Merkovszky Ádám Igazgatóhelyettes Úr
Kinézet

Svédországban végül csak addig jutottam, hogy leadtam a jelentkezési lapomat. Ami persze nem túl eredményes, mert mindenképp jó lett volna beszélni valamelyik illetékessel, de ami késik, nem múlik... Idegesen ácsorgok a Mágustanoda igazgatói irodájának ajtaja előtt. Zsebre vágott kezekkel, újra meg újra átgondolva ezer és még egy lehetőséget, ami rám vár, ha az ajtó másik oldalán leszek. Fogalmam sincs, mik az esélyeim. Az még csak hagyján, hogy nincs semmilyen végzettségem... A bizonyítványomat szerencsére sikerült megszereznem otthonról. Az öcsém Kwon, még egy fantasztikus levelet is csatolt mellé, amiben leírta, hogy nagyon büszke rám, amiért úgy döntöttem tovább tanulok. Azt sem felejtette el megjegyezni, hogy ő más a második diplomáját is megszerezte és most készül a harmadikra. Stréber... Na de mindegy. Szóval van egy koreai, itteni osztályoknak megfelelő harmadikos bizonyítványom, és semmi több. Megjegyzem ez a dokumentum se sokat ér, figyelembe véve, hogy hogyan mentem át a vizsgákon, de igyekszem nem erre gondolni. Persze már elhatároztam, hogy őszinte leszek, ha kérdeznek ezzel kapcsolatban. De azért remélem, hogy nem kell arról beszélnem, hogy korábban két intézményből is eltanácsoltak, mert ugye az nem lenne túl jó kezdés. Pedig én igazán nem vagyok rossz gyerek. Ha pedig megengedik, hogy fessek, akkor nem is fogok lázadni többet. Sőt, még tanulni is hajlandó vagyok, beccsszó! De fogja-e rajtam látni az igazgató, vagy akárki, hogy ezt komolyan is gondolom.
Megállok a fel-alá járkálásban. Behunyom a szemeimet és nagyot sóhajtok. A jelentkezési lapom alapján behívtak... Ez nem jelenthet olyan rosszat. Nem jelenti azt, hogy hazaküldenek rögtön, azt bagolyban is megírhatták volna, hogy bocsi de nem. Talán az zavarja őket, hogy félvámpír vagyok? Mert én becsületesen beírtam az egyéb megjegyzendők közé, hogy egy ideje nem vagyok teljesen emberi. Természetesen arról is biztosítottam mindenkit, hogy soha a légynek sem ártanék, de lehet személyesen akarnak erről meggyőződni.
Megrázom a fejem. Bármi miatt is hívtak, nem tudom meg, amíg nem megyek be. Összeszedem hát magam, végig simítok a hajamon, ellenőrzöm, hogy valóban lecseréltem a fülemben lévő piercingeket valami visszafogottabb fülbevalóra, hogy a zakóm, valóban makulátlanul áll, hogy a nadrágomon nincs túl sok lánc. Emlékeztetem magam, hogy nem kezdhetek odabent a nyelvpiercingemmel játszani, aztán pedig bekopogok és ha engedélyt kapok, akkor be is lépek az ajtón.
- Jó napot! Choi Min Jong vagyok, az iskolába való felvételim miatt jöttem... - kezdek bele a bemutatkozásba, meg hogy elmondjam ki is vagyok. Mára hívtak, időpontom is volt... Gyorsan az órámra is pillantok, magamban átkozódva, hogy ezt nem odakint tettem meg. 5 perccel korábban jöttem... Talán nem haragszik meg érte...

Merkovszky Ádám Igazgatóhelyettes Úr
Kinézet

Svédországban végül csak addig jutottam, hogy leadtam a jelentkezési lapomat. Ami persze nem túl eredményes, mert mindenképp jó lett volna beszélni valamelyik illetékessel, de ami késik, nem múlik... Idegesen ácsorgok a Mágustanoda igazgatói irodájának ajtaja előtt. Zsebre vágott kezekkel, újra meg újra átgondolva ezer és még egy lehetőséget, ami rám vár, ha az ajtó másik oldalán leszek. Fogalmam sincs, mik az esélyeim. Az még csak hagyján, hogy nincs semmilyen végzettségem... A bizonyítványomat szerencsére sikerült megszereznem otthonról. Az öcsém Kwon, még egy fantasztikus levelet is csatolt mellé, amiben leírta, hogy nagyon büszke rám, amiért úgy döntöttem tovább tanulok. Azt sem felejtette el megjegyezni, hogy ő más a második diplomáját is megszerezte és most készül a harmadikra. Stréber... Na de mindegy. Szóval van egy koreai, itteni osztályoknak megfelelő harmadikos bizonyítványom, és semmi több. Megjegyzem ez a dokumentum se sokat ér, figyelembe véve, hogy hogyan mentem át a vizsgákon, de igyekszem nem erre gondolni. Persze már elhatároztam, hogy őszinte leszek, ha kérdeznek ezzel kapcsolatban. De azért remélem, hogy nem kell arról beszélnem, hogy korábban két intézményből is eltanácsoltak, mert ugye az nem lenne túl jó kezdés. Pedig én igazán nem vagyok rossz gyerek. Ha pedig megengedik, hogy fessek, akkor nem is fogok lázadni többet. Sőt, még tanulni is hajlandó vagyok, beccsszó! De fogja-e rajtam látni az igazgató, vagy akárki, hogy ezt komolyan is gondolom.
Megállok a fel-alá járkálásban. Behunyom a szemeimet és nagyot sóhajtok. A jelentkezési lapom alapján behívtak... Ez nem jelenthet olyan rosszat. Nem jelenti azt, hogy hazaküldenek rögtön, azt bagolyban is megírhatták volna, hogy bocsi de nem. Talán az zavarja őket, hogy félvámpír vagyok? Mert én becsületesen beírtam az egyéb megjegyzendők közé, hogy egy ideje nem vagyok teljesen emberi. Természetesen arról is biztosítottam mindenkit, hogy soha a légynek sem ártanék, de lehet személyesen akarnak erről meggyőződni.
Megrázom a fejem. Bármi miatt is hívtak, nem tudom meg, amíg nem megyek be. Összeszedem hát magam, végig simítok a hajamon, ellenőrzöm, hogy valóban lecseréltem a fülemben lévő piercingeket valami visszafogottabb fülbevalóra, hogy a zakóm, valóban makulátlanul áll, hogy a nadrágomon nincs túl sok lánc. Emlékeztetem magam, hogy nem kezdhetek odabent a nyelvpiercingemmel játszani, aztán pedig bekopogok és ha engedélyt kapok, akkor be is lépek az ajtón.
- Jó napot! Choi Min Jong vagyok, az iskolába való felvételim miatt jöttem... - kezdek bele a bemutatkozásba, meg hogy elmondjam ki is vagyok. Mára hívtak, időpontom is volt... Gyorsan az órámra is pillantok, magamban átkozódva, hogy ezt nem odakint tettem meg. 5 perccel korábban jöttem... Talán nem haragszik meg érte...

Choi Min Jong

Merkovszky Igazgatóhelyettes Úr

Kezet rázok a férfivel, és meg is hajlok egy kicsit. Régi beidegződés, amit nem tudok levetkőzni, pedig amióta Európában élek, többször megkaptam, hogy erre itt semmi szükség. Nekem viszont így természetes. Két kézzel fogni meg a kezét s meghajolni. Mindig így tanították, s hiába az évek meg a rutin itt, ebben nem sikerült magam átformálni. De nem hiszem, hogy rossz néven venné.
Helyet foglalok a mutatott széken és igyekszem lazának tűnni. Elvégre még nem tudom pontosan, hogy miért is vagyok itt. Csendben figyelek hát és először csak bólintok, mint egy jelezve, hogy értem, amit mond. Az is logikusnak tűnik, hogy kérdései vannak. Nekem is lennének magamhoz, de azért reménykedtem, hogy elkerülhetjük a dolgokat. Aztán meglepetésemre nem azt kérdezi meg, amit várnék. Pislogok is kettőt, majdnem visszakérdezek, de inkább összeszedem magam. Erre könnyedén kéne tudnom válaszolni.
- Mert itt lakom és mert a művészetek érdekelnek...? – számomra nem teljesen egyértelmű, hogy mit kell ezen magyaráznom. De ennél bővebb választ nem igazán tudok adni. Aztán eszembe jut Aileen, meg a beszélgetésünk és kicsit megtoldom a korábbiakat – Mindig is szerettem volna többet foglalkozni ezzel, csak nem igazán volt rá lehetőségem. Aztán egy barátom ajánlotta az iskolát, én pedig gondoltam élek a lehetőséggel... Már ha van...
Az utolsó mondatot persze nem kéne hozzáfűzni, de ha halkan is kicsúszik. Így jártam. Legalább nem mondhatja, hogy nem vagyok őszinte. Oké, van néhány dolog, amit elhallgatok, de soha senkinek nem vallottam még be, hogy szeretek lopkodni, most neki sem fogom. Annak ellenére sem, hogy kedvem lenne ellopni legalább a pennáját. Visszafogom magam, túl nagy a tét.
Viszont kicsit meg is nyugtat ez az érzés. Ha merek ilyesmire gondolni, talán már nem vagyok annyira ideges, mint az ajtó előtt ácsorogva voltam. Részemről válaszoltam, de ha nem elég ennyi, úgyis fog még kérdezni, vagy nem?

Choi Min Jong

Merkovszky Igazgatóhelyettes Úr

A reményem, hogy eltekinthetünk néhány apróság felett a taníttatásomat illetően szinte rögtön elszáll. Bár hazugság lenne azt mondani, hogy nem számítottam a kérdésre, azért még reménykedtem, hogy esetlegesen megúszhatom a dolgot, s egyszerűen felvesznek a mesterképzésre.
Elhúzom a számat, majd kissé sanyarúan nyúlok a zakóm belső zsebébe, ahol a Koreából származó bizonyítványom lapul. Lassan veszem elő, egy hosszú másodpercig még nézem is, majd nagyot sóhajtva leteszem az asztalra. S bár koreaiul írt bizonyítványról szó, automatikusan, gondolkodás nélkül látom el a szükséges bűbájjal, hogy az előttem ülő férfi is érthesse, ami benne áll.
- Khm... Nem állt módomban befejezni az iskolát... - mondom végül csendesen, mert így felnőtt fejjel zavarba ejtőbb a dolog, mint amilyennek 17 évesen tűnt. Hiába, azóta eltelt jó pár év, s ennyi idő alatt rá kellett jönnöm, hogy hiba volt annak idején kicsapatni magam. A következő iskolámból meg kérni sem merek semmit, nem hiszem, hogy az ott tanult tárgyak bármelyike elfogadott lenne itt. Ezt persze nem teszem hozzá. Csak csendesen várok, amíg a velem szemben ülő alak átlapozza, az egyébként makuláltan bizonyítványomat, ami szerint bár az órák nagy részén nem jelentem meg, a vizsgáimat kiváló eredménnyel teljesítettem, leszámítva a mágia törit. Azt meg már igazán elég, ha csak én tudom, hogy ez a bizonyítvány egyáltalán nem tükrözi a valós tudásom, sokkal inkább a családom megbecsülését és a pénztárcánk mértékét, amivel az iskolát támogattuk. De persze ezzel kapcsolatban is őszinte leszek, ha rákérdez.
- Feltételezem, előbb az alapszakot kellene befejezni - mondom bizonytalanul, kissé kedv szegetten, és lemondóan. Nem vágyom rá, hogy iskola padba kelljen ülni és megint olyasmit tanulni, ami nem érdekel, de az az érzésem, hogy manapság a varázsló világban nem sokra tartják a hozzám hasonló alapvégzettség nélküli egyéneket.
Ami az iskolai házakat illeti, bólintok.
- Hallottam róla, a boltomba jár is pár diák, gyakran emlegetik a 4 házat. Kicsit utána is néztem, bár nem teljesen világos a dolog. Elmondaná, mi a lényege ennek? - kérdezek vissza, mert valóban érdekel, s ha már úgy alakul, hogy alapszakos diákként kell kezdenem, jobb felkészülni mindenre.
Közben pedig, bár eddig nem került szóba, azért tartok a kérdéstől, ami a félvámpírságomat célozza meg. Nem tudom, itt vannak-e erre vonatkozó szabályok. Linkének nem mondtam, hogy más lennék, mint bárki, de a vezetőség elől úgy gondoltam nem titkolhatom el. Ezért is írtam be, igaz, csak hosszas gondolkodás után az egyéb rubrikába, hogy nem teljesen vagyok ember.

Choi Min Jong

Merkovszky Igazgatóhelyettes Úr

Elhúzom a szám, bár számítottam valami hasonlóra... a remény hal meg utoljára, és a velem szemben ülő férfi a gyilkos.
- Khm... Persze. Természetesen... - felelem enyhe zavarral, amikor az órákat említi. Igazán nem terveztem ellógni. Sőt ha olyanok az órák, még lelkes is leszek, csak hát korábban nem voltak olyanok. De rosszabb esetben, majd olvasok valamelyik hátsó padban, vagy alszom. Ha csak az számít, hogy jelen legyek, igazán nem lehet probléma.
Bólintok a felvetésre, hogy el kéne végeznem az alapképzés hátralevő részét. És sóhajtok is egy nagyot, mert hát... nem így szerettem volna. De nagy valószínűséggel ezt a rendszert megkerülni nem igazán tudom. Utólag pedig biztosan jól fog jönni. S ha minden igaz, úgyis több időm van, mint az "egyszerű" földi halandóknak, szóval abszolút belefér.
Figyelmesen hallgatom, amit a házakról mond, próbálom értelmezni, megérteni a rendszer lényegét.
- Azt hiszem ez érthető... Mi alapján dönti el, hogy melyik házba kerülök? Mit kell tennem, és mikor eshetünk túl ezen?- mert igen, egész biztosan végig csinálom. Ha már itt vagyok, és megkaptam az esélyt, akkor meg kell próbálnom. Akkor is, ha nem fenékig tejfel és nem olyan tökéletes, mint ahogy szerettem volna. A semminél sokkal de sokkal jobb.
Viszont, akárhogy próbálok nem gondolni rá, engem rettentően zavar, hogy még mindig nem mondott semmit a félvámpírságomról. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy sem, és nem is tudnék nyugodtan kilépni ebből a helyiségből, amíg nem tudom biztosan. Megköszörülöm hát a torkomat és nagyon halkan kérdezem meg.
- Az nem baj, hogy nem vagyok teljesen emberi? - a balkezemmel köröket kezdek rajzolni a combomra, ahogy beszélek. Ez is sorsdöntő. Nekem legalábbis. Én szeretnék minél inkább beilleszkedni, s azt gondolom, a legtöbb diák nem venné jó néven, hogy olyasvalaki mászkál közöttük, akinek vérre van szüksége az életben maradáshoz, de az is lehet, hogy csak én vagyok nagyon maradi gondolkozású még mindig.