Néhány nap már eltelt a temetői incidens óta, és kezdtem megint unatkozni, de nem volt olyan vészes, hogy hülyeséget csináljak. Igazából nem örülök neki, hogy akkor ott szórakoztam. Nem bűntudatról van szó, olyasmit nem szoktam érezni, egyszerűen az zavart, hogy lehetnek következményei a dolognak. Persze kapóra jöttek az emberek, akikkel összefutottam, és együtt tértünk vissza a kastélyba, de nem voltam velük egész este, és nincsenek olyan barátaim, akik falaznának nekem. Így aztán kicsit aggódtam, ha esetleg egy tanár megtudja, és neadj'isten személyleírást is kap, akkor komoly bajok lehetnek. Ezekkel a komor gondolatokkal sétáltam végig egy folyosón, kiömlött bájitalokat, gyanús tócsákat, meg minden egyebet kerülgetve.

Egy különösen kellemetlen szagú löttyön átlépve sikerült "megijesztenie" a lánykának. Természetesen egyáltalán nem ijedtem meg, továbbra sem jelentek meg nálam ilyesfajta érzések. A hangot azonnal felismertem, hiszen ugyanez a hang már felajánlotta, hogy nem csak a nyelvemet ragasztja a szájpadlásomhoz. Péntek délután lévén elég kihalt volt a folyosó, csak néhány helyi kísértet lebegett el arra, nagy ritkán. Mosolyogva fordultam meg teljes nyugalommal.
- Szia. Hát, semmi különös. Azt hiszem kicsit eltévedhettem. Nem tudod merre van a Levitás lakótorony?
Idegesen felnevettem, mint aki tényleg teljesen elveszett, és most végre talált valakit, aki talán segíthet, de cikinek érzi a kérdést. Remek alakítás Alex, igazán pompás. Szinte hallottam a pszichológusom hangját a fejemben. Közben végigmértem a lányt, természetesen anélkül, hogy nagyon észrevehette volna. A haját festi, bal alkarján szilikon karkötők. Harminc. Nem, harminckettő. Igen, ez lesz az. Harminckettő. Egy lépést hátráltam, hogy kis tér legyen köztünk, azonban "véletlenül" ráléptem egy bájitalfoltra, aminek úgy tűnik az a feladata, hogy csúszóssá tegye a padlót. Legalábbis, én teljes "véletlenségből" eldőltem hátrafelé, és bevágtam a hátamat, meg a fejemet is. Utóbbit nem nagyon, figyeltem rá, zuhanás közben előre döntöttem a fejemet. Egy hangos nyögés kíséretében terültem el a padlón, remekül szimulálva a szenvedő áldozatát, a galád pacának, amit biztosan egy gonosz kövér pacák öntött ki.

Ahogy a padlón feküdtem, meglehetősen erős "fáj a hátam, meg úgy mindenem, amit bevertem" arckifejezéssel, egyszer csak azt kellett észrevennem, hogy a kezeimet leszorították, és térdek mélyednek oldalról a bordáimba. Igazán kellemetlen érzés volt, hiszen ezzel a szerencsétlenkedéssel pont azt akartam elérni, hogy ne gondolja azt, képes lennék több mint egy órán át szórakozni vele egy temetőben.
- Aaaaaahhhhh. Mi bajod van? Engedj el, kéééérleeeek!
Kiabáltam hangosan, kétségbeesett arckifejezéssel, miközben azon tanakodtam, hogy mennyivel jobb lett volna, ha el is ásom a sóbálvány átok hatása közben. De ehhez már késő volt.
- Mit követtem el ellened? Hagyj békén, kérlek, eressz el! Mit ártottam neked?
Folyamatos rémült hablatyolás, miközben egyre csak próbáltam vergődni. Persze nem rúgtam meg a lábaimmal, bár azok még szabadok voltak. Egyrészt nem akartam még jobban felidegesíteni, másrészt nem is vagyok elég hajlékony. De nem is nagyon akarok kiszabadulni. (Úgyse menne.) Ellenben ha elég nagy zajt csapok, akkor fel kell bukkannia egy tanárnak.