Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=177605#post177605][b]Aileen Aurora - 2013.09.28. 19:42[/b][/url]

Céltalan kastélybeli sétáim során elég sok furcsa és érdekes helyre eljutottam már, de az a folyosó, amin épp sétálok nem fog bennem kellemes emlékeket hagyni. Hogy miért mondom ezt? Több okom is van rá. Elsőként az, hogy pokoli nagy lárma van itt, nem elég, hogy az összes festménylakó ordibál és megpróbálja letépni a szomszédja fejéről a parókát, de még a folyosón tartozkodó illető is úgy érzi, hogy a zajt, még nagyobb zajjal lehet sikeresen megszüntetni. Mi másért üvöltött volna fel? Na, de hát a lármát meg lehet szokni, és amíg átér a folyosón az ember, teljes mértékben ki lehet bírni, azonban a felkiáltó ember hagja ismerősnek tűnik, ez pedig a második okom arra, hogy megbánjam azt, hogy ezen az úton indultam el. Azonban most már nem fordulok vissza, a gyáva meghátrálás nem jellemző rám, legalábbis a legtöbb esetben.
Ahogy közelebb érek megállapíthatom, hogy sejtésem igaznak bizonyult: tényleg ismerem őt. Mondatait a folyamatos hangzavar miatt nem értem tisztán, csupán a nevem elhangzására figyelek fel. Furcsállom is, mert ritkán szólítanak a vezetéknevemen, ez csak akkor szokott előfordulni, amikor az emberek nem tudják, hogy angol szokás szerint használom a nevem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy egyszerűen elsétálok mellette, mintha észre se venném, de végül győz a neveltetésem: úgy érzem, muszáj legalább köszönnöm neki.
A múltkori sértéseit még nem egészen sikerült elfelejteni, bár akkor én sem voltam kifejezetten türelmes és empatikus. Felhúztam magam olyasmin, amin egyébként más helyzetben nem szoktam. Ez alkalommal találkozásunk körülményei nem olyan rosszak, hiszen nem viselek rózsaszínt, és még egy csapda sem kapott el. Gyorsan fel is idézem magamban, hogy jelenleg mit sikerült magamra rántanom a kis sétámhoz. Lábaimra halványszínű koptatott farmer simul, öv helyett pedig egy fekete selyem kendőt kötöttem a derekam köré. Fehér színű felsőm nem látszik, takarja egyetlen fekete színű nagyobb ruhadarabom, ami egy bőrkabát.
Érdekes már az is, ahogy szert tettem rá. Hazamentem a nyárra, nagyanyám pedig úgy döntött elvisz vásárolni, valószínűleg fel akart vidítani, vagy legalább egy kis időre kiszakítani a depressziós állapotból. Nagyon rendes dolog volt tőle, az elején meg is mondta, hogy választhatok bármit, amit szeretnék, majd ő kifizeti. Csak aztán mindegy, mit vittem be a próbafülkébe, mindegyik ruhadarabot kicikizte. A végére rendesen felhúztam magam, és kiválasztottam két olyan dolgot, amit egyébként eszem ágában sem lett volna megvetetni vele. Az egyik ez a fekete bőrkabát volt, és igazából mostanra egészen megkedveltem, a másik az éppen rajtam lévő csizma. Ezzel borítottam ki igazán szegény mamámat, de hát mostanában nincs türelmem a többi emberhez. Az ominózus darab fekete színű, rövid szárú és teljesen tele van szegecsekkel, szerintem jól néz ki, és a csatok sem rosszak rajta, bár nem az én világom. Most is csak azért van rajtam, mert fáztam, és hirtelen ez tűnt a legmelegebb lábbelimnek.
Na, szóval mindenképpen jobban nézhetek ki, mint múltkor a sötét alagútban, kedvenc rózsaszín felsőmben. A srác is máshogy fest ilyen megvilágításban, borzas hajjal és bűzmentesen. De az arckifejezése és a stílusa továbbra is ugyanolyan, számomra cseppet taszító.
- Jé, csak nem samponmárkát váltottál? Bevallom egészen jó választásnak tűnik, a múltkorinak valahogy túl széles volt a hatásköre - azt a bűzt nehéz elfelejteni, akárcsak a beszólásait, de azért most kicsit jobb kedvemben vagyok, így a mondataim élét egy apró mosollyal próbálom elvenni. Nem viszem túlzásba a vigyorgást, épp csak megmozdulnak a szájzugaim, egy pillanatra felfelé görbülnek az ajkaim, majd a továbbiakban semleges arckifejezéssel szemlélem a földön ülő srácot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=178287#post178287][b]Aileen Aurora - 2013.09.30. 10:19[/b][/url]

A fiú láthatóan jól szórakozik a festménylakók verekedésén, én csupán egy fél pillantást pazarlok az alakokra, mások szenvedése vagy ostobasága sosem mulattatott. Azért feltűnik neki, hogy ott vagyok, felém is fordul, de arckifejezését látva logikus következtetésnek tűnik, hogy cseppet sem örül nekem. Viszont nem is kezd azonnal átkozódni, sem szavakkal, sem pálcával, így azért némileg jobb a helyzet a múltkorinál. Ráadásul ebben az időpontban büntetni vágyó prefektusok felbukkanása sem várható, ami számomra külön örömet jelent.
Úgy látszik legutóbbi találkozásunk óta tanult egy kis önmérsékletet, legalábbis a lehunyt szem, és a cseppet késői válasz arra enged következtetni, hogy első, hirtelen reagálását inkább visszanyelte, talán még számolt is magában, hogy nyugodtabban tudjon válaszolni. Ezt értékelem, el is döntöm magamban, hogy én sem fogok ugrani minden ellenséges megnyilvánulására, ha ő képes erre, akkor én is tanúsíthatok némi türelmet irányában. Így aztán az öltözködési stílusom cikizését egyszerűen egy vállvonással lerendezem. Igazából cseppet sem érdekel, hogy szerinte hogyan kéne öltözködnöm, végül is semmi köze hozzá, akár tetőtől talpig rózsaszín celofánba csavarva is mászkálhatnék.
Következő kérdésétől elég magasra szalad a bal szemöldököm, de megpróbálok nem túl lenézően állni a sráchoz, bár elég sok energiámba kerül, hogy továbbra is rendes maradjak. Na, jó nem rendes, de azért valami olyasmi.
- Bizonyára örülnél neki, ha lekötözném magam, de jelenleg nem szerepel a terveim között, hogy neked örömet okozzak - válaszolom, és már indulnék is tovább, de ekkor a fiú végre teljesen felém fordulva feltesz egy olyan kérdést, aminek nem csipkelődés a lényege, hanem az információszerzés. Talán okoskodónak tűnök, de ritkán tudom megállni, hogy ne reagáljak egy olyan kérdésre, amire tudom a választ. Így hát elodázom az indulásomat, és megszólalok:
- 500 szavas beszámolót kell írnom a karóra előnyeiről - egy pillanatra elhúzom a szám, nincs túlságosan ínyemre a feladat, de hát pont ez is lényege, elvégre büntetés - Neked mit kell csinálnod? - kérdezek vissza kíváncsian, érdekel, hogy a srác vajon mit kapott. Lehet, hogy az övé kreatívabb feladat, vagy esetleg tudományosabb, akkor lehetne irigyelni valamiért. Bár akár a magasságát is elkívánhatnám tőle, bár ki tudja, lehet, hogy csak hozzám képest tűnik ilyen nagynak, nekem sajnos nem sikerült túl magasra nőnöm. Viszont most, hogy tényleg rám néz, sőt a szemembe, megállapíthatom, hogy tényleg nem néz ki rosszul, ráadásul zöld a szeme, ami annyira ritka, hogy mindig rácsodálkozom, ha találkozom ilyen emberrel. Most azonban csupán a válasza érdekel, aztán ha nem marasztal, akkor indulok is tovább, elvégre nem a barátom, miről cseveghetnénk?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=192531#post192531][b]Aileen Aurora - 2013.11.01. 15:17[/b][/url]

- A remény hatalmas luxus, nem is értem, hogy a legtöbb ember, hogyan engedheti meg magának – sóhajtok a srác vigyorát szemlélve, miközben megpróbálok valamivel nyitottabban állni hozzá. Nemrég olvastam valahol, hogy a keresztezett végtagok a testbeszéd szerint zárkózottságot és elutasítást jelentenek, bizonyos esetekben pedig akár védekezést is.
Karjaimat jelenleg a melleim előtt összefonva tartom, csípőm és fejem egy kicsit megbillentve nézek fel a srácra, és bár sokkal magasabb nálam, testbeszédem és tekintetem erősen lenéző. Régebben sosem néztem le alapból embereket, mostanában azonban már oda kell figyelnem rá, hogyan bánok a többiekkel.
Hogy ne tűnjek ellenségesnek a számára, a bal kezemet csípőre teszem, a jobbal pedig a hajamat kezdem el piszkálni, de nem idegesen, inkább unatkozva. Közben azon gondolkodom a fiú zöld szemeit vizslatva, hogy vajon neki tényleg elég-e annyi, hogy egy lány viszonylag jól néz ki, és nincs rajta rózsaszín?
Bár az önértékelésem egyik pszichológus sem nevezné egészségesnek, de azért azzal tisztában vagyok, hogy nem nevezhetem magam rondának. Világszépe sem vagyok, inkább csak egy teljesen átlagos lány. A legtöbben a hajamra szoktak felfigyelni, ami az évek alatt szép lassan kiszőkült – hogy ez a betegségem miatt történt-e, vagy amúgy is szőke lennék, azt nem tudom – bizonyos fényviszonyoknál pedig vöröses csillogása van. Szóval egyértelműen nem vagyok az ilyen totál helyes fickók célpontja, hacsak nem a cikizésről van szó. A fiú pillantása és mosolya mégis mást ígér, amiből csak azt tudom leszűrni, hogy neki tényleg mindegy, hogy kivel vonul félre, csak az illető ne viseljen rózsaszínt. Vajon ezt már lehet fóbiának nevezni?
Közben a fiú elmondja a büntetését, ábrándozik egy sort arról, hogyan kéne a prefektust elintézni, majd végül a nevét is megtudom. Kapok egy félig-meddig rejtett bókot is, de valahogy a gondolataim jobban lekötnek, mint a mondanivalója.
- Mihael? Franciásan hangzik – jegyzem meg – Hogy írod?
Tudom, ez a legtöbb embert totál nem érdekelné, engem viszont az egészből valahogy pont ez fogott meg. Érdekesnek találom az iskolába járó külföldi diákokat. A legtöbben engem is annak gondolnak, mert a nevem alapján ítélnek. Pedig én csak félig vagyok angol, ráadásul életem nagy részét ebben az országban töltöttem.
- Nem hangzik rosszul a büntetéscsere, de én mégis visszautasítom. Tudod, nem rombolhatom az image-emet, én lennék itt ugyanis a „jókislány”. Azt hiszem, nem is szabadna veled mutatkoznom…
Most is, mint korábban, rajta áll, hogy hagy-e végre elmenni, vagy esetleg van még valamilyen mondanivalója.