38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 19:42 | Link

Elizabeth

Néha minden hátborzongatóan egyszerűnek tűnik. Ahogy ott álltam a szobám közepén és néztem magam a szemközti tükörben minden tiszta volt és világos. Tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne folytatnom az utam és az is nyilvánvalóvá vált, hogyan védhetném meg azokat, akiket szeretek, akikért az életemet is eldobnám. Még csak kérniük sem kellene, én ott lennék, hogy vigyázzak rájuk.
Mindannyiukra.
Ez természetesen lehetetlen. Ha most David itt állna mellettem, valószínűleg lecsapna és közölné, hogy nem hagyja, hogy megölessem magam. Ez nem játék. Tudom, hogy nem az, de ő is vigyáz rám, nem igaz? Akkor miért nem hagyja, hogy én is ugyanígy tegyek?
Ezek a kérdések követték egymást a fejemben és kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem annyira világos ez az egész ügy. Talán mégiscsak jobban oda kellene figyelnem jelentéktelennek tűnő részletekre. A részletek fontosságát nem lehet eltúlozni, én mégis semmibe veszem őket. Minden aprócska jelnek szerepe van a hatalmas kirakóban, ami az életemet képezi. Meg kell tanulnom bánni velük és a helyükre illeszteni a darabokat.
Azzal a határozott céllal indultam el a szobámból, hogy szívok egy kis friss levegőt. Már napok óta nem voltak rémálmaim, ami több, mint valószínű, hogy a kimerültségnek és az ezernyi apró teendőnek tudható be, amivel lekötöttem a gondolataimat. Megpróbáltam mindig menekülő utat keresni a magány és a csend elől és ez egészen jól működött. Eddig.
A lábaim csak vittek előre és rájöttem, hogy semmi kedvem sincs elhagyni a kastély területét, csupán csak ki akarok lépni egy kicsit a megszokottból; ezért is indultam olyan irányba, amerre azelőtt még sohasem jártam. Aggasztott Jess eltűnése. Kinéztem belőle, hogy fogja magát és elmegy az apámhoz, csak hogy végre egy kicsit megnyugodhassunk; mindketten. Bíztam benne, hogy elég okos, hogy ne keveredjen bajba, de ha mégis megöleti magát, én megfojtom.
Hozzászólásai ebben a témában
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
offline
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. október 5. 20:52 | Link

Katherine

 Szabadság. Ennyivel tudom jellemezni az életemet. Legalábbis most. Most, hogy már majdnem egy hónapja szakítottunk Daviddel – újra -, ráadásul a vizsgáimnak is vége, nem törődöm semmivel sem. Nincs senki, aki megakadályozhatna abban, hogy valami hülyeséget csináljak. Néhány napja, újra meglátogattam a szülő városomat, illetve a szüleim sírját. Sosem hittem volna, hogy aki megölte őket, az pont egy olyan bűnöző, akit nekik kellett volna elfogniuk, ráadásul legjobb barátnőm szüleivel együtt. Ám, egyikőjük sem tudta megtenni ezt, ugyanis mindegyikőjüket a halálba sodorta az az ember. Nem tudom, hogy azóta elfogta-e bárki is, de ha igen, másképp néznék a Sorsra. Na jó, rá sosem néznék másképp, csak csúnyán, hiszen Ő rontott el mindent. Nem, igazából nem csak Ő, hanem én is. Még mindig hallom nagyi szavait a fejemben: A te hibád, hogy ez történt anyáddal! A te hibád, hogy meghalt a lányom! Ezt azután vágta a fejemhez, miután felébredtem a kórházban. Ugye milyen kedves? Mindig is magamat hibáztattam a történtek miatt, pedig én nem csináltam semmit. Persze, könnyű másra fogni mindent, de 7 évesen mit tehettem volna? Még a körülöttem lévő dolgokat is alig fogtam fel, nemhogy varázsoljak és megvédjem a szüleimet. Most már mindegy, nem igaz? Ami elmúlt, elmúlt. Ráadásul, nagyi sincs már az élők között, lassan egy éve. Mégsem érzem magam magányosnak, annyira. De csak azóta, mióta megkaptam anya nyakláncát és a képet vele együtt, ami az utolsó rólunk, hármunkról. Apa, anya és én. Mennyivel másabb volt minden akkor még, és soha nem hittük volna, hogy ez lesz a vége, még ők sem.
Ahogy álltam az ablak előtt és kifelé bámultam, rájöttem, hogy most már az ősz közepén járunk, ami azt jelenti, hogy hamarosan itt a szülinapom és egyúttal a szüleim halálának évfordulója. Valahogy mindig frusztrált voltam, amikor erre rájöttem, most mégsem éreztem az elmúlást. Igaz, hogy egyedül voltam, mégsem tudtam szomorkodni, legalábbis ma nem. Kiléptem a szobámból, és mentem, amerre a lábam vitt. Őszintén szólva, voltak olyan helyek a Kastélyban, amiket még nem fedeztem fel, így jól jött, hogy vakon követtem saját magamat. Mikorra föleszméltem végre, fogalmam sem volt arról, hogy hol is vagyok. Hasonlított a Harsogó portrék folyosójára, de mégsem az volt, hiszen csöndesebb volt, sokkal. Nem sok diák sétált errefelé, de meg kellett tudnom, hogy hol is vagyok, így utamat egy szőke hajú lány felé irányítottam. Már majdnem ott voltam, amikor is megcsúsztam. Hogy hogyan? Ne kérdezzétek, nem tudom a választ.
- Aú, ezt meg hogy csináltam? – a sajgó hátsó felemet fogtam, ugyanis sikerült pont rá esnem. Megmondtam, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen.
Hozzászólásai ebben a témában

"Menj, éld világod, mondd, ha kérdenek: egy jámbor őrült futni engedett."

Nyaklánc| Jack tulaj | Gin nővére | David <3
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 22:58 | Link

Elizabeth

Veszély. Mindenhol. Mégis élvezem.
Tulajdonképpen ez a játszma tanított meg rá, hogy észre vegyek jelentéktelennek tűnő gesztusokat, szavakat, eseményeket, hogy olvasni tudjak másokban. Elég volt csak egy kicsit gyakorolnom, csak egy kicsit hagynom kibontakozni magamat, máris gyorsan ment. Olyan volt, mintha mindig is képes lettem volna rá, csak éppen sohasem foglalkoztam vele. Valószínűleg hasznát vettem volna a régi életemben, azonban akkor senki és semmi nem érdekelt. Csak én voltam és a saját, tökéletesnek titulált világom. Egy hely, ahol én irányítottam; egy baráti kör, akik minden egyes szavamra hallgattak; egy világ, ami csak és kizárólag az enyém volt. Minden fiatal lány álma, nem igaz?
Csakhogy az én álmom darabjaira hullott, mikor a szüleim az iskolába küldtek, majd mikor itt megtaláltam a helyemet kiderült, hogy az egész életem egy hatalmas hazugság volt. Olyan emberekhez ragaszkodtam, akiknek semmit sem jelentettem, azoknak pedig, akiket kicsit is érdeklek nem a lényem, a létezésem a fontos, hanem a megölésem. Vicces. Azt hittem, ilyen csak és kizárólag a filmekben van. Ha nem velem fordul elő, valószínűleg elgondolkozom rajta, hogy a beszélgetőpartnerem teljesen normális-e.
Őszintén szólva, az elmúlt pár hétben ezt a kérdést rendszeresen felteszem magamnak, ha nem Jessie-vel beszélgetek. Ő az egyetlen, akit elfogadok olyannak amilyen, de a többi ember egyszerűen kiszámítható és abszolút nem gondolkodnak. Gyerekjáték megtudni, mi is játszódik le a fejükben, miközben szemközt ülnek veled és édes mosollyal cseverésznek valamilyen jelentéktelen dologról. Nem találkoztam még igazán tehetséges hazudóval. Érdekes lenne.
A lányt már akkor észre veszem, mikor befordul a sarkon, de különösebb figyelmet nem tulajdonítok neki, egészen addig, amíg meg nem indul felém. A testtartása magáért beszél, a mozdulatai ékesebben szólnak, mintha ő maga ejtené ki a szavakat. Ahogy elcsúszik halvány mosoly kúszik az arcomra, ami gyorsan tova is illan, de nem mozdulok.
-Megtippelem! –vetem fel, de nem várok semmiféle reakciót sem. –Eridon és eltévedtél.
Kíváncsian várom a következő lépést. Sohasem próbálkoztam még ilyesmivel. Sohasem mondtam ki nyíltan, hogy mire sikerült rájönnöm. Érdekel, mit is fog kezdeni a helyzettel.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 5. 22:59
Hozzászólásai ebben a témában
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
offline
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. október 6. 17:45 | Link

Katherine

 Egész életemben mindig azzal voltam elfoglalva, hogy másoknak jó legyen. Arra sosem gondoltam, hogy magamnak örömet okozzak. Egyszerűen nem volt rá szükségem, ugyanis már az is mosolyt csalt az arcomra, ha másnak segíthettem. Közben persze mindig ott volt a fejemben a kép, hogy az én hibám az egész gyilkosság. Talán ezért is menekültem ebbe az irányba. Így legalább megnyugodhattam és nem volt rossz a lelkiismeretem. Na jó, ez az egész egy nagy badarság. Ebből talán csak az igaz, hogy egész életemben segítettem másoknak, amit szerettem. Olyan nehéz mindennap úgy a tükörbe nézni, hogy ne a bűnbakot lássam magamban, hanem egy egyszerű lányt, aki tehetetlen volt akkor. Annyira, de annyira irritáló ez az egész, hogy legszívesebben kiállnék egy szakadék szélére azt kiabálva, hogy: Elég volt! Jó is lenne, szép is lenne, csak éppen ezzel semmit sem tudnék megoldani. Nem baj, most már olyan mindegy, hiszen nem tudok mit tenni az ellen, ami a múltban történt, nem igaz?
Valahogy ez a gondolatmenet mégsem szegte kedvem, mert ez a nap, annyira más volt, mint a többi. Hogy miért? Nem tudom, de más volt és kész, fogadjátok el. Széles mosoly terült szét az arcomon, mint mindig. Tudniillik, én még akkor is mosolygok, amikor legbelül már rég sikítanék. Ez egy igen jó képesség, mert ezzel legalább nem kell elárulnom az igazat, úgyis mindenki beveszi. Nem mondhatnám, hogy ezzel hazudok a barátimnak, inkább csak elhallgatom a bajom. Sosem tudtam az ilyenekről beszélgetni, és nem is fogom ezt elkezdeni, legalábbis most nem. Most úgy is minden rendben van, azt hiszem. Hiszen, nincs senki, aki megmondhatná, hogy mit tegyek és mit ne. Nem kell még egyszer végig szenvednem, hogy olyasvalakit veszítek el, akit igazán szeretek és szabad vagyok. Ugyan, mit kívánhatok még? Bah... sok mindent. Igaz, hogy a barátok mindenben mellettem állnak, de mégis szükségem van egy családra, A családomra. Mit tehetnék? Az ég világon semmit, és ebbe belenyugodtam, most már tényleg.
Ahogy ez az egész gondolatmenet végigpörgött a fejemben, észre se vettem, hogy teljesen eltévedtem. Megakartam kérdezni egy lányt, ám még oda sem értem hozzá és máris elestem. Hogy miben, azt nem tudom, de amint megvizsgáltam, rögtön rájöttem a "titokra". Egy igen nagy tócsa terült szét a padlón és nekem sikerült pont ezen elcsúsznom. Kezdők hibája, illetve az én szerencsétlenségem.
- Jól tippeltél! El kéne járnod lottózni - mondtam, és rögtön folytattam is mondandóm. - Ha esetleg nem tudnád, az egy mugli találmány.
Hangomban semmi ellenszenv nem volt, egyszerűen csak tudattam a lánnyal, hogy igen ügyes a tippelésben.
- Te meg Rellonos vagy, ha jól sejtem. Nem tudod véletlenül, hogy hol a búbánatba vagyok? - kérdeztem tőle, miközben föltápászkodtam. Komolyan, ennél a folyosónál még a Harsogó is jobb és ez igen nagy dicséret tőlem.
Hozzászólásai ebben a témában

"Menj, éld világod, mondd, ha kérdenek: egy jámbor őrült futni engedett."

Nyaklánc| Jack tulaj | Gin nővére | David <3
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 6. 23:19 | Link

Elizabeth

Sohasem voltam olyan, mint mások. Ez tény, de ennyire kívülállónak sem éreztem magamat még, mint az elmúlt pár hétben. A saját életemet néztem kívülről. Nem én irányítottam, csak benne voltam és hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mintha ez így normális lenne. Egyáltalán nem volt azt, tudtam, de mégis hogyan törhetnék ki ebből az átkozott üvegburából?  Olyan voltam, akár egy porcelán baba. Az egnem körülvevő emberek igyekeztek megóvni attól, ami rám várhat. Miért? Én is meg tudtam volna tenni! Nem hülye vagyok, csak veszélyben élek. Ez még nem ok arra, hogy papírba csomagoljanak és bezárjanak egy dobozba.
Azzal nyugtattam magamat, hogy amíg én jól vagyok, addig Jess és David is jól van. Talán butaság volt, hiszen Jessie-t nem lenne valami nagy művészet elkapni; annak ellenére, hogy nagyon okos néha nagyon meggondolatlan is tud lenni, márpedig Nokedli nem fogja tudni megvédeni, ha bajba keveredik. Mert még nincsen közvetlen veszélyben, arról már értesültem volna. A megfigyelő képességem maximumra volt kapcsolva és minden kis furcsaságról igyekeztem tudomást szerezni. Ez volt az oka, hogy gyakran keveredtem a harsogó portrékhoz –megjegyzem, itt hallottam azt a szóbeszédet, hogy a barátnőm és az exem együtt vannak– és erre a folyosóra is azért jöttem. Bár nem tudatosan, de amikor szépen lassan összeraktam a képet róla, hol is vagyok, már nem tűnt olyan rossz ötletnek megállni egy kicsit.
Sejtettem, hogy a lány valami ilyesmit fog felelni. A csillagok állására is foghatnánk, de valójában semmi köze sem volt a véletlen egybeesésekhez. Egyszerűen tudtam és kész.
-Ez nem azon múlt, mennyire vagyok szerencsés. –jegyezem meg halvány, kiszámíthatatlan mosoly kíséretében.
A tócsát már akkor felfedeztem a padlón, amikor az eridonos leányzó megcsusszant rajta, de megvártam, míg magában összerakja a képet. Nem akartam minden választ megadni neki, az túlságosan… egyszerű lenne. Így érdekesebb lesz a végkifejlet. Nem akarom én bántani a lányt, sem szóval, sem máshogyan, egyszerűen csak túlságosan kíváncsi vagyok. Ritka alkalom, de előfordul.
-Elcsúsztál egy tócsában és az a két festmény hamarosan megöli egymást. –intek a szóban forgó alakok felé. –Ebből arra következtetek, hogy ez a Fejetlenség Folyosója. És igen, Rellon. –biccentek aprót.
Fogalmam sincs, a lány mit olvasott le az arcomról és mire jutott a válaszaimmal kapcsolatban, mindenesetre visszatérek a képek tanulmányozásához, akik nem éppen kedvesen szidják egymást valami miatt, amiről nekem halvány fogalmam sincsen. Mindenesetre őket eléggé felbosszantotta.
Hozzászólásai ebben a témában
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
offline
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. október 7. 22:08 | Link

Katherine

 Hogyan tudnám jellemezni az életemet? Hmm, hadd gondolkodjak. Sok mindent tudnék rá mondani, de azt hogy unalmas, semmiképpen sem. Már az külön izgalom, hogy boszorkány vagyok, nem igaz? De igen. Persze félvér vagyok, de így is tudtam kiskoromban, hogy varázsló vagyok, még ha a mugli dolgokhoz is voltam hozzászokva. Persze, az arány ugyanakkora, hiszen mindkét társadalomról ugyanannyit tudok. Ez nem meglepő, legalábbis szerintem nem, hiszen félvér vagyok, mint ahogy azt az előbb elmondtam. Apa anyukája, amikor még élt, sok mindent mesélt nekem a muglikról és a szokásaikról, míg az apukája a varázslókról alakított ki nekem egy képet. Mindkettejüket nagyon szerettem, azonban már semelyikük sem él. Anyu részéről, mindketten varázslók voltak a nagyszüleim és mindketten szerettek, addig a napig, amíg nagyapa meg nem halt. Akkor nagyiban eltört valami és teljesen megőrült. Majd miután az egy szem lánya, az élete, a kincse meghalt, még jobban megutált. Kedves, nem igaz? Hát persze, hiszen mindig is engem vádolt. Egészen a halála előtti hétig. Akkor valahogy képes volt arra, hogy vége leírja, hogy szeret. Igen ám, de utána egy héttel később meghalt, ugyanis a betegség győzedelmeskedett rajta. Én meg itt maradtam, egyedül. Igazándiból, már rég egy árvaházban kellene lennem, de mégsem vagyok ott. Eddig rejtély, hogy miért, de egyszer úgyis megkapom a választ. Ha nem most, akkor hamarosan. Valahogy mindig közbeszólt a Sors, az én „öreg barátom”, szóval most sem lesz ez másképp. Igaz, már majdnem egy éve, hogy meghalt a nagyi, szóval eddig még – ismétlem, még – megúsztam. Aztán ki tudja, lehet, hogy holnap kapok egy levelet, hogy azonnali hatállyal hagyjam el a Kastélyt. De akkor sem tenném meg, de nem ám! Hiszen a kastély az én otthonom.
Igazándiból, csak most jöttem rá, hogy talán mégsem kellett volna úgy sietnem és akkor észrevettem volna, az előttem elterülő nagy és széles tócsát. Mégis az ellenkezőjét tettem és megint nem néztem az orrom elé. Elizabeth, te sosem tanulsz a hibáidból? Nagyon úgy néz ki, hogy nem. Most már mindegy, már megtörtént, aminek meg kellett történnie. Bár nem lett belőle semmi baj, csak a hátsó felemet érte egy kisebb fajta ütés, az önbizalmamat nem. Amúgy sem vagyok az a fajta ember, aki ezek után el kezd sírni, vagy összehúzza magát vagy aggódik, hogy csorba esett a „hírnevén”. Hiszen, ez minden emberrel megeshet, bár nagyobb a valószínűsége, hogy pont velem.
- Az lehet, de akkor is jól tippeltél! – elmosolyodtam és az egyik festményre szegeztem tekintetem. Érdekes, hogy itt mennyivel halkabbak a portrék, bár némelyik így is képes összeveszni a másikkal. Pont ennek a részesei lehettünk a lánnyal.
- Az sosem baj, legalább két bosszantó alakkal kevesebb – megvontam vállamat. Nem tudom, miért mondtam ezt, de volt benne némi igazság. Néha nagyon tudtak idegesíteni,  ráadásul, az egyik igen goromba volt, még régebben. Persze, megkapta a magáét, de akkor is, semmi alapja nem volt annak, hogy belém kössön, mégis megtette.
- Szóval a Fejetlenség Folyosója? Találó név – újból elmosolyodtam. – Egyébként, Elizabeth vagyok!
Nem éreztem késztető szükséget arra, hogy bemutatkozzak a lánynak, mégis megtettem. Hiszen tudjátok, az illem úgy kívánja. Azért reménykedem benne, hogy nem egy bájcsevegés vagy egy monoton, száraz beszélgetés lesz ebből az egészből. Nincs kedvem hozzá, nagyon nincs.
Hozzászólásai ebben a témában

"Menj, éld világod, mondd, ha kérdenek: egy jámbor őrült futni engedett."

Nyaklánc| Jack tulaj | Gin nővére | David <3

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium