Péter Fanni

Csak röpke két órája bolyongok ebben a kastélyban, miután az igazgató beosztott egy házba, megkaptam a tankönyvlistát, meg a szükséges papírokat, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy merre menjek és hova és még az iskolafő is csak sejtelmesen somolygott. Svájcban tök másképp volt minden, ott nem házakra voltunk osztva, hanem nyelvismeretesség szerint, ami sokkal logikusabbnak is tűnik, mint személyiségtípus vagy mi alapján szétszedni az embereket. El se merem képzelni mi lehet a szálláshelyeken: sok kiskakas egy csárdában, biztos. Mindenesetre nem bántam, hogy ki kell találnom, hová is menjek, majdcsak kilyukadok valahol és addig is, hátha rátalálok Ellára és nem kell odakint a kövek alatt is keresni. Meg még az is lehet, hogy büfét is találok valahol, farkaséhes vagyok, hisztiztem egy sort anyával hogy nem kell csomagolni kaját, csak had menjek már, én hülye. Az a baj, hogy végig mintha csak ezen az egy folyosón jöttem volna idáig, pedig a visszafele vezető úton próbáltam kitalálni, de hiába. Ránézek a kezemben tartott órarendre, mindjárt sírva fakadok.
- Nem volt arról szó, hogy tanulni is keeeeeeell! - oké, ez extrahülyén hangzik így kimondva, remélem senki sem hallotta. Sóhajtok egyet és bedobom a csudavagány, régi típusú iskolatáskába ezt is, látni sem akarom amíg nincs rá különösebb szükség. Ki kellett volna élveznem, hogy végeztem odahaza. Itt senkit sem ismerek, Ellával se futottam össze hirtelen, még Magyarországon is most járok csak másodjára! Megrázom a fejem, s akár egy animekarakter, ökölbe szorított kézzel és csillogó szemekkel döntöm el, nem adom fel, akkor is meg fogom találni a kivezető utat. Egyik lábamat előre lendítem, ezzel pedig kezdetét is veszi a séta folytatása, mígnem csak elérek egy lépcsőháznak tűnő nyíláshoz. Nah! Lehet, csak ennyi a titka, hogy akarni kell innen kijutni. De amúgy miért nem találkoztam eddig senkivel, ha már ennyi ideje itt vagyok? Agyalás közben szigorú arckifejezéssel bambulok magam elé meg tekergetem ide-oda a szemeim, de hogy ezt a kettőt hogy lehet művelni, ne is kérdezzétek, nekem működik. Úgy döntök inkább hagyom a filozofálgatást, megvonom hát a vállam és bemegyek a lépcsőházba, de alig hogy pár lépést teszek, 180km/h sebességgel hipervándorol le valami élénk állat a lépcsőről, (amit eddig hogyhogy nem vettem észre?) és mire észbekapnék, már rég ledöntött a lábamról, pedig nem bukom a nálam színesebb egyéniségekre. Pislogok párat, nem tudom hová tenni a piercinges lány hadoválását, de szavainak annyira megörülök, hogy egykettőre elfelejtem, hogy még mindig a földön fekszem.
- Háááááááááááááááááááá! Magyar szavak!! - nem kéne túlreagálnom, elvégre tudom hol vagyok, nem estem akkorát, de annyira jó hallani, hogy amire otthon megtanítottak anyáék, nem csak a suliban tudtam használni a többiek bosszantására. Gyorsan felkelek és némi porolás után kezetrázok a nálam fiatalabb, és biztosan engem furának néző lánnyal.
- Szia, a nevem Detti! Bocsi, de csak most jöttem svájcból, aztán annyira nem szoktam még hozzá, hogy ezen a nyelven kell beszéljek. - de mennyivel szebb, mint a német! -Jaöööö... rá se ránts, kutya bajom. De várj... hogy nem lehet észrevenni a lépcsőket? - micsoda szókincsem van! Annyira büszke vagyok magamra, hogy hihetetlen. Felnézek a lépcső tetejére, aztán vissza a nagyon színes hajú lányra és boldogan elmosolyodom. Nem nézek ám sok animét, ááááá.