Ophelia
A bál után

Ophelia
A bál után

Olivér

- Aha, kösz- minden, amit képes vagyok reagálás címszó alatt kinyögni. Mentségemre legyen mondva, irtó nehéz épkézláb mondatot összehozni, ha azt, aki épp az észt osztja, lazán löknéd át a korláton. Egyáltalán mi a francért kellett utánam jönnie? Ki ő nekem? És mégis mit hisz magáról? Ráadásul még mártírt is játszik, ami felettébb undorító dolog, legalább is szerintem.
Biztos, hogy nem én leszek az, aki a kezébe dobja a lehetőséget, hogy csak úgy leléphessen. Ha menni akar, menjen, de ne keressen hozzá bűn bakot. Nem, mintha annyira érdekelnének mások, de nem szeretném, ha az lenne a fő téma, hogy én űztem el valakit. Mert én megvagyok, már ha Andine nincs a nyolc méteres körzetemben, a kastély meg elég nagy, mellesleg a családom többi tagjával ellentétben, nekem még van gerincem.
A korlátot szorítom, jobb, mintha hirtelen felindulásból tennék megint valamit, abból már őszintén elegem lett. Nem értem, Olivér miért maradt, hisz láthatólag jól elvoltak, rám meg nincs rám írva, hogy pesztrálni kell. Az meg csak még egy plusz, hogy jelenleg a kapcsolatunk nem olyan jó ahhoz, hogy hagyja, a vállán sírjam ki magam. Mintha képes lennék olyasmire. Tényleg nem akarnak előtörni a könnyeim, ellenben szívesen szétkaszabolnék valakit, ami számomra ijesztőbb, mintha mindenki szeme láttára borulnék ki. Sose hagytam, hogy az ilyesminek szemtanúja is legyen, sőt jobbára magamba fojtottam és fojtok mindent.
- Nem fogok kiborulni, és undorító önostorozásba kezdeni.... megnyugodhatsz- közlöm vele a tényt, hogy csak mert a helyzet így alakult, nem fogok női hisztit levágni, vagy ha mégis, akkor sem a szeme láttára. Érzem magamon a tekintetét, ennek ellenére én mégis kitartóan fürkészem a tájat, mintha az képes lenne lenyugtatni. Látom, ahogy Blaise átviharzik a réten, de még a szemem se rebben.
- Mégis csak neked volt igazad.... érzelmet táplálni valaki más iránt... ritka pocsék, és haszontalan dolog- döntök úgy, hogy most fordulok felé. A szemébe akarom mondani, mert ritkaság, hogy én bárkinek igazat adok, még akkor sem teszem, ha tényleg úgy van. A büszkeségem nem engedi, ahogy azt se, Blaise nyomába eredjek, és szabadkozni kezdjek. Soha, senkinek nem kellett, és erről nem vagyok hajlandó lemondani. Nem vagyok képes eldobni magamtól a régi énem darabkáit, hiába tudom, azt kéne tennem, ha szeretném, hogy működjön. De mindig azon gondolkodom ilyenkor, hogy megér annyit az egész, hogy cserébe lemondjak magamról?

Ophelia

Kornél  *-*

Nem tudom, és nem is akarom tudni, mire akart kilyukadni ezzel. Bűntudatot nem kelt bennem, és könyörgöm, had én döntsem már el, mit teszek? Alapból nehezen viselem, ha beleszólnak a dolgaimba, hát még ha azt egy idegen, felettébb unszimpatikus személy teszi.
Nem is fordítok rá nagyobb figyelmet, annyit nem ér az egész, hogy ennél is jobban felhúzzam magam, hisz tapasztaltam, annak milyen vége lehet, és semmi kedvem átavanzsálni mazochistává. Sose hittem volna, hogy némi plusz erőbefektetés ennyi mindenben a segítségemre lehet, már pedig az illúziómágia minden számomra, csak nem haszontalan. Segít kontrollálni magam, mert tudom, ha eldurran az agyam, az nekem lesz kellemetlen. És ez az enyhébbik jelző.
Azon meg se lepődök, hogy ők együtt. Mondhatni szinte elő volt írva, zsák a foltját, vagy valami olyasmi. Persze arról már nem igazán tehetek, hogy a gyomrom is összeszorul, ha belegondolok, mi lett volna a végkifejlet, próbálok efelett szemet hunyni, ahogy eddig is. Kész őrület ez az egész, és én csak azt akarom, legyen vége, és maradjon minden a régiben, amikor még senkihez semmi közöm nem volt. Eszembe nem jutott volna, hogy én egyszer majd visszasírom azt az időszakot, pedig mennyivel könnyebb volt minden.
- Miért tenném? Egyszer már kifejtettem a véleményem, azt kezdesz vele, amit akarsz, én viszont nem fogom saját magam ismételni- felvonom a szemöldököm, és hozzám képest meglehetősen higgadtan kezelem ezt az egészet. Nem alaptalan Olivér felvetése, talán, ha máshogy jöttek volna a dolgok, tuti megint átmentem volna féltékeny barátnő státuszba, már-már öntudatlanul, de mivel rázúdítottam azt, ami egy ideje bökte a csőröm, mást nem igen tudok tenni. Tényleg az ő dolga, mit kezd a hallottakkal, csak magamban, jó mélyen reménykedek benne, hogy rádöbben, mennyire rossz úton jár. Nem lepődök meg azon, hogy rajtunk kívül szinte senki nincs kint, jobb is így.... könnyebb, ha tudom, nem figyel még több szempár is.
- Én legalább adtam egy esélyt dolognak... - vágok vissza, mert ez azért lényegi különbség.
- És az én hibám volt, fele annyit se tudott rólam, mint te... és... nem vagyok benne biztos, hogy csak ő volt... mindegy is...- rázom meg a fejem, majd egy biccentés után - ami igazából valami köszönöm, vagy valami hasonló akart lenni-, elveszem a zakót, és bele is bújok. Tudom, hogy mindenki azt várná, most jönne egy gúnyos megjegyzés, de egyszerűen nincs ehhez kedvem.
- Csak egy ürügy volt- vonok vállat, halvány mosollyal az arcomon. Igazából kicsit rosszul érzem magam, amiért ilyen módszerekhez folyamodtam, csak mert gyáva voltam, de hát... ez van.
- Ettől függetlenül még nem a szívem csücske a lány... - húzom el a szám, mert ez tény. Sose becsültem sokra a Mira és Dine felfogású lányokat, így nem is nagyon igyekeztem, hogy szimpatizáljak velük.
- Miért maradtál itt? - a kérdés halk, de biztos vagyok benne, hogy ő hallani fogja. Érdeklődve fixírozom, mert rá nem jellemző, hogy ennyire önzetlen tettet hajtson végre, sőt... maga az önzetlenség nem vall rá, így nem teljesen értem a dolgot.