| már megint mibe rángatsz bele? | hangulat

| már megint mibe rángatsz bele? | hangulat

Lina

Sietős léptekkel haladok végig az iskola folyosóján. Néhány levitás ugyan is azt mondta, hogy Lina errefelé kószál. Nekem pedig most rá van szükségem. Remélem, hogy nem vertek át. Sose tettem még kárt bennük, így nincs okuk utálni, bár ezt sosem lehet tudni az embereknél. Szerencsémre az egyik sarkon bekanyarodva már látom is a szőke hajkoronát. Linát már méterekről ki lehet szúrni erről és a járásáról. Annyira tipikus, hogy az már félelmetes. Egy mosoly jelenik meg arcomon és sietősen settenkedek utána. A lehajtott fejből arra következtetek, hogy ismét el van mélyedve egy könyvbe és se lát, se hall. Ahogy mellé érek megragadom a karját és húzni kezdem, miközben egy "Bu"-t hallatok. Szegénykémre úgy a frászt hoztam, hogy még a könyvét is eldobta. Egy nagyon nevetek rajta, de nem állok meg. Úgyse fogja senki elvinni amíg végzünk. Úgyis gyorsa leszek, mint a villám, csak kell valaki, aki felügyel, ne törjön rám senki. Az igazgatóiig meg se állok és meg se szólalok. Majd akkor és ott mindent elmondok neki. Hallom, hogy kérdezősködik, így csak egy sokat sejtető, huncut mosollyal fordulok felé.
- Mindjárt, mindjárt! - motyogom, majd fékezek egy nagyot. Megérkeztünk. Már visszakozik, pedig nem is tudja, mit akarok csinálni. Meglátja a feliratot és már össze is csinálja magát. Jaj Linácskám, kicsit több bátorságot és vakmerőséget. Egy szemforgatással és fejcsóválással válaszolok először neki.
- Nyugi, nincs semmi gáz. Neked csak felügyelned kell, és ha jön a diri, akkor szólni nekem. Illetve ha már túl közel van akkor feltartani, amíg kimászok valahogy az ablakon. - Remélem itt nincs semmi védőbűbáj, hogy ezt megakadályozza. Akkor nagy sz*rban leszek. - Ja, és hogy miért? Na szóval. A minap éppen büntetőmunkán voltam és Ethant osztották be hozzám. Eléggé felhúzott és soha többet nem akarok vele ilyen hosszú ideig egy levegőt szívni. Szóval én most bemegyek oda, - ekkor az igazgatói ajtajára mutatok - megkeresem a prefektusok beosztását, és átírom, hogy ő még véletlen se felügyeljen engem. Érted már? - kérdem, majd farzsebemből előkapom a pálcámat. Ez pedig ritka dolog nálam. Általában soha nem hordom magammal, inkább ott hagyom a szobába. De jelen szituációban elég nagy szükségem lesz rá.

| csak egyszer maradnál nyugton végre... |

Lina


Nagyon cuki Lina, hogy így aggódik értem. A kérdése, hogy történt-e valami, egy mosolyt csal az arcomra. Annak ellenére, hogy ő az idősebb, néha úgy érzem, hogy ez nem így van. A kis ártatlan, kedves, szerethető, de olykor beteg énje annyira de annyira cukivá teszi. Legszívesebben ilyenkor jól megölelgetném, mint ahogy az ember a húgát szokta. Mondjuk Regi sose ölelgetett engem. Nem is tudom, honnan szedtem, hogy a testvérek ölelgetik egymást. Ilyesmire maximum a családi fotókon került sor, mikor eljátszottuk, mennyire szeretjük egymást. Mondjuk nekem pedig ott volt Helena, olyan kishúg pótléknak. Fiatalabb nálam és nagyjából együtt nőttünk fel. Már amikor Győrben voltunk, nem pedig Delibe. Az a sok-sok titok, az a sok-sok közös balhé. Annyi minden összeköt minket. Érte, és Lináért éri meg itt lenni ebben a...hagyjuk.
- Hát volt egy nem túl kellemes szóváltásunk. De amúgy csak szimplán nem akarok vele "dolgozni". Inkább kerülném amennyire csak lehet. De cuki, hogy így aggódsz. - válaszolok a kérdésére, majd az ajtó felé fordulok. De akkor Lina újra megszólal. Én egy szúrós tekintettel és leplezett mosollyal fordulok felé.
- Na na! Jól jegyezed meg, mert ilyen nem mostanában fogsz újra látni. - kidugom a nyelvem felé, majd elmosolyodok. Nem teljesen körvonalazódott még bennem, hogy hogyan is fogom véghez vinni a tervemet. Őszintén azt se tudom, hogy merre kellene keresnem a prefektusok beosztásait. Na de majd bent rögtönözök valamit. Legalábbis remélem, hogy menni fog a dolog és nem úgy jövök ki, hogy még sok-sok együtt töltött órám lesz Ethannel. Mélyről egy nagy sóhaj tör fel belőlem. Az ajtóról újra Linára pillantok, aki eközben már befelé tessékelt.
- Kívánj kéz és lábtörést a szó átvitt értelmébe. - nyelek egy nagyot, majd folytatom - Ha nem jönnék ki örülök, hogy megismertelek. - próbálom a dramatikus hatás kedvéért nem elnevetni magam, de nem sikerül 100%-osan. Egy mosoly kúszik az arcomra.
- Na essünk neki! - adom ki a "harci kiáltást". Mivel többet ésszel, mint ész nélkül, így először bekopogok. Pálcámat a hátam mögé rejtem. Nem jön bentről válasz, így várhatóan senki nincs benn. Lenyomom a kilincset, hátha nyitva van, és csodák csodájára az ajtó kitárul. Végül is tök jogos. Egy varázslókkal és boszorkányokkal teli épületben vagyunk, ahol ha valaki be akar jutni valahova, akkor be is fog. Teljesen felesleges zárni az ajtókat. Hátra pillantok még egyszer Linára, majd beljebb lépek.
- Hahó! - mondom normál hangerővel - Van itt valaki? - kérdem, de semmi válasz nem jön. Beljebb araszolok és az igazgató asztalához settenkedem. Érzem, hogy lüktet a vér az ereimben. Szinte hallom is. Talán még Lina is hallja a szívem dobbanásait. Picit izgulok. Az asztalhoz lépek és egyesével elkezdem kihúzni a fiókokat. Óvatosan turkálni kezdek benne, de az első fiókba semmi, ami a prefektusokra utalna.
- Lina! Ha igazgató lennél, hol dugdosnád a prefektusok beosztását? - kérdem és remélem, hogy a szőke leányzó meghallja az ajtónál.

Kellemes meglepetés a kellemetlenkedőknek

//Hatalmas bocsánat a késésért...//