Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=775760#post775760][b]Juhász Laura - 2019.09.28. 21:10[/b][/url]

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Végre egész összeszedettnek érzem magam, az elmúlt napok mintha egy véget nem érő vidámparki szabadesést utánzó játékon teltek volna. Ami folyton meg-megáll, és amikor már azt hiszed, hogy végre földet érsz kiderül, hogy még bőven van hova zuhannod lefelé. Mindezt persze anélkül, hogy be lennél kötve, vagy lenne rajtad egy nyamvadt ejtőernyő. Ó, bár a mágusoknak más módszerük is van az ilyenekre, nem? Na mindegy. A lényeg a lényeg, hogy hosszú kihagyás után volt végre volt alkalmam egy jó kis beszélgetésre a dokival. Szóval most egész jól helyrekerültek a dolgok, és látom a fényt az alagút végén. Ennek pedig nagyon örülök.
Azt mondjuk nem igazán tudom, hogy mégis mit keresek itt ezen a folyosón, az óráimnak már vége mára – bárki is állította össze az idei órarendem elég fura munkát végzett, egyik nap reggeltől estig órán vagyok;  másik nap meg szinte alig van valami -, dolgoznom se kell ma menni, szóval csinálhatnék, amit csak akarnék. Ehelyett össze-vissza lófrálok a kastélyban, mosolyogva, dúdolva. Mondanám, hogy ezt akarom csinálni, de nem igazán. Eszembe jut viszont, hogy mit kellene csinálnom: baglyot kéne küldenem a biológiai anyámnak. Legyen hát!
Sietősebbé válnak a lépteim, ahogy végre megvan a célom és már nem állok meg a különféle festményeket nézegetve. Táskám a vállamon átvetve ütögeti az uniformisos derekamat, de nem foglalkozom vele. Mosolyogva folyatom az utamat a folyosón, eldöntve, hogy amint elküldtem a levelet kimegyek a szabadba, hogy kiélvezzem az őszi napsütést.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=775790#post775790][b]Juhász Laura - 2019.09.28. 22:23[/b][/url]

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Hamarosan újrakezdem a dúdolgatást is, először csak halkan hümmögve, majd picit hangosabban, ahogy egyre jobban beleélem magam a ritmusába. Fejemmel bólogatva, ruganyos léptekkel haladok tovább a folyosón. Határozottan felvillanyoz a gondolat, hogy nemsokára odakinn leszek a szabadban. Mondtam már, hogy az ősz a kedvenc évszakom? Még nem elégszer, igaz?
A folyosó amúgy teljesen kihalt, talán pont azért is merek fennhangon dalolgatni. Na nem mintha a festmények bunyójától bárki is hallhatná a hangom. Maximum akkor, amikor éppen elmegyek mellettük. Maximum. De hát sehol senki, bár ott mintha távolabb mocorogna két ember. Egy kis eldugott zugban, hát jó. Majd gyorsan elsietek mellettük, nehogy megzavarjam őket. Ehhez az elhatározáshoz igazodva kicsit gyorsítok, és hamarosan már ki is tudom venni a nekem háttal lévő srác körvonalait. Még pár lépés és már azt is látom, hogy a velem szemben ücsörgő illető egy férfi. Ó, oké. Ez … fura. Nagyon fura. De hát ugye, semmi közöm sincs hozzá, bármennyire is közel legyenek egymáshoz. Mereven magam elé nézve közelítem meg őket egyre jobban, de nem tudom elkerülni, hogy még több részlet jusson el a tudatomig. A fiú alakja, a kusza haja. Gyorsan megrázom a fejemet, mintha ezzel meg tudnám győzni magam arról, hogy képzelődök. Aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Összeölelkeznek a vadidegennel, aki, hogy mi? Mi a fene folyik itt?
Megtorpanok egy pillanatra, a barátom mögött, és teljesen elsápadva figyelem, ahogy a férfi arcához hajol, teljesen láthatóvá téve ezzel a profilját. Ennyit a képzelődésről, ilyen nevetése, ilyen arca csak és kizárólag egy embernek van. Még ha valaki le is koppintaná a testalkatát, meg a haját, de ezeket nem tudná. Pislogok párat, majd felnyögök, hangosabban, mint szeretném, és ettől a hangtól megriadva végre kizökkenek a mozdulatlanság láthatatlan béklyóiból, és szinte futva indulok meg a folyosó vége felé. Csak akkor lassítok, amikor már eléggé messze vagyok tőlük. Ám még ez sem ment meg a gondolataimtól. Kifulladva megtámaszkodom a fal felé fordulva teljesen. Ki ez az ember? És miért, miért viselkedik úgy a barátommal, ahogy … nos, ahogy én szoktam? És ő? Ő miért? Én ezt nem értem. Mi van itt? Az nem lehet, hogy … hogy … nem. Kizárt. Vagy … mégse?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=775803#post775803][b]Juhász Laura - 2019.09.28. 23:20[/b][/url]

másnap délelőtt |o
 

Nem tudom tegnap hogy jutottam vissza a hálókörletbe, se azt, hogy mikor. Mintha valamiféle álomba csöppentem volna, egy rémálomba ráadásul, amiből bármennyire is szerettem volna, nem tudtam felébredni. Este meg, bármennyire is szerettem volna képtelen voltam elaludni. Ezerrel pörgött az agyam, próbálta feldolgozni a látottakat, a történteket. Eleinte elkönyveltem magamban, hogy csupán nagyon jóban van a barátom azzal a rejtélyes idegennel és ennyi. Aztán, aztán elkezdtek elkalandozni a gondolataim, visszaidézve beszélgetéseinket. Egészen pontosan egy beszélgetésünket. És ekkor, ami felmerült bennem, már nem hagyott nyugodni. Szóval ugrott az alvás.
Ma pont, hogy hosszú napom van, és magam sem értem, hogy nem aludtam még el egyik órán sem. Mindenesetre nagyon örülök ennek a lyukasórának. Gyorsan el is köszönök a padtársamtól, alig várva, hogy bevetődhessek az ágyamba és egy keveset szunyókáljak a következő óráig. De az is lehet, hogy csak a társalgóig, vagy valami hasonló helyig jutok el. Mindegy, csak le tudjak feküdni egy kicsit.
Ám mielőtt elindulhatnék egy hang hasít keresztül a folyosó hangzavarán. Egy hang, amit bármikor megismernék. Egy hang, ami most összezavar, amivel most nem tudok mit kezdeni.
- Szia – köszönök vissza egy halvány mosolyra húzva a számat. Testsúlyomat áthelyezem a másik lábamra, és úgy nézem őt, nagy szomorkás szemekkel. – Igen, az van.
Bólintok egyet, megerősítve ezzel a felettébb szűkszavú mondatomat. Figyelem a szeretett vonásokat, mialatt várom, hogy mondjon valamit, hogy miért kérdezi. Vagy, hogy elmagyarázza mégis mi volt az tegnap. De hát nem is tudja, hogy tanúja voltam annak, ugye? Várhatnék itt ítéletnapig. Végül sóhajtok egy nagyot.
- Mi újság? Milyen volt a tegnapi napod?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=775943#post775943][b]Juhász Laura - 2019.09.29. 19:00[/b][/url]

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Teljesen helytálló a megállapítás, nem vagyok jó bőrben. A zavarodottságom még semmi lenne, nem is látszódna úgy igazán rajtam, de az alvás hiány? Hát azt kevésbé viselem jól. Eggyel több ok arra, hogy miért is nem bulizok. Mondjuk valószínűleg kicsit másképp, jobban tűrné a szervezetem, mint az egész éjszakányi álmatlan forgolódást, kínzó gondolatok közepette. Mire megvirradt már pár dolgot biztosan állíthattam, ennyi jót tudok elkönyvelni.
- A leülés jól hangzik – bólogatok, elmosolyodva a gondolatra, hogy a fekvés még jobban hangzana, de nyilván olyan hely nincs ezen a folyosón ahol el lehetne heverni. Rábízom magam a fiúra, fogalmam sincs, hogy hol lehet az ötletét kivitelezni. És nem, most nem gondolok arra a helyre, a beugróra. Csak remélni tudom, hogy nem oda szándékozik menni. Bár már kezdek tényleg abba az állapotba kerülni, hogy teljesen mindegy, én itt a folyosó közepén is leülök, csak ne kelljen már állnom. Teszek egy tétova lépést előre, jelezve, hogy mehetünk ám, mutassa azt a pihihelyet.
Vidáman adja elő a tegnapi napját, igazából nem is számítottam másra. Nyilvánvalóan jól érezte magát. A nevet meghallva viszont felszalad a szemöldököm. Riley? Vajon az a fazon az Riley volt? Még sose láttam a dokit a másik alakjában, így sajnos elképzelésem sincs hogy is néz ki. De, változtat egyáltalán bármin is az, ha Rileyval láttam? Nem, nem igazán, a gyanú, a sejtés az ugyanaz marad. A suta befejezése a sztorinak ismét felkelti a figyelmemet, kérdő tekintettel nézek rá vissza. Miért van zavarban? Mármint, jó, azért lehet. De … áh, válaszokat szeretnék. Nem találgatni, nem tippelgetni, nem töprengeni, tudni szeretném mi a helyzet. A többi majd jön utána szépen sorban.
- Ühüm, értem. Ott is aludtál nála? – érdeklődök kedvesen, hiszen végülis miért ne tehette volna meg? Nem mintha ez jelentene bármit is, csak kíváncsi vagyok. És bizonytalan, nagyon bizonytalan. Fejemben már meg is kezdem a végigpörgetését a különféle variációknak, ahogy majd felhozom a konkrét kérdésem, amikor kizökkent.
- Velem? Hát, nem volt túl jó éjszakám. Nem tudtam aludni – felelek lassan, egyelőre nem részletezve ennek okát. Ez a kimerültségem oka, nem a suli, és nem a munka. Bármennyire is fárasztó ez a kettő együtt, azért ennyire nem készítenek ki. Ennél több újsággal meg nem igazán szolgálhatok magammal kapcsolatban. Mind a hangsúlyom, mind a testbeszédem arról árulkodik, hogy ne feszegesse a témát, ne kérdezzen rá. Úgy is meg fogja tudni az okát, ahogy összeszedem magam annyira, hogy felhozzam a témát.
- Ahha, jó, persze – bólintok ismét, és bár nem látszik rajtam, de örülök a javaslatnak. De tényleg, nagyon örülök neki. Rásandítok a lezser pózt felvevő barátomra, a mosolyára, amit úgy szeretek, és anélkül, hogy bármit is újra átgondolnék szólásra nyitom a számat. – Tudod, tegnap is errefelé sétáltam délután. És láttam két emberkét nagyon örülni egymásnak. Mintha te lettél volna valakivel, de lehet, hogy képzelődtem csak.
Nincs itt semmi feltételes mód, semmi képzelődés, semmi talán. Biztos. De nem rontok ajtóstul a házba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=775966#post775966][b]Juhász Laura - 2019.09.29. 20:30[/b][/url]

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Nem igazán tudom, hogy mit is kellene reagálnom, vagy éreznem ezzel kapcsolatban. Nem aludt nála. Pedig teljesen el tudnám képzelni, hogy tényleg tök jól elvannak, későre jár az idő és egyszerűen csak ott marad. Úgyis jóba vannak, nem? Na mindegy is.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor a kényelmes pihenőhelyre érünk. Nem csupán azért, mert végre leülhetek. Hanem mert ez a hely nem az a hely. Furcsa módon ettől nagyon megkönnyebbülök. Nem is sokat teketóriázok, helyet foglalok én is a kanapén, Thomas felé fordulva. Egyik lábamat felhúzom az ülőalkalmatosságra, karom a háttámlán pihen, majd lejjebb csúszom egy picit, hogy a fejemet is megtámasszam ott. Ó, ez remek. Félig ülni félig feküdni a kanapén, fantasztikusan pihentető érzés.
- Nem tudod – ismételem el a szavait meghökkenve. Ezzel alaposan összezavar. Hiszen akkor vagy nem ő volt – kizárt, ő volt, ennyire őrült nem vagyok -, vagy nem emlékszik arra, hogy hol és mit csinált. És főleg, hogy kivel. Az az eshetőség fel sem merül bennem, hogy ne mondana igazat. Thomas sose hazudik, szóval ez ki is van zárva. Elgondolkodva figyelem őt, egyre bizonytalanabbul. Nem támadhatom le azzal, hogy kivel volt és mit csinált, nem kérhetem számon. Nem is akarom ezt tenni, hiszen jézusom, ő egy szabad ember, azt csinál, amit akar. Nem szabok én meg neki semmit sem. És féltékenykedő zakkant lány sem vagyok. Simán zakkant az igen, de nem olyan.
– Oké. Akkor biztos nem téged láttalak egy eldugott kis zugban ölelkezni egy pasival – vonom meg a vállamat, mintha semmiség lenne az egész. Biztos mindenkinek az lenne, tényleg, csak nekem nem. – Nem a te tarkódon voltak kezek, nem a te hajadba túrtak bele és nem te …. oké. Ez … igazán megnyugtató. Leszámítva a tényt, hogy már képzelődöm is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=775991#post775991][b]Juhász Laura - 2019.09.29. 21:16[/b][/url]

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Most tuti mindjárt közli, hogy én tényleg nem vagyok normális. A fejemben ezzel a mondattal kezdődő események láncolatát inkább nem is állok neki részletezni. Nem túl kellemes az elképzelés. Oké, miért képzelgek már megint összevissza?
A hirtelen felvidulása rángat vissza a valóság talajára, és tényleg annyira váratlanul ér a reakciója, hogy fel sem fogom, hogy mit mond. De hamarosan már meséli is tovább, én pedig megnyugodva sóhajtok egyet. Na, mondtam én, hogy őt láttam. Így már minden világos, minden rendben. Vagyis, várjunk, dehogyis.
- Nem, még sose láttam férfiként. Beszéltünk róla még az elején, hogy csak akkor változik át, ha én kérem. Vagy ha szükséges lesz. Eddig még nem tartottuk annak – magyarázom el neki hogy is történhetett az, hogy nem ismertem fel Rileyt. Még el is mosolyodom, hiszen elég hamar összerakta magában ezt a tényt, meg mert így akkor most mindketten tényleg ugyanarról beszélünk. Szóval Riley volt az. Tényleg megnyugtató, mert tudom, hogy mennyire jóban vannak. És közben mégsem az.
Követem Thomas tekintetét, miközben észreveszem a zavarodottság jeleit rajta. Érzi, hogy valami van, hogy valami nem stimmel. De hogy haragudnék-e rá? Jézusom dehogy is!
- Thomas? – hangzik fel a már jól ismert felvezetés. Az időhúzás, a felkészülés, a hangsúly, amitől azonnal görcsbe ugrik mindkettőnk gyomra. Pulzusom is megemelkedik, kénytelen is vagyok több mély lélegzetet venni, mialatt bátorságot gyűjtök. Ez nem lesz fáklyás menet…
- Tudom, hogy érzel velem kapcsolatban, de … esetleg … vonzódsz Rileyhoz? Vagy van olyan fiú, esetleg férfi aki tetszik neked? – halkítom le a hangomat automatikusan, hogy még jobban belevesszen a folyosó zajába a beszélgetésünknek ezen fordulata. Mi halljuk egymást, hiszen azért elég közel vagyunk; de más csak akkor hallgathatna ki, ha közvetlenül itt állna mellettünk. Azt meg azért észrevesszük. Hangsúlyom semmi jelét nem adja elítélésnek, neheztelésnek, hiszen csupán óvatosan puhatolózom. Azt sem kérdőjelezem meg, hogy én vajon tényleg tetszenék-e neki. Tudom, hogy így van. De az simán benne lehet a pakliban, hogy nem csak a lányok tetszenek neki, hanem a fiúk is. Végül is … fiúotthon, meg minden. Kérlelő tekintettel nézek rá, talán, hogy ne akadjon ki a feltevés miatt, vagy hogy válaszoljon, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy szinte lélegzetvisszafojtva várom mit reagál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=776023#post776023][b]Juhász Laura - 2019.09.29. 22:32[/b][/url]

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Megdöbbentem a kérdésemmel. Nem is kicsit. Ez még egyik irányba sem billenti el a mérleg nyelvét azonban, csupán annyit jelez számomra, hogy nem számított erre. De úgy őszintén mégis ki a fene számít ilyen kérdésekre? Ez nem olyan, amiről úgy szívesen elbeszélget az ember egy bögre forró tea meg süti társaságában. És nálunk épp egyik sincs, szóval.
Hiába keresem a tekintetét, ő szinte a semmibe meredve ismételgeti a nemleges válaszait. Megnyugszom, hiszen most már tudom a választ a kérdésemre. Mondanám, hogy most már nyugodtan aludhatnék is, de most meg az ereimben futótűzként terjedő adrenalin miatt nem tudnék. Ciki téma … jobb mint a kávé. Morbid humor, tudom.
Amint felugrik a kérdése után, azonnal felkapom a másik lábamat is, hátammal támasztva a továbbiakban a támlát, talpamat az ülőhely szélének támasztva karjaimmal szorosan átölelem a térdeimet. Igyekszem összehúzni magam minél kisebbre, ahogy halálsápadtan figyelem járkálását, és a fájdalmas arckifejezését. Ó a fenébe, ezt aztán jól megcsináltam, már megint. Szemeimmel követem a mozgását, bár egyre kevésbé látom már őt tisztán, élesen. Egy ingerült mozdulattal törlöm le a könnyréteget, ami elhomályosítja a látásomat, csak hogy szinte azonnal újra megtehessem ugyanezt. Mélyeket lélegzem hát, ami végre segít egy picit. Mire megáll velem szemben már csak furcsán csillog a szemem, de nincs nyoma egy apró könnycseppnek se. Félénken nézek rá, nem tudva, hogy mégis mire számítsak most. Teljesen érthető a kérdés, amit feltesz, mégsem tudok rögtön válaszolni rá.
- Mert … mert … - mély levegő. – Láttalak ugye tegnap Rileyval, és hát, nagyon meghitt volt az a pillanat. Tudom-tudom, hogy jóban vagytok, nagyon jóban – emelem fel a kezeimet védekezőn, mielőtt esetleg közbevágna, majd amikor folytatom a magyarázatot már újfent a térdeimet ölelem át. – És, ugye ott van az, ami az otthonban történt. Ami nem viselt meg úgy annyira. Szóval megfordult a fejemben ez az eshetőség is, mint egy nagy talán.
Elhallgatok és nyelek egy aprót, majd beharapom az alsó ajkamat. Ez úgy egész értelmesen hangzott, vagy nem?  Jézusom, de pocsékul érzem magam, hogy egyáltalán megkérdeztem. Jobban teszem, ha inkább csendben maradok most, hogy feldolgozhassa mindazt, ami elhangzott. Hogy mennyire tiszta neki az, hogy nekem mi az álláspontom ez ügyben, azt nem tudom. Bár jelenleg szerintem az se teljesen tiszta, amit elmondok. Hogy lenne hát akkor az, amit nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=776185#post776185][b]Juhász Laura - 2019.09.30. 19:00[/b][/url]

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Már megint ezt csinálom. Már megint fájdalmat okozok neki, már megint szomorúvá tettem. Mert az, végtelenül szomorú. Elfojtok egy nyögést, amit a gondolat vált ki belőlem, semmi szükség most arra, hogy tovább rontsak a helyzeten. Inkább figyelem őt csöndesen, ahogy mellém telepszik. Mégis úgy érzem, mintha fényévekre lenne tőlem.
Semmi baj? Ezt most mégis úgy kinek szánja? Mert én ugyan nem mondanám azt, hogy nincsen semmi baj. Van. Szóval nem kifejezettebben nyugszom meg ettől a két szótól. Mintha más lenne itt a fő gond jelenleg, nem pedig az, hogy mit láttam, vagy minden ami ebből fakadóan végigfutott a fejemben. Ez igazából nekem sem baj, a bizonytalanság, na az már inkább volt az. De Thomas nem így reagálna ha maga a kérdést tartaná akkora nagy problémának. Kicsit kiakadna vagy valami hasonló, nem pedig teljesen összetörne. És főleg nem fakadna ki olyan frusztráltan, mint a meg nem értett emberek. De lehet, hogy rosszul látom a dolgot.
Továbbra is ölelem a térdemet, arcomat rájuk támasztva, így fordítva tekintetemet a barátom felé. Csak pislogok végül a nyugtatónak szánt szavaira, nem tudnék rájuk úgy igazán mit felelni. A kérdésére már annál inkább, bár erőnek erejével kell ezekre a gondolatokra fókuszálnom, ugyanis már máson töprengek. Egy hipotézisen, ami sok mindent világossá tehetne nekem, amennyiben igaznak bizonyulna.
- Ezért. Eléggé összezavarodtam, és … hát csak az zavart, hogy nem tudtam, hogy mi is a helyzet. De hiába jutottam el egész hamar odáig, hogy megkérdezlek, akkor sem tudtam már elaludni – súgom halkan. A végeláthatatlan tűnő perceket, amik elvezettek eddig az elhatározásig inkább nem is említem külön. Az összezavarodottság is tökéletesen kifejezi azt. Elfordítom tőle a fejemet, a semmibe meredve, mialatt újra végigpörgetek magamban mindent. – Még sose láttalak így senkivel se, eléggé fura élmény volt. De … - szólalok meg újra halkan, újra felé fordulva, tekintetét keresve. - … neked ez természetes, igaz? Hogy ennyire, hogy ilyen intenzíven létesítesz fizikai kapcsolatot azokkal, akiket szeretsz – az utolsó szót már angolul mondom, valahogy nem szeretnék belefutni egy félrefordításba. A magyarok ugyanazt a szót használják arra, amire az angoloknak kettő külön kifejezésük van. Jobb inkább biztosra menni. A hangsúlyom is kérdőnek hat, bár inkább megerősítést keresek. Nagyon jóban van Rileyval, a fizikai kontaktusok teljesen megszokottak voltak az árvaházban, bár a bunyó nem éppen a legjobb, de ez most mellékes. Ez így adná magát. És most inkább itt álljon is meg a gondolatmenetem, mielőtt már megint totál hülyeség felé indulna el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=776240#post776240][b]Juhász Laura - 2019.09.30. 21:37[/b][/url]

hétköznap délelőt tanév második hetében |o
 

Csak egyféleképpen tudtam elképzelni ezt a beszélgetést, mégpedig személyesen. Nem telefonon, nem Sutrán keresztül, nem bagolyban. Személyesen. Hogy miket hittem, miket gondoltam, az már másik kérdés. Nem érzem szükségét annak, hogy ez most így napvilágra kerüljön. Ha mást válaszolt volna, akkor igen, akkor elmondanám. De így? A lényeg, hogy ezt megbeszéltük, és ha valaha hasonló helyzetben találom valakivel, legyen az férfi vagy nő, vagy akár csak hallok bárkit is ilyenről pletykálkodni már képben leszek. Ez az, amire szükségem volt. Hogy tudjam, hogy tőle tudjam, hogy ne más rosszindulatú marhaságaiból kelljen értesülnöm arról, ami vele kapcsolatos. Így nem lesz semmi gond, semmi hülye gondolat, semmi. Mert már tudom.
Csak a fejemet rázom finoman mosolyogva, amikor elnézést kér. Nem tehet róla. Hiába őrajta töprengtem a fél éjjel, akkor sem tehet arról, hogy nem tudtam elaludni. Legalábbis én így gondolom, érzem. De inkább nem ezt a gondolatot osztom meg vele, hanem a feltételezésemet, ami igaznak bizonyul. Azt azonban látom, hogy kicsit másképp értelmezi azt a furát, mint ahogy én gondoltam.
- Ezért kérdezi ezt mindenki, mert sok embernek az, ami neked természetes, az nekik mást jelent. Én … nem tudtam, hogy mit gondoljak. Meg tényleg még soha nem láttalak így. Ezért mondtam, hogy fura volt.  Szóval, csak, tudni szerettem volna. Nem … nem gondoltam rosszra. De, most már tudom, és értelek, értem – megpróbálom elmagyarázni neki, hogy nem borzadtam el attól, amit láttam, nem gondoltam én róla semmi rosszat.
Egészen megnyugszom, már nem támasztom a fejemet, hanem felemelem, de még nem engedem el a lábamat, és hamarosan kiderül, hogy milyen jól teszem. Megdöbbenve fordítom arcomat az irányába, amikor újra szóba jön az árvaház. Nyelek egy nagyot hiszen rögtön tudom, hogy nagyon nem örül annak, hogy egyáltalán felhoztam a témát.
- Nem … nem is kifejezetten arra gondoltam, hogy tetszett volna. Hanem, inkább arra, hogy az úgy olyan megszokott volt, és talán amiatt, meg hogy sok fiú egy rakáson, állandó fizikai kontaktusok, bunyók meg ilyenek … hogy esetleg, hatással lehettek rád o-olyan téren. Ez eléggé egy hülye gondolat volt. Bocsánat, hogy egyáltalán felhoztam. Tudnom … tudnom kellett volna – ha valakinek, hát nekem aztán tényleg tudnom kellett volna. Jézusom, hogy lehetek ilyen buta? Elhallgatok és csak a légzésemre koncentrálok. Lassan beszív, kifúj, beszív, kifúj. Egy idő után azonban már nem bírom elviselni a csendet, így próbálok valami kellemesebb témát előhozni, hátha.
- Szóval, állandó találka, hm? Nagyon jól hangzik, és majd igyekszem nem elrontani ilyen marhaságokkal – jegyzem meg újra láthatóvá téve az arcomat, egy óvatos, ámde reménykedő mosoly kíséretében. Még mindig áll az az állandó találka ugye?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=776264#post776264][b]Juhász Laura - 2019.09.30. 22:37[/b][/url]

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Jó, igazából fogalmam sincs, hogy miért kérdezgetik tőle. Ahogy arról se voltam fogalmam, hogy egyáltalán kérdezgetnek tőle ilyeneket. Ezt tudom elképzelni, még ha nem is látják, hogy összeborul valakivel, nem tudom, leszűrhetnek valamit. Rosszindulatúan egy tüsszögésből is lehet kihozni azt, hogy leprás az illető, vagy bármit. És pont az, hogy ő érzékeny, érzelmes meg barátságos meg közkedvelt, oh, meg miegymás, szóval ezek pont olyan dolgok, amiket nagyon szeretek benne. Úristen, dehogy feltételeztem én ezek miatt azt, hogy ő vonzódna a fiúkhoz. Amíg meg nem láttam Rileyval, addig nem gondoltam én semmi ilyesmire. Oké, talán tudat alatt felmerült az erdei menedékes beszélgetés után, de. nem. ezek. miatt.
- Az nem vezetett volna semmi jóra – na nem mintha az, ami éppen most van, az olyan hű de jó lenne. Viszont még vezethet, és remélem is, hogy fog.  Majd egyszer, mert hogy még nagyon nem haladunk előrefelé az is biztos. Nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék még ezek után úgy őszintén. Fejemben rögtön felcsendül egy kis hangocska, hogy semmit. Hogy ne is mondjak inkább semmit. Már így is attól tartok, hogy Thomas sértőnek találja, hogy a saját barátnője olyat feltételez róla, hogy esetleg vonzódna a fiúk felé. Szóval tényleg jobb ha csöndben maradok. Nem lehet egyszerű neki feldolgozni ezt a tényt, és csak remélni tudom, hogy nem gondol semmiféle, nem is tudom. Nem gondol rosszra? Ezek után? Hiszen ez most tök olyan, mintha azt közöltem volna, hogy igazából nem is ismerem őt, nem értem őt. Ritka szar egy helyzet ez.
Egy ideig pislogok felé, aztán feladom ezt is, homlokomat nekitámasztom a térdemnek, szememet is lecsukom. Hogy közbe ő már mindenfelé tekintget, hát én erről lemaradok, talán jobb is. Csak várok. Valamire, akármire, bármire. Várok és reménykedek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=776404#post776404][b]Juhász Laura - 2019.10.01. 21:20[/b][/url]

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Igazából így nekem éppen egész jó, szinte összegömbölyödve, magamat ölelve, fejemet is elrejtve, lehunyt szemmel. Így úgy érzem, hogy egyben tudom tartani magamat, talán a gondolataimat is. És kizárok mindent, ami megzavarhatna ezekben. A külvilágot, a folyosót, a többi diák hangját. Thomast ugyan nem, vagyis ez így furán hangzik. Hiszen nem látom őt, és nem hagyom, hogy lásson engem. Még sincs teljesen kizárva, a hangja, a mozdulatai, a légzésének üteme mind-mind eljut hozzám. Ahogy az is, hogy megszólít. Oldalra fordítom csupán a fejemet, de fel nem emelem. Nem válaszolok neki, felesleges. Láthatja, hogy figyelek.
Pislogok csupán egyet lassan, amikor felhozza ismét a kérdésemet. Emlékszem rá, meg a rengeteg nemjére is, vajon most mit szeretne mondani ezzel kapcsolatban? Veszek egy mély levegőt, felkészítve magam egy esetleges oxigénhiányos állapotra. Érzékelem, ahogy finoman remegni kezd a gyomrom, de ez nem az a kellemes remegés. Ez az a fajta, amikor halálosan félsz valamitől. Valami ilyesmit érzek most. De nem tudnám megmondani, hogy mégis mitől félek.
Megerősíti ismét az állítását, viszont ott a de. Márpedig tudjuk, hogy minden, ami a de szócska előtt elhangzik az lényegtelen. Nem az a fontos információ. Rezzenéstelen tekintettel kivárok hát, miközben haloványan érzékelem azt, hogy mennyire tompa is fejem most. Mintha lassított felvételként érkeznének hozzám a szavai, egy nagy kusza halmazként, ami majd idővel kitisztul. Újabb mély levegő, újabb pislogás. Majd több szapora pislogás.
Bólintok egy aprót, amikor ismét a szemembe néz, majd ismét visszatámasztom a homlokomat a térdeimnek. Ühüm, oké, rendben. Lehunyom a szememet, hosszú másodperceket töltve így, majd mint akit oldalba böknek olyan váratlanul és hirtelen emelem fel teljesen a fejemet és fordulok a barátom felé. Tágra nyílt tekintettel, enyhén eltátott szájjal bámulok rá. Most sikerült kibogoznom azt, amit mondott. Tüdőmbe jeges levegőfuvallat érkezik, legalábbis én ilyennek érzem a beszívott levegőt. Meg az egész belsőm is mintha jéggé fagyott volna. Ő nem … ő nem … oké, oké. Értem.
Nem, nem értem. Semmit sem értek az egészből. Ez … nekem magas.
Az biztos, hogy őszintén mondta, hogy úgy is gondolja, és most tart attól, hogy mit mondok. Talán attól is, hogy végigtrappolok ezen az új, érzékeny területen a lelkében, amit most megnyitott, fájdalmat okozva neki ezzel. Magam elé kezdek el pislogni, próbálom összerakni, hogy ezt az egészet.
- És ez most mégis mit jelent? – igazából csak körülbelül egy tucat kérdés száguldozik a fejemben, végeláthatatlanul ismétlődve, de igyekszem egy olyat választani, amivel talán választ kapok még egy pár kimondatlanra is. Hangom teljesen mentes minden érzelemtől, tárgyilagos. Egyelőre képtelen vagyok feldolgozni ezt az új információt. Elzártam magamban most mindent, főleg azokat, hogy akkor ez azt jelenti, hogy őneki nem azt jelentik az együtt átéltek, mint nekem és hasonlókat. Nem akarok ilyen gondolatokkal foglalkozni, szóval csak várom a válaszát, miközben ismét őrá nézek.
Nem tudok én már semmit sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=776438#post776438][b]Juhász Laura - 2019.10.01. 23:32[/b][/url]

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Konkrétan ennyire futja tőlem, nem tudok ennél pontosabban fogalmazni. Tudnék, ha hagynám a bennem kavargó dolgokat összeállni, de azt jelenleg nem szeretném. Mondja el, hogy mit gondol és mit érez, és majd ha az egész napvilágra kerül, majd akkor a helyére rakom a dolgokat. Meg azért figyelembe véve az alap hangulatot, amivel nekikezdtünk a beszélgetésnek, az álmatlan éjszakámat, hát szóval teljesen nem meglepő, hogy kicsit le vagyok sokkolva.
Oké, a tetszés részét azt úgy egész értem a dolognak, ám azért párszor felszalad a szemöldököm. Nem is kifejezetten azért, amit mond, hanem mert elgondolkoztat vele. Ám még mindig nem értem úgy igazából a dolgot. A külsőségekről beszél, hogy azok ő belőle úgy nem váltják ki azt, amit öhm. Szóval semmi olyat. O-oké. Oké. Ez … hű. Oké.
Eddig a pontig figyeltem őt, ám ennél tovább már nem megy. Egy zavarodott mosoly jelenik meg az arcomon, majd inkább a térdeimet kezdem el figyelni. A szemem sarkából ugyan észreveszem, az apró mozdulatokat, de értelmezni képtelen vagyok azokat. Teljesen össze vagyok zavarodva. Teljesen. Nem hozzák úgy lázba a dolgok, de, akkor mi volt az a …. nem, nem engedhetem errefelé elterelődni a gondolataimat. Könnyedén visszaterelem őket, meglepően könnyedén. Valamiféle módon profin elzárom magam mindenfélétől. Például attól, hogy észrevegyem mennyire rosszul esik az, amit mond. Hogy szomorú vagyok tőle, és fáj a tudat, hogy én őrá nem vagyok olyan hatással, mint amilyenre én rá.
A hangsúlya miatt újra felé fordulok, és már fogalmam sincs, hogy mégis mi jöhet még ezek után. Főleg, ami ilyen módon indul. A folytatás viszont teljesen meglep, mármint, na én ezt már tényleg nem tudom hova tenni. Viszont legalább már látszódnak érzelmek az arcomon, haladás. A kis időhatározó szócska pedig homlokráncolásra késztet. Megrázom a fejemet, hátha sikerül helyreraknom a gondolatokat.
- Nem értem … rád nem hatnak úgy az emberek, nem … nem vonzódsz úgy hozzájuk. Hozzám … hozzám meg már igen? – próbálom meg szavakba önteni a kuszaságok tárházát, ami bennem zajlik. Nem vonzódik, de hozzám mégis? Már igen? Azt pláne nem értem, hogy és mégis miért nem rögtön így mondta, de ez most mellékes. Az egész nyilvánvaló, hogy nem hatottam rá úgy, amíg nem kezdtünk el járni. Azok után, amit mond ezt szinte biztosra veszem. Persze rögtön be is tolakodik a fejembe a kérdés, hogy oké, és mégis mióta is hatok én rá úgy, ha már így kiemelte a már szót, de elhessegetem. Majd minden átmenet nélkül pirulok el, amikor végre ténylegesen felfogom, hogy miről is beszélünk tulajdonképpen. - Ó!