Jared S. Nightingale

Mióta átjöttem a Rellonba, az életem csupa rohanás lett, főleg azért, mert egy csomó posztot betöltöttem. Nemrég vállaltam el a Dök tagságot is, aminek eredményeképpen persze még több dolgom volt, bár ez cseppet sem zavart. Viszont kiköltözhettem a gólyalakból, a Sárkányfészekbe és lett saját szobám, az íróasztalom pedig végre teljes káosz lett. Kevesebb időm volt a cicámra, amit viszont ő nagyon is nehezményezett, így mikor ma éppen indultam volna a szokásos napi sétámra, a kis kandúr úgy döntött, hogy a lábaimba akasztja a körmeit és vontatja magát. Nem fájt... nem akartam felrúgni, szóval nem tettem, de forrtak az idegeim a méregtől. Egy macska sem lehet ilyen önfejű és ostoba, meg még makacs is. Az fizikai képtelenség, de ez a maccs néha még magát is felülmúlja. A grabancánál fogva leemeltem a lábamról, letöröltem egy zsebkendővel a vért a lábszáramról és ráraktam a macskára a nyakörvét. Kinyitottam az ajtót, ő pedig szokásához híven kirohant előre, majd kint megtorpant és várt rám. Minden lépésemnél nyolcasokat írt le a lábaim körül, elégedett dorombolással és ha éppen megtorpantam, akkor a lábamról nyalogatta a vért. Olyan kis kuka ez a cica. Éppen indultam volna ki az udvarra, hogy egy picit levegőzzünk egyet együtt, én és a cicus is. Jót tenne mindkettőnknek a kinti friss levegő. A cica azonban máshogy döntött és átugrott az átrium felé vezető folyosóra. Azon voltam, hogy ha egyszer elkapom ezt a kis görényt, akkor egész biztosan kitekerem a nyakát és fellógatom egy fára, bár nem gondoltam komolyan, de jól esett mérgelődni azon, hogy ő inkább bent akar maradni, mikor ki akarok menni. Megszaporáztam a lépteim és igyekeztem a hangosan vernyogó macska után. Akkor értem utol, mikor a fejével belökött egy ajtót, így gyorsan utána surrantam. Ahogy beléptem az ajtón azonnal rikácsolás ütötte meg a fülemet, méghozzá hangos rikácsolás. Két portré vitatkozott arról, hogy egy éppen aktuális, felkapott pletykát melyikőjük indította el. A macskám felállt a hátsó két lábára és a lábával pofozgatni kezdte a keretet, mire a portré rázkódni és billegni kellett. Egy pillanat alatt levert a víz és már ugrottam is, hogy elkapjam a portrét.
- Sebastian! Nem hiszem el! - fakadtam ki visszaigazítva a helyére a méltatlankodó portrét. Ám, addigra a macskámnak már fontosabb elfoglaltsága volt. Nyávogott valakinek, akit nem láttam.

Jared S. Nightingale
Éppen csak sikerült megmentenem a zajos nyanya portréját, de én ezt már sikerként könyveltem el és fellélegeztem. Ez az idilli állapot egészen addig tartott, míg a portré ismét heves rikácsolásba nem kezdett, hogy őt itt már senki nem tiszteli, meg hogy a portrékat diszkriminálják, mindenki zaklatja őket. Már csak a fejemet fogtam és azon voltam, hogy magam verem le a képet, mikor lépéseket hallottam meg. Mindössze azért figyeltem fel erre a neszre, mert túl halk volt a többi zajhoz képest. Felpillantottam és éppen megpillantottam egy hatalmas kiscicát felénk rohanni, mögötte pedig minden bizonnyal a gazdája érkezett. Mintha csak magamat látnám, egy átlag péntek délután... Sebastian persze azonnal reagált a kis kandúr érkezésére és hatalmas nyávogással köszöntötte, majd egy mancslendítéssel kihívta egy játékos párbajra. Ismertem a cicámat és tudtam, hogy a legyek megevésén, meg az én lábam likvidálásán kívül makulátlan szándékkal rendelkezik, szóval hagytam, hadd játsszon az újonnan érkezett csemetével. Reménykedtem benne, hogy ezért a gazdája sem lesz mérges, aki végszóra be is futott. Elmosolyodtam a tárgyilagos hangnem hallatán, megszoktam már, így nem sértett. Bezzeg pár évvel ezelőtt még felkaptam volna érte a vizet, az is biztos.
- Szia. Köszönöm, tudok róla - bólintottam kissé büszke mosollyal. Imádtam a kis bajnokomat, annak ellenére is, hogy tutira azért született a földre, hogy engem tegyen tönkre és nyomorúságba taszítsa az életemet. Megráztam a fejem rosszallóan a cicákra pillantva, majd visszanéztem rá -  Sebastian egy Maine Coon cica, még Londonból hoztam magammal.
Egy pár pillanatra elmerengve szemrevételeztem az ő cicáját, ami nem volt olyan könnyű, mivel épp az én szőrmókom farkát pofozgatta és ide-oda pattogott, mint valami gumilabda. Ez tipikus jellemzője volt az összes pici cicának, egy pillanatra nem állnak meg, csak lótnak-futnak és ugrálnak. Aztán persze durmolnak, mintha mi sem történt volna.
- Ha nem tévedek a tied egy ragdoll kandúr, nemde? - kérdeztem kis mosollyal visszanézve rá.

Jared S. Nightingale
Az értetlen arcát nézve elvigyorodtam halványan, de nem tettem megjegyzést arra, hogy vajon miért néz így. Pontosan tudtam, elvégre az és kis Sebastianom igazi ritkaság számba ment fajtatisztán Magyarországon. Visszatértem a macskák figyeléséhez, egészen addig, míg hozzám nem szólt újra. Kicsit gondolom elgondolkozott a macskájához, vagy csak úgy általánosságban, nem igazán tudom. Én is szoktam ilyeneket tartani, mint például most, szóval ismét azon voltam, hogy pofon vágom magamat, amiért nem figyelek a társaságomra, hanem kóválygok itt fejben. A macska neve hallatán kissé felkuncogtam.
- Sherlock? Úgy, mint Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes nevezetű detektívje? - érdeklődtem derűs mosollyal, majd aprót bólogattam elgondolkozva - Igen, Sebastian a neve, gondolom hallottad, hogyan ordibálok vele. Éppen azon volt, hogy meggyilkolja azt a nyavalygó nyanyát ott. - mutattam a portréra vigyorogva, ami aztán megint rákezdett az istenkáromlásra, hogy őt senki sem értékeli, pedig ő bőven több ideje lóg ebben a porfészekbe - az ő szavaival élve - mint azt bárki gondolná. A fejem ráztam rosszallóan, majd ismét visszanéztem a srácra, aki bemutatkozott. A kezére néztem, majd az egyenruhájára kis mosollyal.
- Ha nem tévedek, Eridonos vagy... A nevem Lavia - fogtam vele kezet széles mosollyal, bár nem szoktam annyira ismerkedni itt. Az emberek nagy részét nem ismertem, pedig már másodikos lettem, de úgy tűnt, hogy ez nem befolyásoló tényező. Mindenesetre ő nem volt ismerős még látásból sem, úgyhogy bátorkodtam erre rákérdezni.
- Idén kezdted? Csak azért kérdezem, mert én most vagyok másodikos, de nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna veled - kérdeztem felvont szemöldökkel, bár nem állt szándékomban különösebben faggatózni utána.

Jared

Amikor közölte, hogy igen, a kedvenc detektívemről kapta a nevét a cicájuk, nagyon megörültem, elvégre, mint tősgyökeres londoni lánynak, Sherlock afféle nemzeti büszkeség volt a számomra. Gyerekkoromban szinte Sherlock összes esetét kiolvastam és ismételtem, újra meg újra. Minden esetre boldogságot éreztem a szívemben, amiért nem csak én vagyok az egyetlen varázsló, aki Sherlockot olvasott.
- Én is nagyon kedvelem Doyle detektívtörténeteit. Ha tehetném, most is olvasnék, de ez a kis... széltoló - mutattam a macskára egy nagy fintorral - Soha nem hagy nekem nyugtot, azt pedig, hogy a könyvemen élezze a karmait, nem fogom neki megengedni.
Bólintottam határozottan és tanulmányoztam a két szőrgombolyag párharcát, ami leginkább abban ki is fulladt, hogy Sebastian ide-oda csapkodott a farkával, Sherlock pedig ugrált, hogy ő most akkor is elkapja és kivégzi. Szeretnék macska lenni, az ő életük olyan nyugodt. Tönkreteszik a gazdi életét, szereznek pár fonalgombolyagot, meg barátot, más dolguk nincs is. Ez minden, ami az életcéljuk... meg talán néhány kiscica, de ebben már nem voltam biztos.
- Tény és való, hogy ezek rettenetesen idegesítőek... Van pár festmény, amelyek egész jó kedélyűek, mint a Vigadó Freskó, de ezeket nem szeretem. Egyszer azt hiszem, tapaszt fogok festeni a szájukra, hátha akkor elhallgatnak - forgattam a szemem, majd a nyanyára pillantottam - Ne nézz így, te is pontosan tudod, hogy rád gondoltam.
Tényleg főleg ő irritált, meg a veszekedős párja, aki talán a férje lehetett hajdanában, bár ezt már nehéz lett volna megállapítani. Talán, ha megkérdezném, elárulnák, de azt hiszem, hogy ahhoz jóban kéne legyek velük. Határozottan biztos vagyok benne, hogy az egyikkel legalább jóban kéne lennem. Áh, ennyire nem éri ez meg nekem.
Arra a válaszára, hogy most kezdett itt tanulni, csupán egy kurta bólintással feleltem, hiszen ezt eddig is sejtettem és nem sok boncolgatni való akad a témán. A kérdés nem ért váratlanul, meg szokták kérdezni, hiszen Seb a legéretlenebb macska, akit valaha láttam, így el kellett gondolkozzak egy pillanatra.
- Seb? Most lesz két éves. Akkor vettem, mikor eljöttem Londonból - mondtam kis mosollyal és elnosztalgiáztam magamban az emlék hatására.

Jared

Felnevettem a válaszára, hiszen igen, a macskám egy felpörgött darab volt, olyan volt, mint aki megivott három energiaitalt és utána még lefőzött magának egy jó erős kávét is. Éjszaka hála az égnek efféle aktívságot nem mutatott, különben vagy ő repült volna ki az ablakon vagy jó magam, ebben teljesen biztos vagyok. A nő, akitől vettem a vonatállomáson, anno azt mondta, hogy ő nem bírja egy ilyen aktív cicával idegileg, ezért szeretne tőle még itt megszabadulni, hát megvettem a kis szőrpamacsot, aki végig durmolta az egész vonatutat Magyarországra. Azt hittem, majd kinövi, hogy ilyen kis öntörvényű bolond jószág... tévedtem. Ez a kujon azóta sem komolyodott, még egy picit sem.
- Az egyszer biztos, hogy kevésbé gyűlik meg velük az ember baja... - bólogattam, majd a halántékomat masszíroztam, hogy erőt vegyek magamon és ne hozzak egy vödör savat még a mai nap, ezáltal ne mártogassam bele ezt a vén tyúkot. Szép álmok, Lavia. De még milyen szépek!
- Hát sokáig én is azt hittem... de nem. Ő ennél soha nem lesz komolyabb - vágtam lemondó arcot, mélyet sóhajtva. Reméltem, hogy egyszer megkomolyodik, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog és azt hiszem, hogy Jared is hasonlóan gondolta, az arckifejezését elnézve. Reménytelen állatom van.
Amikor megjegyezte a kiscica korát, elismerően bólogattam. Idősebbnek gondoltam volna, mert kifejezetten nagy termetű volt más kölykökhöz képest. Bár Sebastian már ennyi idősen akkora volt, mint egy normális házi macska. Ezen gondolkoztam el pár pillanatra, mikor feltette a kérdését. Meglepetten pislogtam rá pár pillanatig, de aztán a cicákra nézve elmosolyodtam szélesen. Legyen Sebnek cicanap.
- De igen, éppen kiindultunk az udvarra egy kis séta kedvéért, mikor a kandúr úrfi úgy döntött, hogy likvidálja a pletykás öreganyót. - mondtam és ezzel el is dőlt a kérdés: együtt folytattuk utunkat az udvarra, hogy a két cica zavartalanul folytathassa a játékot, odakint, ahol kevesebb a ricsaj.

/Köszönöm a játékot   /