36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyElső szint

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:45 | Link


- anno domini 24. tanév; előzmény -

És… becsöngetnek. Nem értem. Összedőlt a világ, Milán pedig itt sincs? Tán kihagyná az órát? De nem - nyílik az ajtó, hamarosan pedig leül mellém valaki. Nem merek felpillantani egy jó ideig. De nem szól hozzám. Nem szólal meg…
Beharapom az alsó ajkam, hogy visszafojtsak valamit - a kitörni készülő kétségbeesést, vagy egy sóhajtást, magam sem tudom.
Egy apró pergamendarabot tépek le a sajátomból, hogy lassan, nagyon lassan írni kezdjem a szavakat.
“Légyszi, órák után találkozzunk valahol, jó?” - Ha ezt kimondanám, nagyon halkan és kétségbeesve tenném, de most csak átnyújtom neki a pad alatt. És remélem, belemegy.
És belemegy. Én meg nagyokat sóhajtozok emiatt, és próbálom visszafogni a könnyeimet gyakorlatilag. Persze nem fogok sírni, mert így tényleg nem tudok, sosem tudtam, nagy tömeg előtt civilben legalábbis. De az egész órát csendben ülöm végig. Aztán az összes órámat így ülöm végig, egész nap. A többiek kérdezgetik, mi van velem, de csak megrázom a fejem és mosolygok rájuk. Óraközi szünetekben ukulelézek halkan, valami félreeső helyen.
Aztán a szívem a torkomban dobog, mikor elköszönök a többiektől, hogy elinduljak a megbeszélt helyre. Az erkélyre. Szinte futok, na jó, azért nem, de igencsak gyorsan sétálok, hogy minél távolabb kerüljek az ismerős arcoktól. Leülök egy puffra, a szívem még mindig a torkomban dobog… és megint piros lesz a szemem, érzem.
Milán, hol vagy már?
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:47 | Link


Még előző tanévben - Előzmény

Andris már megint elrontotta az egészet. Éppen lebeszélte volna magát a dologról, el is hitette magával nagyon ügyesen, hogy úgy tudnak tenni, mintha az egész meg sem történt volna. Még az órai anyagból is meglepően sok információ eljutott az agyáig – aztán a pad alatt egyszer csak egy üzenetet kap. Kicsit hozzáér a keze Andriséhoz, ahogy a papírért nyúl, már ettől is kicsit szaporább a szíve, de csak akkor lesz igazán szapora, amikor a levél tartalmát olvassa. Hát ennyit arról, hogy Andrisnak nem jött át a célzás. Bólint egyet, ezzel megadva a választ, majd tátogva megkérdezi „hol?”. Újabb üzenet, ésatöbbi, a részletek már szinte nem is érdekesek.
Ami érdekes, hogy úgy egy óra múlva már az erkély felé igyekszik. Repüléstanon felszólították, de annyira nem bírt figyelni, hogy észre sem vette. Végig csak kattogott az agya. Kész, itt lesz a vége...? A barátságuknak is lőttek most? Vagy esetleg... De nem, erre még gondolni sem mer, habár a lelke mélyén igazán reménykedik.
Andris már ott van, mikor megérkezik. Igyekszik lazának tűnni, mintha belülről nem mardosná a torkát a pánik, valószínűleg látszatra sikerül is, épp csak teljes hazugság az egész. Megköszörüli a torkát, de nem ül le Andris mellé, inkább a korlátnak támaszkodik.
- Hahó, padtárs – mondja, és nyel egyet. Úgy érzi, kicsit képmutatás lenne megkérdezni, hogy „Na mi a helyzet?” Tökéletesen jól tudja, hogy mi a helyzet. Éppen csak azt nem tudja, Andris éppen a reményeit tervezi-e a földbe tiporni, vagy valami mást szeretne. Összefonja maga előtt a karjait és sóhajt egy nagyot. Valamelyikőjüknek előbb-utóbb csak meg kell szólalnia...
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:49 | Link


Ott ülök teljesen összezavarodva. Örülök, és ez valahogy félelemmel tölt el, hogy akkor most mi lesz - mert most jöttem rá valamire, ami tökre nem oké, és most ezzel hirtelen nem tudok mit kezdeni és világvége van. Komolyan. Nem hittem volna, hogy ma reggel, amikor felkelek, este teljesen máshogy fekszem le aludni. Most más. Minden máshogy van.
Már épp azon gondolkozom, hogy megfutamodok, és gyáva módjára inkább a KH felé veszem az irányt, hogy ki se jöjjek onnan napokig, de aztán kinyílik az ajtó, és már megint zavarba jövök. Felpillantok, de még mindig piros szemem, úgyhogy lesütöm a tekintetem. Basszus. Ez így nagyon nem oké.
- Hali - motyogom magam elé, mint egy búbánatos kutya. Na. Na, most mi legyen?
Tök kétségbe vagyok esve. Már sötét is van, meg minden, lehet, hogy még havazik is odakint, szóval az idő is depressziós, és most én sem érzem olyan jól magam. Nagyon, nagyon össze vagyok zavarodva.
Végül csak felállok a földről, és - még mindig ügyelve, hogy ne nézzek rá - kitárom a karjaim, amolyan ölelésváró-formán, mert most kellene egy kis vigasztalás vagy megerősítés, vagy bármi, ami igyekszik helyretenni ezt a kusza káoszt odabent. Mert most ez így jól esne, és eljutottam a kétségbeesés meg a zavarodottság egy olyan fokára, amikor ezek sokkal erősebbé válnak holmi büszkeségnél vagy zavarnál. Most ez úgy fontosabb. Kicsit szomorú vagyok, és tulajdonképpen pánikba is estem. Úgyhogy most megérdemelném.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2018. április 5. 20:50
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:53 | Link


Még előző tanévben - Előzmény

Most veszi először a bátorságot, hogy alaposabban szemügyre vegye a másik Milánt, legalábbis a "nagy vallomása" óta biztosan. A szemei ki vannak pirosodva, a haja kócos, a túlméretezett pulóverében pedig mintha csak könyörögne, hogy valaki végre jól megszorongassa. Pont az ellentéte annak, ahogyan ő kinéz a szürke karjaira feszülő pulcsijával, rendezett szőke fürtjeivel és távoli, kék tekintetével. Amint ezt végiggondolja, Andris karjai ölelésre nyílnak, Milán pedig hirtelen megijed, vajon ki is mondta-e amit gondolt, hogy a fiú így reagált. De nem, így visszagondolva ilyen biztosan nem történt. Gyanakodva néz rá, afféle "Most meg mit csinálsz?" pillantással méregeti. Ezt most miért? Ez lesz a baráti "Jajj, annyira sajnálom, hogy belém szerettél, olyan szar visszautasítanom téged"-ölelés?
Végül aztán rájön, hogy teljesen mindegy, rá is ráférne az az ölelés ugyanis. Kicsit talán még a vállát is megrándítja, kedve lenne azt mondani, hogy "Na jó, végül is csinálhatjuk ezt is...", majd pár lépéssel Andris előtt terem. Néz rá pár pillanatig az átható tekintetével, mint aki tanácstalan, nem tudja mit kezdjen a másikkal. Végül azonban leküzdi a maradék távolságot is kettejük között és kitárja Andrishoz hasonlóan a karjait, hogy aztán köréfonja őket, meglepően szorosan ahhoz képest, hogy mennyire gyengének és ijedtnek érzi most magát.
Ahogy Andris illatát beszívja, a szíve még gyorsabban dobog. Minden egyes porcikáját érzi ami Andrishoz ér, és nem meri ugyan szorosabbra venni az ölelést, de az jár a fejében, hogy ez is túl kevés.
Jó darabig állhatnak így, ebben az átlagos fiú-barátságra egyáltalán nem jellemző ölelésben, de az is lehet hogy nem tart sokáig, csak úgy tűnik. Úgy érzi, hogy a feszültség majd' szét szakítja, hogy tegyen valamit. Kétségbeejtő a gondolat, hogy az ölelésnek mindjárt vége és nem jár több. Rövid hezitálás után rájön, hogy nem is kell ezt az érzést legyőznie - ha búcsúölelés, akkor mit veszíthet? És ha nem az...?
Elmozdul Andristól, mintha kibontakozna az ölelésből és valószínűleg a másik ezt is fogja elsőre hinni, egészen addig, amíg szembe nem kerül egymással az arcuk. Ami mindeközben történik, az a következő; az egyik kezével Andris hátáról átfog a derekára, a másikat pedig finoman, éppen csak kicsit követelőzően érinti a fiú tarkójához pár pillanattal később pedig megcsókolja.
Közben a fejében pedig elhangzik pár ima, hogy ne undort és pofont kapjon, hanem csókot a csókjáért cserébe. Azért nem fogja szorosan Andrist, hogy amennyiben menekülőre fogná, meg tudja könnyedén tenni.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:00 | Link


Nem merek felnézni először, mikor kitárom a karjaim. Mi lesz, ha felnézek? Milyen tekintettel fogok találkozni? És amúgy is… amúgy is, annyira nem értem, mi is történt most bennem pontosan, mármint érteni értem - felfogni nehéz. És csak akkor pillantok fel egy röpke másodpercre, mikor érzem magamon a tekintetét, és akkor is összetalálkozom a rikító kék szempárral, amitől megint megdermedek egy pillanatra, mert elfog az az érzés, hogy nagyon-nagyon sokáig nézném legszívesebben ezt a színt és a tekintetet, ami mögötte van. De inkább lesütöm a szemem. Annyira meg vagyok zavarodva.
Végül mégis megölel, és annyira jól esik, hogy tényleg magához ölel, nem csak úgy, ahogy egyesek szokták, hogy meglapogatják az ember vállát és akkor jól van, el van intézve. Rendesen megölel, én pedig - némi dermedt ijedtséget követően - odafúrom a vállához az arcom, és úgy vagyok csak, és gyakorlatilag beleremegek abba, hogy ez most tényleg megtörténik, és tényleg így érek őhozzá, az ő szürke pulcsijához meg a vállához meg minden, és hogy ez úgy most tényleg megtörténik, ez számomra alapból már egy jelentős pulzusemelkedést és valami kellemes, de mégis félelmetes érzést hordoz magában, főleg, hogy még az illatát is érzem. És nem csak azért, mert most jöttem rá nagyjából egy órája, hogy én képes vagyok így nézni őrá és ezt érezni, amikor ő megölel - hanem azért is, mert ennek az ölelésnek mindjárt vége van, és mi lesz az után?
És tényleg. Már vége is van. Egy aprót sóhajtva eresztem le a karjaim - ereszteném…
De az arcunk egymással szembe kerül, és van egy, egyetlen egy darab meghatározhatatlan, végtelenül hosszúra nyúló pillanat, amikor nézek a szemébe, ő is néz az enyémbe, és így valahogy megakadunk az ölelésből való kibontakozásban, és nézünk egymásra. Tényleg csak egy pillanat, mert utána érzem, hogy a hátamról a keze teljesen máshova, a csípőmre siklik, és a másik keze meg a tarkómon… És a szívem eszeveszett iramba kezd, és hirtelen mit tenni se tudok, ahogy egyszerűen… megtörténik.
Tényleg csak megtörténik. Megtörténik velem, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, vagy mi van, bármilyen sablonosnak is hangzik. Felfogni sem tudom, mi történt, mert mire rájönnék, vagy érzékelnék bármit is, már vége is van. Kihagyott az agyam, ez lehet a magyarázat, bár én nem gondolok ezekben a pillanatokban olyasmire, hogy bármit is meg kéne magyaráznom.
És aztán így vége lesz. És egymással szembe kerülünk megint. És valami megmagyarázhatatlan dolog történik az arcomon, amit én sem értek teljesen - tudjátok, mint amikor valakinek sírásra torzul az arca, de közben megjelenik egy mosoly is, és az egész teljesen ellentmondásos, pont, mint amilyen most én vagyok belülről, és ezt reprodukálni se lehetne semmilyen módon soha, annyira belülről jött. Aztán kicsit elnyílnak az ajkaim, ez pedig azt eredményezi, hogy tulajdonképpen tátott szájjal nézek rá, még ha nem is ennyire radikálisan meg nagyon feltűnően.
És megnémultam. Tökre.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 21:01 | Link


Még előző tanévben - Előzmény

Mintha mázsás súly hullana le a mellkasáról, amikor rájön, hogy Andris nem fog sem elhúzódni, sem bemosni neki. Ennek köszönhető az a hirtelen jött bátorság, hogy a szimpla szájrapusziból valamivel több lesz - de aztán mégis zavart érez az erőben. Nem tapasztal konkrét tiltakozást, mégis kicsit olyan, mintha Andris inkább csak elszenvedője, nem pedig aktív részese lenne annak, ami közöttük történik. Elengedi őt, hátrébb lép. Rossz érzés. Az ajkán még ott érzi Andrisét, a füle teljesen ki van vörösödve, a szíve úgy dörömböl a mellkasán, mint aki ki akar szabadulni. Bátortalanul simít végig egyik kezével a másik karján, az Eridonos vonásait lesi, de azok kétségbeejtőek számára. Andris úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Legszívesebben megölelné, de nem biztos benne, hogy bölcs ötlet azzal megoldania a problémát, amivel eleve kiváltotta - vagyis saját magával és a kéretlennek tűnő közeledésével.
- Ennyire rémes volt? - szakad ki belőle keserűen és az előbbi eufória kezd kiszállni a fejéből. Ha Andris így folytatja, neki is kedve lesz sírni.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:10 | Link


Elenged. Kicsit nagyobbra nyílnak a szemeim, és egy pillanatra össze is préselem a számat, lesütöm a szemem. Annyi minden van most a fejemben, és tuti, hogy valamit rosszul csináltam… és amúgy is… A szívem úgy zakatol, mint valami nagyon gyors vonat, és most nagyon, nagyon sok dolog van a fejemben meg bennem. Szipogok egyet.
Aztán meghallom Milánt, mire felnézek rá; aztán amint észbe kapok, már azt veszem észre, hogy megint átölelem (tulajdonképpen szinte “rávethettem” magam, vagy valami ilyesmi), és a vállához fúrom az arcom, és erősen szorítom. Megrázom a fejem, ez azt hivatott jelenteni, hogy “egyáltalán nem volt rémes”, de arra még várni kell egy kicsit, hogy valami értelmeset tudjak kinyögni, mert most… most úgy minden olyan…
Inkább csak ölelem magamhoz, miközben érzem, hogy a szívem mindjárt kiszakad a helyéről. Csak egy kis idő után tudok megszólalni, de még akkor sem merek felnézni rá.
- Csak… tudod… ma délután jöttem rá tulajdonképp, hogy… szóval… hogy… nem csak a lányok… tudod… - nyökögöm ki nagy nehezen az igazságot, mert ez azért egy kicsit durva így. Persze, az ilyen nagy rádöbbenéseimmel az a helyzet, hogy valahol belül már biztosan tudtam, mi a helyzet, de ilyenkor ez csak így sokkolja az embert. Nagyon. De és nézzenek oda! Milán… akkor ezek szerint ő ezt már biztosan kellett, hogy tudja magáról. - És most össze vagyok zavarodva egy kicsit. De nagyon jól esett amúgy. Jó. Mármint, így. - Jó így, ezt akarom mondani. Jó így most vele. Remélem, azért valamennyire érthető voltam, és nem kell még ennél is jobban elmagyaráznom. A végén még én is belezavarodnék, aztán meg nézhetünk…
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 21:14 | Link


Még előző tanévben - Előzmény

Andris a nyakában köt ki, ő pedig magához szorítja, mert egyrészt nem tud jobbat, másrészt pedig mert ezt akarja tenni. Na nem mintha nem örülne pár szónak, ne adj' Isten összefüggő mondatnak, hogy kicsit jobban értse, mi zajlik abban a kócos kobakban... Egyelőre azonban ez is megteszi kezdetleges válasznak. Ezek szerint annyira csak nem lehetett rossz.
Aztán Andris pár éveknek tűnő perc után a szavait is megtalálja. Milán számára elképesztően felszabadító, hogy mennyire nevetségesen triviális az, hogy miért nem felhőtlen Andris boldogsága. Mindig elfelejti, hogy mennyire különleges szituációból jön, és hogy a legtöbb családban a homoszexualitás minimum tabutéma, rosszabb esetben egyenesen a bűnök között van felsorakoztatva. Az ő családja más. Nóri már ezer éve felvállaltan leszbikus, és tulajdonképpen Andris előtt sosem érzett fiúk iránt hasonlóan (lányok iránt sem nagyon, de ez most más kérdés), de mindig is úgy tekintett erre a lehetőségre, mint ami "benne van a pakliban". Ő maga sem tudná megmondani, miért. Lehet hogy mindig is érezte a dolgot, így azonban nem érte különösebb megrázkódtatásként a dolog. Egyébként sem gondolta egy pillanatig sem, hogy ez a férfiaknak szól, úgy általában. Ez Andrisnak szól, és ez teljesen rendben is van, legalábbis ő így érzi.
Szóval tény, sosem volt az empátia szobra, és ez a mostani meglepettségén is érezhető. Nem gondolta, hogy csak ennyi a baj. Nem is igazán tudja, mit mondjon.
- Oh. Hát, megértem. Azért örülök hogy végre megszólaltál, már azt hittem, egy életre traumatizáltalak.
Nehezen tud mit kezdeni magával, vagy legalábbis a helyzettel. Nincsen megfelelő frázis, amit az Életvitel tankönyvben olvasott volna arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk, ha most döbbentettünk rá valakit arra, hogy meleg. Szóval inkább csak hallgat és bizonytalanul nézi Andrist, mint egy időzített bombát, ami bármikor felrobbanhat, ha nem megfelelően nyúl hozzá az ember.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:18 | Link


Szóval most ott vagyok, hogy… nem tudom. Így ölelem, és nagyon jó is, hogy érzem az illatát - milyen finom van neki! -, és most sokkal jobb, hogy tudom, mi volt ilyen összezavaró és érthetetlen ebben az egészben. Mégsem nyugodtam meg a megoldástól. Nem, mert most fogalmam sincs, anya mit fog szólni - vagy hogy apa… a család. Mert most így nekem jó. És úgy fest, neki is jó, szóval… Teljesen össze vagyok zavarodva. Lett egy titkom. Még egy titkom.
Aztán elhebegem, mi is a baj, és a reakció, amire számítok, az teljesen elmarad - Milán válaszol ugyan, de semmivel sem lesz jobb, nem nyugtat meg, vagy ilyesmi, hogy minden rendben van, pedig az most jól esne, ha erről valaki megnyugtatna… Mert tudom, hogy az, mégis hirtelen szorító érzés van a torkomban, mert most már nem csak vérfarkas vagyok, hanem meleg is, és ez a kettő együtt így hirtelen túl soknak tűnik. Mert nekem már tetszettek lányok is. Voltam szerelmes lányba, szóval nem is igazán vagyok meleg - csak úgy félig...
Mégis, ez most nem számít, hogy “csak félig”, mert most ez a helyzet, hogy itt vagyok így egy fiúval, és rá kell jönnöm, hogyan tudnám ezt rendezni odabent - mert nem támaszkodhatok mindig másra, ha valamit, ezt már megtanultam. És nem rohanhatok mindig valakihez, hogy baj van, mert akkor havonta rohanhatnék mondani legalább kétszer, és most megint mehetnék, sokat. Mert ez kérdéseket is felvet bennem. Nagyon sok kérdést…
- Mhhh - szűkölök panaszosan, ahogy a vállára hajtom a fejem, és tényleg összeszorult a torkom. Ez most krízis. - Most mi lesz…? - kérdem, és választ is várok; de nem arra értem, hogy most mi lesz velünk, hanem hogy most velem mi lesz. Most mi lesz velem? Most mit csináljak? Egyáltalán - ez az egész hogy működik…?
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 21:22 | Link


Még előző tanévben - Előzmény

Meglehetősen ügyetlenül, de megsimogatja kicsit Andris bozontját. Óvatosan, mint a pille, éppen csak hozzáér. Ez úgy nagyjából az ellentettje annak, amit tenni szeretne - na ezalatt nem azt kell érni, hogy ki akarja tépni a haját - hanem hogy pontosan az óvatoskodás az, amiből elege van. Azonban az a nagy igazság, hogy az óvatosság Milán egyik alapfunkciója és már így is nagyon sokszor és drasztikusan lépett túl a határain az elmúlt időben (tulajdonképpen még kettő perce is) amiatt, amit Andris az eszével művel. Az egyik pillanatban tud tisztán gondolkodni (legalábbis úgy érződik), a másikban nem, egymást váltogatja a két üzemmód. Most éppen kijózanodott kicsit a téma komolysága miatt, azonban már előre érzi, hogy nem tart sokáig. Az illata, a melegsége, a hangja, amit majdnem a sajátjaként hall, annyira közel vannak egymáshoz, a szuszogása - az egész egy hatalmas kondér, borzasztóan erősre főzött Amortenciával ér fel. Az Eridonos aggódó szavai tartják csak a valóságban, de még azok sem eléggé. Valahogyan ki kell mozdítania magát ebből a felhőből.
Kibontja az ölelést és Andris szemébe néz. Az a baj, hogy nem igazán érti a kérdést, sőt, sajnos a saját helyzete miatt még a problémát is túlságosan kevéssé. Kicsit összeráncolja a szemöldökét, enyhén zavarodott arccal nézi Andris tökéletesnek tűnő arcát és iszonyatosan nehezére esik a problémára koncentrálni. Neki most sokkal fontosabb dolgai lennének. Mondjuk csókolózni még egy kicsit…? Sokat…? Ehhez képest Andris láthatóan nem ezen gondolkodik - ami lássuk be, kicsit még sértő is talán - nagyon máshol jár. Milánnak pedig az ötlik a fejébe, hogy valószínűleg a családja rosszul állhat ehhez a dologhoz. Nagyon igyekszik, hogy racionális választ találjon, így az olyan normális embereknél általános jelenségek, mint például hogy az ember kiborul, amikor alapjaiban remeg meg az énképe… nos, ezek fel sem merülnek benne.
- Kitől félsz pontosan? - érdeklődik végül, miközben sóhajt egyet és összefonja maga előtt a karjait. Ha már problémáznak, akkor problémázzanak rendesen, face-to-face, úgy hatékonyabban lehet információkat közölni. (Szerinte. De azt senki nem mondja, hogy nincs eltévedve.)
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 22:27 | Link


Jó így most, elrejtőzni ebben az ölelésben, csak azt nem tudom, hogy mi lesz most. El sem tudom képzelni. Lepereg előttem a kép - kézenfogva, a folyosón, mi, és rögtön elfog a félelem, iszonyúan félek ettől. Nem tudok arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok igazából - hogy ő már tudja, hogy farkas vagyok, legalább ezt nem kell elmondanom például -, csak az idéződik folyamatosan elém, hogy mit fognak gondolni. És különben is, milyen is vagyok én, ha nem olyan, mint eddig hittem? Azt hittem, teljesen biztos vagyok benne, és most kiderült, hogy mégsem. Ez azért elég ijesztő.
Kicsit hitetlenkedve nevetek talán, de csak halkan, ilyen szusszanósan, ahogy megrázom a fejem.
- Mindenkitől - hangzik a pontos válasz, mert ez az igazság. Úgy érzem, a végtagjaim görcsbe álltak, nem tudom eléggé megölelni, egyszerűen mert hirtelen megijedtem. Olyan, mintha teljesen sokkos lennék. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megtudtam, hogy mi történt azon a bizonyos estén, ami után a kórházban ébredtem fel, és tájékoztattak, hogy a következő teliholdak alkalmával már egy erdőben fogok. - Így... hogy mit fognak rólam gondolni. Itt is, a suliban. - Próbálom elmagyarázni érthetően. - Meg otthon is... apa... Apa, azt hiszem, nem lenne túl boldog, ha ilyesmit megtudna. Anya sem. - Érzem a hideg verítéket a tenyeremen, ahogy Milán szürke pulcsijával találkozik. Csak nem lehet ennyire borzalmas ez az egész, hogy megijedjek. Láthatóan ő tökre nem érti, min akadtam most fenn pontosan. - Meg hogy... ha zenész akarnék lenni, tudod, ez is olyan... rizikós, úgy érzem, és... ha egyszer valaha... a közvélemény... Likantróp vagyok, és még... ez is.
Pár pillanatig csendben maradok, aztán szinte rémülten pillantok fel rá, még mindig ölelve őt (bár, valljuk be, ezt is kicsit bénán teszem, hogy ölelem).
- Nem úgy értem, nem veled van a baj, egyáltalán nincs baj... veled... csak... ez az egész olyan... Tudod, sokan nem szeretik ezt, és emiatt mondtam, hogy... - fúl el a hangom.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 22:45 | Link


Még előző tanévben - Előzmény

Bingó, a család kártya betalált! Ez valamennyire megnyugtató számára, de mélyen legbelül valójában mégiscsak zavarja egy kicsit a dolog. Pedig tudja, hogy Andris nem tehet róla. Ezek pontosan azok a kérdések, amikkel ilyenkor minden normális ember szembesül, esetünkben pedig pont Milán nem viselkedik általánosan, ezt talán valahol még ő is tudja - de azért mégis ott neszel leghátul a fejében az idegesítő gondolat, hogy ő nem akarja, hogy Andris ezekkel foglalkozzon. Ez kellene hogy legyen a nagy pillanat, az egymásra találás, és habár nincsenek lányregényes elvárásai, azt azért még ő is sejti, hogyha már ez is ennyire szomorú, akkor nehéz nagy boldogságot remélni a későbbiekre. Összepréseli az ajkait és gondterhelt tekintettel hallgatja a bozontost, immár kibontakozva az ölelésből. Bólogat, lassan. Érti, hát persze. Racionális értelemben nagyon is. Akkor minden jó, nem? Miért érzi magát ilyen nyomorultul? Valamit csinálni kell. Most.
- Oké, oké, oké. Értem - csitítja gyorsan, majd leereszti előtte összefont karjait és újra közelebb lép - Semmi baj - mondja, már-már úgy mint egy kisgyereknek, aztán behozza a maradék távolságot is és nyom egy puszit Andris arcára, miközben a karjait újra köré fonja. Utána pedig a frissen összepuszilt archoz odaszorítja a saját arcát és úgy suttog Andris fülébe:
- Padtárs, hányat látsz most te itt abból a mindenkiből, hmm? Ki van itt? Te és én. Csak mi. - Kicsit megcirógatja a fiú haját, közben pedig visszahúzza kicsit a fejét, hogy újra szemben legyenek egymással és lássa az arcát.
- Nem tudja senki. Ha nem akarod, nem is kell tudniuk. Annyi időnk van, amennyit csak akarsz - folytatja, majd halkan elmormol még egy mondatot, amit a közelség miatt Andris is hall - Nem mintha számítana a véleményük. - Ezt kicsit keserűen mondja, mert tudja, hogy Andrisnak igenis számít. Neki viszont nem. Felőle jelen pillanatban az ég is rájuk szakadhat, amíg Andris azt mondja, hogy akarja őt.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 23:05 | Link


Igazság szerint nem örülök neki, mikor elenged - valahogy egyszerre jó is viszont, mert azért az ember kölyke tisztábban lát, ha nem öleli át éppen az úgynevezett crusha (mert ha jobban belegondolunk - Milán valójában valami ilyesmi szerepet töltött be eddig, csak erről én valamikor nagyon lemaradtam), ugyanakkor mégis, azért szeretném, hogy mégiscsak... átöleljen.
De így, hogy szabaddá válnak a kezeim, a végén, amikor mentegetőzni kezdek, még ráadásul a tenyerembe is rejtem az arcom, szóval elég drasztikusnak tűnhet a helyzet. Igazából teljesen bele is lovalom magam a helyzetbe, úgy alapvetően ebbe a hangulatba és érzésbe, de Milán azért leállít egy idő után a mentegetőzésben, és közelebb is lép, és átölel. A puszitól az arcomra valahogy azért felsóhajtok, tulajdonképpen jólesően is, mert jól esett, de közben azért a feszültséget is kiadtam vele. Mint mikor kiereszti az ember a gőzt. Ez igazából, a sóhajtás, az ennek a szókapcsolatnak a szó szerinti értelmezése, nem?
Mindegy, tehát viszonzásul én is átölelem, bár még mindig kicsit bénán, de azért talán megteszi. Ígérem, nem leszek mindig ilyen kétbalkezes, csak most, ma még biztosan az leszek, szerintem.
Belesuttog a fülembe, ami egy merőben új tapasztalás, úgyhogy nagyra is nyílnak a szemeim, ez pedig instant szívrohammal és pirulással jár (őszintén remélem, hogy ez nem fog örökké tartani), és hirtelen úgy megtelek érzésekkel, egyszer csak úgy... paff, kész, és ott vannak hirtelen, és úgy csak azok vannak az eszemben. A pánik az agyam hátsó részébe húzódik.
- Hú - motyogom halkan, konstatálva a bennem zajló érzelmi viharokat. Kis csend, amíg egészen fel is fogom ezeket. - Igen, csak mi... - suttogom vissza olyan halkan, hogy szerintem csak azért hallhatja meg, mert tényleg ott van a fülénél közvetlenül a szám. Igazából tényleg. Csak mi vagyunk itt. És ebbe eddig, most jövök rá, valahogy bele se gondoltam, nem volt időm rá... hogy most így itt vagyok vele, ketten.
Jézusom, vele. Kedvem támad egyszeriben elvigyorodni és nagyon megijedni is.
Igazán jól esik az a hajcirógatás, imádom, ha simogatnak (ezt mindig a benső kutya-énemre fogom), így egy kicsit oda is bújok hozzá, mielőtt pontosan szembe kerülnék. Aztán hirtelen megint elnevetem magam.
- Most hozta le az Edictum! Tudja a fél iskola! - És tényleg nevetek, mert ez annyira vicces. - Biztos befogták a jóslástanprofesszort, hogy megírja... - teszem hozzá még mindig vigyorogva, mert egyszeriben most nagyon boldog lettem. Ugyanakkor a hitetlenség is itt van bennem, azért a feszültség is, ezért lehet, azt hiszem, hogy ilyen gyorsan változtatom azt, hogy hogyan reagálok, de ez majd elmúlik.
De ahogy így, nevetés után szembe kerülök vele, megint belenézek a kék szemébe, és akkor megint megijedek - nem, ez nem is ijedség, hanem hogy nagyot dobban a szívem, mint mikor annak a szemébe nézel, aki. Igen.
- De most tényleg sok időnk van... - teszem hozzá jóval halkabban, szusszanva egy nagyot. Fúha. Húha. Tényleg van most időnk...
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 23:52 | Link


Még előző tanévben - Előzmény

Talán Milán lepődik meg a legjobban azon, hogy a teljesen ösztönösen elkövetett vigasztalása eredményes. Titkon nagyon tartott attól, hogy a kis mondandója után csak egy szkeptikus és szomorú pillantást kap, helyette azonban Andris szintekkel vidámabb, ettől pedig most egy kicsit ő is boldogabb. Kiélvezi a pillanatot, azt is hogy ennyire közel vannak egymáshoz, aztán pedig az Eridonos mosolyának látványát. Picikét ő is elneveti magát.
- Majd letagadlak - jelenti ki incselkedőn, de azt komolyan is gondolja egyébként, hogy az Edictumos hírek hatástalanításához kb. ennyi szükséges. Mindenki tudja, hogy a 90%-a a "híreknek" teljesen koholt, a maradéknak pedig talán egy-egy mondatnyi igazságalapja van, a maradék pedig csak ki van találva mellé. Mint az ő esetük is. Bár tény ami tény, Milán számára is van abban valami ijesztő, hogy valaki már akkor kiszúrta az érzéseiket, amikor gyakorlatilag még ők is alig tudtak róla. Ezek szerint jobban rá van írva a fejére a dolog, mint hinné. Így pedig azért talán mégsem lesz annyira egyszerű eltitkolniuk, mint hitte. Ezt a gondolatot azonban egyelőre jó mélyre lenyomja. Most inkább a pillanatra koncentrál, van ugyanis mire.
- Ühümm - mormogja és a derekánál fogva közelebb húzza az Eridonost, közben azon tűnődve, ő vajon pontosan mit értett ezalatt. Mert hát ő mit ért, az egy 17 éves sráctól cseppet sem meglepő, azonban arra a gondolatra kicsit megemelkedik a szemöldöke, hogy esetleg ez Andris részéről is célzás lett volna. Még a végén hirtelen fény fog derülni rá, hogy mégsem egy szörnyű baleset következtében került az Eridonba, vagy mi történik itt? Pár lépést hátrál, valami után kutatva, aminek nekitámaszkodhat, miközben azzal van elfoglalva, hogy egy újabb puszit leheljen Andris szájára, közben pedig annyit sikerül elérnie, hogy felrúg egy cserepes növényt. Halk szusszanás formájában hagyja el az ajkait némi nevetés, szinte szó szerint belenevet Andris arcába, de ettől valahogyan az egész helyzet csak mégjobban tetszik neki. Olyan igazi.
Végre - suhan át az agyán, és úgy érzi, hogy nem tudja elég közel húzni magához, mert egyszerűen nincsen olyan, hogy elég közel. Most tudatosul csak benne, milyen régóta várt erre.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyElső szint