noha már nagyon sokat ülepedett benne a dolog, mégsem kellemes, benne van az gonosz, undok gombóc, aki újra és újra felkaparja benne a kérdéseket, azt, hogy ki volt az, miért és miért kellett látnia? Vagy megtörténnie? Érti és nem cáfolja azt, amit mondott, amiket mondott, de attól még az agya hátsó szegletében ott motoszkál. De még így is jobb már, mint utána közvetlen. Nem hazudott, nem szeret csatázni és vitázni, valamit mindig kivesz belőle, valami mindig elfogy és igaza volt abban, hogy megint nem bízik magában, mert így van. Nem érzi magát jónak, elégnek, nagyon semminek sem, de nem ült vissza abba a gödrébe, ahonnan kimászott. A „nem tudom” foszlánya az, amelyet igazán emészt és mégsem, mert tartja magát ahhoz, hogy mindent el kell fogadni, benne minden maradt, csak a mámoros köd helyett most önmaga van, a feje fölött a kicsi, képzelt felhőjével, ami követi. De jól van, jobban, találkoztak azóta, türelmes és enged teret, még ha tényleg saját magára kellene fókuszálnia, hogy visszaálljon minden. Sóhajt egyet. Ez így nem lesz jó, így kezdődött akkor is, leeresztett, leengedett, jöttek a fura majd sötét gondolatok és elveszett. Mindenképp beszélnie kell vele, mert nem engedheti, hogy még egyszer megtörténjen, több esélyt nem érez arra, hogy olyan élete lehessen, mint most, ha elengedi és azt engedi, hogy tényleg meneküljön.
A kastély valóban csendes, a diákok mintha érezték volna és csínytevéseiket átnapolták vagy olyan helyre tették, amit ő nem lát, mert arra már vagy még nem járt. Mindegy. Nem mintha a szigorúak közé tartozna, így aztán tagadhatatlan, hogy feleslegesen rettegnének, de jól esik neki a helyzet. Hozhatott volna könyvet, ezt bánja igazán, leült volna valahol, ahol picivel több a fény, mert a sötét folyosókat a navinés szekciótól kapott zseblámpával járja, de azt is a földre szegezi, nehogy egy portrélakó ráförmedjen, mint múltkor, amikor rájuk világított. Megállva néz körbe, úgy dönt, szünetet fog tartani. Ahhoz már messze jár, hogy a bejárati ajtót könnyen elérje, de tudja, van erre egy erkély, volt már ott, többnyire ilyenkor éjjel, amikor korzózott, vagy csak épp kellett a friss levegő. Nem szeret sokáig a falak között lenni, bezárva, senki se róhatja fel neki, hogy aki évekig élt egy erdőben, az majd tűrni fogja a kőfalakat végtelen mennyiségben. Fordul hát, hogy az erkélyhez vezessék lábai, előtte nem sokkal nyomja ki a lámpácskát, dugja azt övébe, mint valami teremőr és kilökve az ajtót, már szívja is be a friss levegőt. Aztán megtorpan, szájában ott ficeg a cigaretta, ő meg mered a lányra a korlátnál, aki késő este ácsorog itt és...
- Opsz... - kapja ki a szálat és tűzi a füle mögé, az ajtót visszazárva nem menekül be, elvégre nem egy szerelmespárra nyitott rá, és közelebb lép. - Osztozhatok veled kicsit az erkélyen? - így közelebbről már ráismer háztársa vonásaira, a memóriája ennyire még jó, azt azonban egyelőre nem látja, mi hozta ide. Ő is a korláthoz lépve dől neki és kiszedi a bagót a füle mögül. - És ez zavarna? - nagyon szabályos, igen. Mindegy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=814720#post814720][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.07.29. 16:55[/b][/url]

A fények játéka teljesen leköti figyelmemet, miközben fejemet oldalra döntve sóhajtozok. Olyanokat, hogy szerintem magasan megnyerném a Szánalmas Sóhajok versenyét. Nem tudom, hogy mit gondoljak, de már nem is nagyon szeretnék gondolkodni. Egy biztos; Bence Karolát választotta, én pedig egyedül maradtam. Ugyan nem teljesen, de annyi energiát fektettem abba, hogy jól csináljam – még ha ez sokszor nem is úgy tűnt – azonban minden olyan új volt számomra, hogy bizonyára mégsem reagáltam mindenre jól. Bence pedig megunta. Vagy talán sosem gondolta igazán komolyan, és a duma a távoli unokatestvérről csak szemfényvesztés volt, hogy… miért is? Na, jó. Mégsem tudták kiölni a butábbnál butább gondolatokat a fejemből az éjszakai fények. Inkább lehunyom szemem, és azon veszem észre magam, hogy egyre erősebbet szorítom a hideg vasat. Szinte már annyira, hogy felforrósodik az egész, majd a végén egyszer csak Shehulk módjára letöröm a helyéről. Noha még mielőtt teljesen elfajulnának a depresszív gondolatok és tettek, valaki megjelenik mögöttem. Ismerősen cseng az „opsz”-ot kiadó orgánum, ezért septiben megfordulok, hogy megbizonyosodjak arról, ami először átsuhant agyamon; bajban vagyok. S amikor szemben találom magam Beliánnal fájdalmas grimaszra vált eddig szomorkás arckifejezésem.
– Szia – köszönésem bátortalan. Elvégre egy prefektus az, aki előttem áll, és nagyon jól tudjuk, hogy ilyenkor mi is szokott történni; büntetés. Még egy? Gerda le fogja harapni most már a fejemet, mert amióta ismét ilyen közel vagyunk egymáshoz, ő az, aki hamarabb tud mindenről, még anyáék előtt. Torkot köszörülök. – Én csak… - kezdenék a feleslegesnek érzett magyarázatba, amikor ő kérdez. Szemeim meglepettségről árulkodva düllednek, majd bólintok egyet egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. – Pe-persze – válaszom ugyan kissé dadogósra sikeredett, de már kevésbé tartok a büntetéstől valamiért, noha semmi garancia nincsen rá, hogy egyik pillanatról a másikra nem nyom a kezembe egy cetlit, amin a megrovás fog szerepelni. Ekkor a füle mögül elővarázsolt cigarettára esik a tekintetem. Nyelek egyet, majd vállamat vonva dőlök neki fenekemmel a korlát szélének. – Nem, dehogy. Csak nyugodtan… - ekkor ajkamba harapok. – Kaphatok egyet? – meglehet, hogy ezzel írom alá a büntetőcédulámat, de ha már így is kihágáson kapnak, akkor legalább egy-két slukkot hadd vegyek le egy cigiből. Most stresszes vagyok, lehet.
– És amúgy csak most jöttem – kezdek mégis magyarázkodni. – Baromi rossz napom van, kellett egy kis szellőztetés – mutatok kobakomra együttérzésben reménykedve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=815521#post815521][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.11. 19:26[/b][/url]

Úgy néz ki, ma másnak is szüksége van arra, hogy csend legyen körülötte és nyugalom. Mert az első pillanatban látszik Babett arcán, hogy neki valami nem jó, főleg nem az, hogy még meg is jelent egy prefektus, akiben úgy gondolja, egy kiadós büntetőmunka ígérete is érkezett. Pedig nagyobbat ma nem tévedhet már, egy fikarcnyi pillanatra sem bukkan fel benne a gondolat, még akkor se tette volna, ha mondjuk egy diák a falat festi falloszokkal tele épp a szomszéd folyosón, ma nem akar kötelezettségeket, ma nem akar semmit sem, csak a srác lenni, akiben kétely van, aki kicsit nincs jó kedvében és aki csak pihenni szeretne, sétálni egy nagyot ha már „legálisan” teheti, eltolni pár cigit és majd aludni menni. Nem sokat van a kastélyban éjjelente, múltkor nem egyedül sétált és veszett el, mert akkor sem voltak szabályosak, inkább figyeltek egymásra, mint a kastély rendjére. Nem kesereg, elvégre semminek nem lett vége, csak egyszerűen most ilyen. Kicsit ez, kicsit az. Nem tökéletes, sosem volt az, de most lóg kicsit az orra. Majd megjavul, ellenben itt van most és a lány arcát nézve, szegény már a végrendeletét fogalmazza tán. Nem kell, komolyan, teljesen ártalmatlan, kócos és kissé talán ő is hasonló vonásokat cipel a mai estén.
- Jaj, igen, szia – elmaradt, mert meglepődött, hogy nem lesz egyedül, de nem bánkódik, lehet a társaság legalább arra sarkallja, hogy ne gondoljon semmi hülyeségre és rosszra. Úgy lesz a nyerő, nincs annak a veszélye, hogy tényleg megzuhan. Apró mosolyt húz ajkaira végül.
- Ne, nem kell magyarázkodnod, most nem vagyok prefektus – tényleg nincs nála jelvény, vagyis van, de a zsebe mélyén, az öngyújtó mellett, mert ma nincs jelentősége annak, hogy mit képviselne. Nem akar semmit, közelebb lépked és fellélegzik, az éjjeli levegő mindig csodás. Lehet még jár egyet és ebben sétál haza, igaz a kapu zárva, de az ösvényen bármikor eltalál a faluba és félni sem fél. Többször már nem falhatják fel, nem?
- Köszi – már tűzi is az ajkai közé, majd rásandít, amint elhangzik a kérdés. Nem szokott ennek örülni, de aztán rájön, ő is így kezdte. Lopott szálak, slukkok, titokban, híd alatt, fák takarásában, sutyiban, majd minden más. Nem szent ő sem, de nem is akarja elrontani. Mérlegel kicsit, majd előszedi a dobozát. Hogy miért? Mert míg mérlegelt, nézte őt, nézte, hogy hogyan válaszol, sóhajt, arca nyúzottsága. Ilyenkor sokan részegre isszák magukat, hát egy szál még talán jobb. Bocs, bárki. – Egye fene – csak ne ő szoktassa rá. A dobozt csak leteszi elérhető helyre, majd rá is gyújt, az öngyújtót is felé tartja, hiszen miért is lenne nála. Egy nagyobb adag füstöt fúj ki, miközben letelepszik és kényelmesen fordul fel.
- Hé, hé, mondom, nem vagyok ma prefektus – tartja fel a kezét, mintha esküdne. – Nekem is, már pár napja, szóval abszolút megértem, hogy nem akkor szeretnél itt ücsörögni, amikor az egész kastély hangos és zsibog. Csak nyugodtan, erre mostanság nem jön más – reméli, hogy tényleg nem retteg tovább, mosolyog is, majd szív és fúj. Hogyne kellene. Talán nem is gondolta a lány, hogy kicsit hasonló cipőben vannak.