Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

Valami megváltozott. Egyszerűen már nem érzem, hogy hű de biztos lennék abban, hogy nekem mellette kell lennem. Nem érzem azt a valamit, amit napokon keresztül, és frusztrál a tény, hogy mint azt a csajokkal kiokoskodtuk, vélhetően nem is magam miatt éreztem. Elkeserítő még csak belegondolni is abba, hogy Dante tehetett ilyet, de könyörgöm? Miért ne tehetett volna velem bármit is? Az értékrendje teljesen más, és biztos, hogy ő maga is azt hitte, teljesen oké, ha eléri, hogy ne magam döntsek, vagy érezzek, hanem valami más. De akkor az nem én vagyok. Persze, érthető, a bizonytalanság mindig is ott volt bennem, mert tudom, merre felé húz a szívem, de a problémákat akkor sem így kellene megoldani. Pedig azt hittem megbeszéltük.
- Miért? - tárom ki az erkély ajtaját, miután sikeresen kinyomoztam, hogy a rellonos itt van. Nem, nem akarok köröket futni, nem akarom megbeszélni, valószínűleg tisztában van vele, ha tesz valamit, ami múlandó annak előbb-utóbb ez a vége.
Nem vagyok dühös. Csalódott igen, értetlen meg annál is inkább, viszont legalább a tudat megvan, hogy ez köztünk tényleg nem működik. Nem is rontok neki egyből, nem hordom le a föld alá, mert felesleges, és marha gyerekes.
- Csináltál valamit, tuti, hogy csináltál valamit, mert felszállt a köd... nem érdekel, hogyan és mit... csak... miért? - ezt pedig jogom is van tudni szerintem. Nem egy normális eset ez, az emberek a problémákat megbeszélni szokták, nem valami rafinált dologgal a szőnyeg alá söpörni, mert úgysem lehet, íme itt az élő példa rá.
És még én érzem magam rosszul, mert olyan könnyedén beadtam a derekam, nem akartam, nem terveztem, és mégis...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=693975#post693975][b]Mácsai Ráhel - 2017.08.03. 20:01[/b][/url]

Valami megváltozott. Egyszerűen már nem érzem, hogy hű de biztos lennék abban, hogy nekem mellette kell lennem. Nem érzem azt a valamit, amit napokon keresztül, és frusztrál a tény, hogy mint azt a csajokkal kiokoskodtuk, vélhetően nem is magam miatt éreztem. Elkeserítő még csak belegondolni is abba, hogy Dante tehetett ilyet, de könyörgöm? Miért ne tehetett volna velem bármit is? Az értékrendje teljesen más, és biztos, hogy ő maga is azt hitte, teljesen oké, ha eléri, hogy ne magam döntsek, vagy érezzek, hanem valami más. De akkor az nem én vagyok. Persze, érthető, a bizonytalanság mindig is ott volt bennem, mert tudom, merre felé húz a szívem, de a problémákat akkor sem így kellene megoldani. Pedig azt hittem megbeszéltük.
- Miért? - tárom ki az erkély ajtaját, miután sikeresen kinyomoztam, hogy a rellonos itt van. Nem, nem akarok köröket futni, nem akarom megbeszélni, valószínűleg tisztában van vele, ha tesz valamit, ami múlandó annak előbb-utóbb ez a vége.
Nem vagyok dühös. Csalódott igen, értetlen meg annál is inkább, viszont legalább a tudat megvan, hogy ez köztünk tényleg nem működik. Nem is rontok neki egyből, nem hordom le a föld alá, mert felesleges, és marha gyerekes.
- Csináltál valamit, tuti, hogy csináltál valamit, mert felszállt a köd... nem érdekel, hogyan és mit... csak... miért? - ezt pedig jogom is van tudni szerintem. Nem egy normális eset ez, az emberek a problémákat megbeszélni szokták, nem valami rafinált dologgal a szőnyeg alá söpörni, mert úgysem lehet, íme itt az élő példa rá.
És még én érzem magam rosszul, mert olyan könnyedén beadtam a derekam, nem akartam, nem terveztem, és mégis...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=693994#post693994][b]Weiler Dante - 2017.08.03. 21:11[/b][/url]

A kivágott erkélyajtó és a nagyívű "miért?" kérdés mondjuk már eléggé a "nekiront" kategória. Igaz, nincs vele különösebb baja, illetve nem fogja zavarni, ha rájön a kirohanás okára. Viszont abból kifolyólag, hogy Ráhel egyébként is a szélsőséges érzelmi kinyilatkoztatások híve, gyakorlatilag már mindennapi élmény. A mindennapi talán kissé túlzás, de legyen elég annyi, hogy már sikerrel asszimilálódott az ingerküszöbe - ezért már azt a keveset sem érzi át igazán, ami korábban piszkálta volna az idegeit.
Meglepően dohányzás helyett bájitalesszét ír, nem a társalgóban, ahol többen is vannak, nem is a zsúfolt klubhelyiségben, itt az erkélyen estefelé pedig már elég friss a levegő, hogy megbirkózzon a kihívással. Az a baj a hosszú szövegek létrehozásával, hogy már félúton elunja magát eléggé ahhoz, hogy más tevékenység után nézzen. A tolla hegyével amúgy is percek óta ugyanazt a pontot bökdöste, ez a mozdulatsor abbamarad a lány érkezését követően. Majdnem nyitná a száját a "mi miért?" kérdés feltételére, amikor Ráhel pontosít.
Áh.
Hogy az.
Pislog egyet, majd lassan oldalra sandít. Semmi megbánás vagy meghunyászkodás nem sugárzik a tartásából vagy a mozdulataiból.
- Logikus volt. - Túlbonyolíthatná. Kifejthetné, hogy Ráhel ki sem látott a személyes drámáiból, legalább ennyi időre képes volt mással foglalkozni. Hogy láthatóan igenis megvolt a hajlandóság benne, csak a bátorsága nem volt meg, amire épp csak rásegített a bájitallal. A recept alatt is az állt, hogy a semmiből nem képes késztetéseket teremteni. Ez mondjuk ki is ül az arcára... a gondolat, hogy megint csak nem érzi olyan súlyosnak a történetet, mint ahogy Ráhel reagált rá.