A négy itt töltött év, ugye. Nem, várjál, már öt, hiába negyedikes. A rutin ennyi idő alatt csak kialakult már, szóval ha belép a folyosóra, föl se tűnik már a ricsaj. Föl se tűnik itt semmi, már csak önvédelemből sem; szoktak itt párbajozni meg párbaj nélkül verekedni, ha éppen nem festékkel dobálják egymást az elsősök, de szimpla hajtépéses csajbunyót is látott már. Regisztrálja, és továbbmegy. Nem folyik bele, nem segít, nem drukkol, akkor megússza és megőrzi a lelki békéjét is.

Ez tök rendben van, többnyire be is tartja, de mikor az út közepén pislognak a plafon felé, meginog az elhatározása. Na nem a plafon felé pislogáson - felnéz ő is, bőrönd a mennyezetnél, hm, van ilyen. Mármint nem sokszor, de ő is kétbalkezes varázsló meg a pislogó is, mindig akadnak ilyen furcsaságok, ha az ember az alapokkal is nehezen boldogul -, hanem amiatt, aki pislog. Múltkor összefutottak a faluban, majdnem szó szerint. Mit keres itt?

Basszus, de hülye vagy, édes lányom, mondja magának, hát biztos új tanár. Kár érte, szimpatikusnak tűnt. De ilyen az élet, tér napirendre a dolog fölött, és menne tovább nyugodtan, a fal mellett, hogy ne vegyék észre, és ne kérjék a segítségét. Nem tud ő varázsolni, hát nemhiába bukott meg tavaly. Lassan tanul, gyorsan felejt, meg ez az egész varázslós dolog egy vicc --- na, eddig jut, mikor a láda úgy dönt, leesik előtte tíz centivel, ő meg hátraugrik, sikolt egyet, és egyelőre még arra se képes, hogy valami csúnyát mondjon, úgy megijedt.

Hápog, és megrázza a fejét, majd zihál még egy kicsit. Egyelőre ennyire képes, mert éppen most fogta fel, hogy egy böhöm nagy utazóláda esett kis híján a fejére. Egy futó pillanatra elképzeli, milyen lett volna, ha tényleg rá is esik, és akkor hápog még egy kicsit. Szinte érzi, ahogy rászakad a fejére. Ez közel volt.

 - Nem, khm, jól vagyok. - nem túl meggyőző az alakítása, mert teljesen elment a hangja, torkot köszörül válasz közben, és egyelőre csak suttogni tud. De összeszedi magát hamar, és hátralép, ki a másik személyes teréből és karfogásából, és kicsit erősebb hangon teszi hozzá, a láda méretét vizsgálva, hogy - Te jó Isten. Ez rohadt nagy egy láda. - ha csúnyán tud beszélni, nincs nagy baj. Pláne, ha észre se veszi, hogy tanár előtt beszél nem szépen.

 - Segítsek összeszedni? - néz szórakozottan a kiesett holmikra, mert akármilyen betonbiztosan is van lezárva egy láda, ekkora esés után akkor is kinyílik a fedele. És kiszabadulnak a holmik; ott egy könyv, ott egy ruhadarab, ott egy darabka a ládából. Csak egy kis darab, a sarkáról pattanhatott le talán, nem olyan vészes. A kis navinés azért jól megharagszik rá, amiért így megijesztette, és hirtelen vágyat érez arra, hogy ordítva rugdossa egy darabig a folyosón a ládát, a darabokat, és igen, egy kicsit a szerencsétlen tanárt is, aki kis híján agyonütötte. Az ilyen harag hamar jön, de nehezen távozik, mindazonáltal az alany még mindig egy tanár. Félmegoldásként inkább nem is néz rá, hanem gyorsan lehajol a kiesett könyvért, és jól megszorítja, hogy ne lásson remegni a keze. Az ijedelemtől meg a dühtől. Aki tanár, az tudjon már nála jobban varázsolni, hát majd itt halt meg ijedtében, a fenébe is már.

A kis navinés erről mit se tud, pedig ha tudna, talán nem szorítaná annyira azt a szegény könyvet. De így csak markolja, mert akkor is nagyon megijedt, és abból meg nagy harag lett, ahogy ez már szokása az emberi természet irracionális oldalának. Nem annyira a tanárra mérges - hát még mikor holnap kiderül a számára is, hogy amúgy ő az igazgató, akkor csak puffogni fog az évnyitón egy darabig -, hanem a ládára meg a varázslásra meg magára meg arra a tejfölszőke beképzelt majomra a tanár háta mögött meg a tanárra is, na, hát majdnem ráejtett egy bazi nehéz ládát. Hát vagy nem, de ezt ő meg nem tudja. Mindegy is. A másik láthatólag nem rendült meg, ettől meg csak dühösebb lesz. Tegyük hozzá, ebben a hangulatban aranyt szóró koboldoktól is csak mérgesebb lenne.

 - Semmi baj, köszönöm. - ettől függetlenül igyekszik udvarias maradni, és a hangjára is ügyelni. Mármint, most már van hangja, de nem beszélünk gúnyos-lenéző-káromkodós modorban egy tanárral. Mondom, nem beszélünk.

 - Remélem, sikerül majd kipakolnia. - fordítok: beilleszkedni, azt sikerül majd. Ilyen félresikerült udvarias frázisokkal zárna a kislány. - Viszontlátásra. - énekli el az óvodásként belévert hangsúly szerint ezt a nagyon hosszú szót, és két sötét pillantás után elindul tovább a folyosón. Ezek után egy darabig most megy itt utoljára, legalábbis nagyon reméli. A mennyezetet többet fogja fürkészni ezentúl, az is biztos. Ki tudja, jobb félni, mint megijedni, mert a Bagolykőben tényleg minden megtörténik.